Rögtön megmagyarázom. A Blog első film kontra könyv összehasonlító elemzését olvashatjátok. Santinoval egy ideje már gondolkodtunk hasonlón... de olvasni olyan sok idő. Elvégre ezért olyan népszerűek a filmek. Leveszik azt a sok gondot az ember válláról. Egy nap helyett megkapod ugyanazt két órában. Nem kell erőltetni az agyad, hogy mindent elképzelj, a színészek felmondják soraikat és te a robbantásokra, meg a csöcsökre koncentrálhatsz. Hiszen az a lényeg igaz? Szerintem nem én vagyok az egyetlen aki hasonló érveket kaptam, ha egy "melyik a jobb a könyv, vagy a film" vitába keveredtem. Ritkán fordul elő velem, hogy ugyanazon tartalomnak több formáját megtekinthessem, ahhoz nekem nagyon kell érdeklődnöm a téma iránt. Nos, örömmel kijelenthetem, hogy a Battle Royale bizony ilyen. Nagyon érdeklődöm a téma iránt.

Elérkeztünk időutazó rovatunk következő állomásához. 2006 nem volt egy jó év egyáltalán, az összes eddigi éves összesítő közül messze ez a leggyengébb szerintem, de azért történtek érdekes dolgok bőven, elég csak a kőkeményre változtatott Bondra, a remakelő Scorsese-re, vagy Sascha Baron Cohen ámokfutására gondolnunk.

Jason Reitman jobban tenné, ha a vígjátékoknál maradna. Ivan Reitman fia ugyanis a papa terepén a legjobb, még ha a filmjeik stílusa ennél nem is különbözhetne jobban. Sajnos Jason újabban rákapott a drámákra - valószínűleg az Egek ura nagy sikere miatt -, de valamiért rendre alulteljesíti a nézők elvárásait. Én imádom a Köszönjük, hogy rágyújtottat, a Junot meg még annál is jobban (most gondolom, sokan furcsán néznek, de szerintem ez a legjobb filmje), az Egek ura és a Pszichoszingli viszont valahogy nem az igaziak.

Amatőr bérgyilkosok, angol, fekete humor, sok káromkodás és egy egyedi, nem mindennapi story. Az Erőszakik a 21. század egyik legnagyobb durranása. A VOX Mozimagazin 25-ös listájának élén áll. Nem véletlen!

Itt van már a Tél, nem csupán közeleg. Úgyhogy ideje - immáron - szokásos Trónok Harca kiértékelőmnek, amellyel mintegy ráfordulunk a negyedik - immáron - berendelt évad befogadására, melyre - immáron - csupán három hónapot kell várjunk. No persze én amilyen kis pedáns vagyok megint várok vele jövő januárig. Ahogy visszanéztem az előző két évad ismertetőjét azért jóval hamarabb megírtam, de mentségemre szóljék idén nem akart esni a hó, márpedig ez egy elég fontos motívuma az egész sorozatnak. Úgy fizikálisan mint metakommunikative. Egész elképesztő, hogy három - immáron - négy éve halad a maga medrében ez a sorozat. Évadonként röhejesen kevés tíz résszel, nem történik benne az ég egy adta világon semmi, és mégis milliók verik rá, hogy ez mennyire jó. Tartok tőle bármi másról lenne szó ami ennyire nem produkál semmit, ezer éve lefújták volna, de az olvasótábor - akármennyire is morgolódik a változtatások miatt - csak bevonz annyi nézőt, hogy évről évre érdemes legyen tíz órát áldozni az életünkből... erre. Mennyire röhejes ez már gondoljunk bele. Évente tíz óra mindössze. Főleg nekem aki egy nap alatt egymás után letudja az egészet. És akkor ünnepnapként fogadják, ha az HBO bejelenti, hogy jöhet a következő évad. Szerintem ebbe senki nem gondol bele, hogy itt félbeszakadna az egész, legalábbis az lenne csak igazán a szopás. Azonban ha ilyen tempóban haladunk a könyveket előbb fogja beérni a sorozat, és akkor mit csinálnak? Martin apó egy fokkal nem ír gyorsabban az elmúlt három évben. No de félre gond, ennyi felvezetés után lássuk mit kapunk a harmadik etapban.

Nein kell aggódni, idén sem maradunk második világháborús film nélkül, ugyanis már február elején megkapjuk a jól megérdemelt adagunkat az InterCom jóvoltából. Az alapanyag ismét ein könyv, ám ezúttal ausztrál szerzőtől, Markus Zuzaktól származik. A csakhamar magát bestsellerré kinövő, sok-sok országban lefordított művet, A könyvtolvajt most egy újabb nyelvre interpretálták: a film nyelvére. De nem végeztek túl gut munkát, und akkor még finoman fejeztem ki magamat.

Audrey Hepburn a filmtörténelem egyik legnagyobb, leginkább meghatározó ikonja. Nevét azok is ismerik a mai napig, akik egyetlen filmet sem láttak tőle soha. Pedig már húsz éve itt hagyott minket, mégsem lehet elfelejteni. Mi volt a titka? Ő volt a NŐ. Így, csupa nagybetűvel. Minden, ami a nőkben szép lehet; a kecsesség, a törékenység, a finom elegancia, a hatalmas csillogó szemek, az elragadó mosoly és valami megfoghatatlan földöntúli báj egyesült az ő alakjában, személyiségében. Nemesi családban született, balettet tanult, és túlélt egy világháborút, de ez még nem magyarázat arra a csodára, amit ő jelentett a filmvásznon. A szexbombákkal teli világban ő egy nagyon vonzó alternatívát jelentett nők és férfiak számára egyaránt. Mellesleg remek színésznőnek bizonyult, aki többnyire kiváló ízléssel válogatott a felkínált szerepek közül, rengeteg mozija ma is szerethető, élvezhető, és nem kizárólag azért, mert ő szerepel bennük, hanem mert ezek a filmek kifejezetten haladó szelleműek voltak. Holnap lesz halálának 21. évfordulója, ennek alkalmából rá és a legjobb alkotásaira emlékezünk, melyek közt rejtett, kevesek által ismert gyöngyszemek ugyanúgy találhatóak, mint jól ismert klasszikusok.

Scal és Santino kicsivel a 2013-as év vége előtt összeültek, hogy értékeljék az eltelt évet, és előrevetítsék egy kicsit mindazt, ami 2014-ben ránk vár a mozik műsorán.

zene: Parov Stelar - Daylight (2008)

Spike Jonze meglehetősen érdekes filmes. Egyrészt most jelölték 3 Oscar-díjra ezért az alkotásáért (film, forgatókönyv, betétdal), valamint korábban is jelölték már rendezőként (ami most kimaradt) a John Malkovich menetért, másrészt aktív tagjai a teljesen más terepen mozgó Jackassnek - legutóbb a Rossz nagyapó című vígjátékuk forgatókönyvét követte el... Ami pedig engem illet: talán ő az egyetlen olyan rendező, akinek 2 filmjét sem bírtam végignézni (John Malkovich menet, Ahol a vadak várnak), hiába kezdtem neki nagy lelkesen.

A nemrég elhunyt Tom Clancy regényhősét, az összes valamire való országról mindent tudó csodaügynököt már sokszor a vászonra álmodták: legelőször 1990-ben, a Vadászat a Vörös Októberre című John McTiernan moziban, ami számomra a mai napig az etalon a karakter filmográfiáját nézve. Akkor Alec Baldwin formálta meg a főhőst, majd őt a Férfias játékok és a Végveszélyben című filmekkel Harrison Ford követte, míg végül A rettegés arénájában Ben Affleck borzolta a nézők idegeit - no nem mintha az a darab olyan rossz lenne, csak annyira nem is jó.

A most következő kritikát szeretném ajánlani egykori főnökasszonyaimnak, akiket imádtam, és legszívesebben már ma cukorba forgatnám mindkettőt. Egykori kollégáimnak, akikkel hajnali kettőig döntöttük le a korsókat gigánkon a Blaha sörözőben egy-egy eredményesebb nap után. Ajánlom a sok kedves telefonos kis hölgynek - a gidáknak -, a reprezentatív és pénzügyes munkatársaknak, akik öltönyben adták el lelküket az ördögnek, és persze nem utolsó sorban egykori főnökuramnak, aki azóta valamelyik börtön mélyén rohad teljesen megérdemelten, így ő nem igazán tudná megnézni eme filmet, de vigasztaljon mindenkit a tudat, hogy ha meg is nézné, akkor sem értene belőle egy kukkot se, mert olyan hülye volt, mint a seggem közepe.

Kétségkívül erős marketingkampánnyal sikerült megtámogatni Lars von Trier legújabb filmjét, igaz ebben azért a nem hétköznapi téma is nagy segítségére volt a producereknek. Ami viszont kevésbé, az a rendező művész úr sajátos stílusa: az eredetileg a nyersanyagból öt és fél órásra vágott mű nem mindennapi hossza nem nevezhető éppenséggel nézőbarátnak, így Trier engedélyével, de rosszallásával meg- illetve kettévágták a végső verziót, így biztosítva azt, hogy minél nagyobb tömeg beüljön rá a moziba.

Most valami egészen különleges dolog jön. Ami nálam meglehetősen ritkán történik meg itt a FilmBOOK-on. Totálisan őszinte leszek. Ezúttal nem fogok semmi mögé bújni, köntörfalazni, meg diplomatikusan fogalmazni. Csak kivágom a frankót, amúgy Santino89-szerűen. Pedig úgy vártam. Az utolsó pillanatig hittem benne. A környezete, a hangulat, a történet, a cselekmény, és Keanu Reeves. A film megtekintése előtt mondtam öreg barátomnak, amennyiben ez a film is tetszik - ismervén a japán kultúra iránti rajongásomat - itt hagyom a FilmBOOK-ot és kimegyek Japánba. Van, egy rossz hírem: maradok a nyakatokon.

Körülbelül négy hónapja volt utoljára maraton - mintha csak tegnap lett volna - számításaim szerint már decemberben, karácsony előttre kellett volna időzíteni a soron következőt, de mikor kiderült szilveszter tájékán, hogy január első heteiben ismét jön a banzáj máris vigyorogni kezdtem. A jegyvételre ezúttal nem volt annyi idő, és bizony hiába vettem meg szerdán a jegyeket, néhány film esetében kaphattam volna jobb helyet is, de annyira azért nem jártam tragikusan. Itt jegyezném meg gyorsan, hogy véleményem szerint a malom Mozinak vannak a legszebb lányai, - pedig pár moziban már megfordultam - főleg ilyenkor jó látni őket, amikor majdnem mindenki bent van a pult mögött. Kedvesek, mosolygósak, - és szexik - valamint nem ülnek egy-egy székben naphosszat, úgyhogy bizonyára ettől ilyen fittek. A filmkínálatról már nem tudok ilyen szuperlatívuszokban beszélni, mert talán az egyik legtöbb fejtörést a menetrend összeállítása okozta. Ugyanis nem igazán sikerült szerencsésre a menü, pedig az utóbbi 3 hónapban egy sajtóvetítésen sem voltam, így elviekben minden film újdonságként kellett volna hasson. Nézzük.

David O. Russell nem ma kezdte a pályát, ellenben igazán sokat csak az utóbbi pár évben hallani róla. Nem volt ő sosem "rossz" rendező, csupán senki sem merte az élbolyba sorolni. Aztán megtört a jég, a The Fighter - A harcos című filmmel elég komoly kritikai sikereket ért el és azóta valahogy megtáltosodott. Szinte minden évre jut valami nyalánkság, amivel jóllakatja a kritikusokat. Tavaly a Napos oldallal öregbítette hírnevét, az idei évre pedig az Amerikai botrány szolgálta fel aranytálcán az ítészeknek.