„Imádni fogják a légiót. Egy emberként, tiszta szívből.” 

Van Damme első olyan filmje, amit már nem vetítettek a mozikban, csak videón forgalmazták. Pedig olyan nagy színvonalbeli különbség igazából nincs is. A kalandor után újra egy kosztümös film, ezúttal azzal a céllal, hogy bemutassák a francia idegenlégiót. Szerintem elég jó ötlet, erre lehet építkezni. Van Damme felhagyott a hongkongi rendezőkkel (legalábbis kifogyott belőlük), és mivel még mindig a korábbi sikereit próbálta megismételni, ezért újra elővette Sheldon Lettich-et, bár ezúttal csak társírónak. Vele készítette az Oroszlánszívet, amelyben Jean-Claude az idegenlégióból szökik meg. Gondolták, most kicsit kibővítik a témát.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ian Fleming, aki megteremtette a 20. század második felének egyik legemlékezetesebb hősét, James Bondot. Kezdetben azonban nem mentek ilyen simán a dolgok; a legtöbb kísérlet a 007-es ügynök kalandjainak megfilmesítésére az ötvenes években vagy kudarcot vallott (Commander Jamaica), vagy visszhang nélkül maradt (’54-es Casino Royale). Egyik ilyen kudarc volt a James Bond, titkosügynök című tervezet is, amelyet Kevin McCloryval és Jack Whittinghammel közösen készített. Mivel ebből sem lett semmi, Fleming a felgyülemlett ötletekből megírta a Tűzgolyó című regényét. Természetesen a többiek ezért beperelték őt, és az elkövetkezendő 30 évben rengeteg jogi hercehurca adódott emiatt a meg nem valósult tervezet miatt. És emiatt nem a Tűzgolyó lett a legelső Bond film, majd amikor mégis elkészülhetett, McClory akkor is túlzottan beleártotta magát (neki köszönhető például a túl sok vízalatti jelenet). Később pedig még egyszer, A kém, aki szeretett engem forgatása előtt is beperelte McClory a sorozat producereit. Végül 1983-ban két 007-es film is a mozikba került, McCloryt ugyanis nem nagyon zavarta, hogy egyszer már feldolgozták ezt a történetet Tűzgolyó címmel.

Na de nézzük milyen is lett az elkészült mű, az eddigi egyetlen 007-es újrafeldolgozás.

Miután Ringo Lam nem igazán jött be, Van Damme egy újabb hongkongi rendezővel próbálkozott; Tsui Harkkal. Gyakorlatilag nem maradt más nagy név Hongkongban. Azért Van Damme megnézhette volna a Szebb holnap 3-at.

A többséggel ellentétben én egyáltalán nem vártam ezt a filmet, sőt kifejezetten visszatetszőnek találtam, hogy felnőtt emberek visszamennek 8 éves kisgyerekbe, hogy „húúú, itt 5 szuperhős lesz egyszerre”. Mivel Magyarországon a képregénykultúrának nincsenek igazán hagyományai, ezért nem is értettem ezt a felhajtást, az pedig végképp meglepő volt, hogy tegnap a moziban egy négynapos hétvége után is teltház volt a vetítésen. Meg lett mondva, hogy jó film, fogyasszad! Pedig az előzményfilmek erre a bizalomra nem feltétlenül adtak okot, igazán jónak csak a Vasember első részét mondanám, a Hulk-okat meg lehet nézni egyszer, az Amerika kapitány a legjobb esetben is csak egy közepes, míg a Thor kifejezetten gyenge. Most ha ilyen szánalmas alakokból próbálnak szuperhős sereget összehozni úgy, hogy az olyan jóarcokat, mint az eredeti Bosszúállók képregényben szereplő Pókember és Rozsomák kihagyják, akkor nekem hadd ne nedvesedjen már látatlanban is a bugyim.

Aztán azért természetesen én is ott ültem a moziban.

De utálni fogom, amit most le kell írnom.

Amikor az első Bourne filmet néztem, nem volt rossz, de alig bírtam végigülni, mert arra gondoltam, hogy azért ez mennyivel szarabb egy James Bondnál. Semmi stílus, vagy lenyűgöző látványosság, csak egy korrekt sztori. 
Mostanra odáig jutottunk, hogy a Quantum of Solace-nél azért mennyivel jobb volt a Bourne ultimátum.
És azért ez így nincs rendjén. Nem feltétlenül az a baj, hogy nagyon hasonlítanak az akciójelenetek, hanem az, hogy nincsenek annyira jól megcsinálva, mint a fent említett filmben, holott szemmel láthatóan jóval drágábbak voltak. És még így is az akciókra lehet a legkevesebb panaszom.

Az előző néhány Van Damme film bevételei nem igazán feleltek meg a várakozásoknak, igazából csak nemzetközi szinten tudták visszahozni a befektetett pénzt. Úgyhogy a belga harcos próbálta újra megtalálni a siker receptjét, így John Woo után ismét egy hongkongi rendezőt csábított át Hollywoodba.

Mikor még gyerekként elolvastam a Casino Royale regényváltozatát, nem csodálkoztam, hogy sosem készült belőle igazi James Bond film. Az egész cselekmény alig néhány helyszínen játszódik, egyik sem túl látványos, a főgonoszt jóval a történet vége előtt egy ismeretlen bérgyilkos fejbe lövi, Bond szerelmes lesz, és sehol egy egész világot fenyegető terv. Úgy gondoltam ezek után túlságosan is át kéne írni, hogy valódi Bond film lehessen belőle, akkor azonban elvész a lényeg, és az egész hangulat. Átkozottul tetszett a regény, el voltam ragadtatva tőle, és úgy tűnt, hogy sosem készül majd belőle film.Végül a forgatókönyvírók elkészítették belőle minden idők legjobb Bond adaptációját.

A kalandor már nem tartozott hozzá a gyerekkoromhoz. Talán egyszer láttam belőle részleteket valamelyik kereskedelmi adón, de nem igazán emlékeztem. Viszont nem hagyhattam ki: ez Van Damme első és eddigi egyetlen rendezése, a partnere pedig nem más, mint Roger Moore. Tehát Jean-Claude és az egyik James Bond egy filmben? Ezt látnom kellett!

„A kockák között. Mi most ott vagyunk?”

Úgy tűnik a közönség képtelen megunni a képregényadaptációkat, így tulajdonképpen elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos alkotók reflektáljanak erre.

Ha láttátok a Ha/ver-t, és túl erőszakosnak, vagy morbidnak találtátok, akkor a SUPER-t kerüljétek el olyan messziről, amilyen messziről csak tudjátok! Nagyon hasonló a két film alapkoncepciója, annyi különbséggel, hogy a Ha/ver nem vitte végig olyan következetesen, mint a SUPER. A Ha/ver a végére már képtelen volt a valóság talaján maradni, és annyira látványos, ütős, de mindenekelőtt szórakoztatóan cool akciójelenetek sorjáztak benne, amelyek még legnagyobb szuperprodukciókat is felülmúlták.

Na itt ilyesmiben ne reménykedjetek egy pillanatig se. Főhősünk ezesetben is egy lúzer, és az is marad a történet végéig. Itt nem lesz jet pack-es akció, vagy romba döntött város, helyette betekintést nyerhetünk egy nagyon meggyötört ember életébe, aki elhatározza, hogy szuperhős lesz. Mert csak egy őrült, elfojtásokkal teli fickó találhat ki ekkora marhaságot, aki a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy meghúzza a határvonalat a jó és a rossz között. De ne hidd azt, hogy ez valamiféle lelkizős dráma, a SUPER ugyanis elképesztően szórakoztató az első perctől az utolsóig, bár ez a fajta szánalmas, fájdalmas, brutális és éjfekete humor nem nyerheti el mindenki tetszését.

                                  Rajnai András – Gulliver Lilliputban

Volt egyszer egy megszállott. Magyar volt, filmrendező, a „létező szocializmus” világában kényszerült alkotni, rendhagyó dolgokkal kísérletezett, ahol nem szerették a szabványtól eltérő gondolkodást. Nagyon tehát nem kell csodálkozni rajta, hogy akadt némi flúgja. Természetesen a hagyományos munkákkal indult a pályája, de úgy látszik, mocorgott benne a kisördög. Neki történetesen az jutott eszébe, hogy létre kellene hozni a magyar video művészetet. Kapott némi pénzmagot, - amit akkor sokan sokalltak, - és egy kísérletezésre szánt filmstúdiót. A világirodalom legendái és a sci-fi alkotások módot adtak a kötetlenebb szemléletű Tv játékok rendezésére. A mostanra közismerté lett "blue box technika" még gyermekkorát élte, de már feszegette a hagyományos filmkészítés határait. A közönség sem fogadta elutasítóan, minden gyermekbetegsége ellenére. Új volt, látványos, szokatlan, tehát érdekes. No, nem a hivatásos ítészek szemében, akik gyakran leszedték a keresztvizet  Rajnai munkáiról. Sőt egész cikket szenteltek a „Rajnai jelenség” földbedöngölésére. A leggyakoribb ellenérv azt volt vele szemben, hogy fárasztóan unalmas ismétlődések vannak a feldolgozásokban, elherdálja, széttördeli a klasszikus alapanyagokat, a színészek légüres térben mozognak a felvételkor, s ez érezhető a játékukon. A legfőbb vád is fölbukkant, miszerint a képi megjelenítés elveszi az emberi fantázia adta szabadságot, földhözragadttá teszi a legendákat. Egyáltalán, az egész irányzat fölösleges és teljes céltévesztés. A színes készülékek ekkoriban még kincsnek számítottak, kevés volt belőlük. Ez a tény sem segítette a kísérletező kedvű rendező munkáinak elfogadását. Pedig mintegy ötven művet tett le az asztalra a témakörben. A stúdiója a kezdeti érdeklődés után lassan felmorzsolódott a konkurencia harcban. Külföldön nagyobb tisztelettel tekintettek rá, jutott neki az elismerésekből, amikekkel itthon véletlenül sem kényeztették. Hívták Londonba, Firenzébe, televíziós szervezetek elnökségeibe választották be. A fölöttébb szűk körűnek mondható magyar fantasztikus filmvilágban mindenesetre számon tartották, miként a rajongók sem felejtették el neki, hogy olyankor szolgálta ki az igényeiket, amikor az finoman szólva sem volt éppen támogatott irányzat. Ő maga így nyilatkozott, miután „elfogyott körülötte a levegő”, no meg az alkotói munka lehetősége is megszűnt. „Sajnálom, hogy komoly alkotásokban a televíziók ma nem alkalmazzák ezeket az egyre fejődő lehetőségeket….Meggyőződésem, hogy a XXI. század alkotói visszatérnek majd a virtuális térben teremtett művekhez és színpompás drámák sokaságával kápráztatják el nézőiket.”

A 007-es ügynök filmes életében elérkezett a kettős jubileum: 40 évesen 20 filmet tudhat a háta mögött. A készítők nyilvánvalóan a sorozat egyik legjobb darabját szándékoztak erre az alkalomra kiadni a kezük közül. Egy minden addigi látványosságot felülmúló, hangulatos és humoros film lebeghetett a szemük előtt, összetett történetvezetéssel. Közben természetesen némi újdonságot is szerettek volna szolgáltatni. Ahhoz is ragaszkodtak, hogy a technikai háttér a lehető legmodernebbnek tűnjön.
Ezek után a legtöbb rajongó mégis a Moonrakerhez hasonlította a Halj meg máskort! Talán túlzásnak tűnik, de van alapja. (Bár a Holdkelte legalább nem vette egyáltalán komolyan magát. Könnyed, parodisztikus hangvételű már a legelső jelenet, így ezek után mégis elfogadhatóbb volt, hogy Bond sugárpisztollyal lövöldözik egy űrállomáson.)

Miután A Holnap markában az alkotók kissé túl akciófilmesre vette a figurát, és a bevételei is kissé elmaradtak a várakozásoktól, valószínűleg úgy döntöttek, hogy a következő résszel kijavítják az előző hibáit.

Kezdték mindjárt a forgatókönyv hiányosságaival: felkértek egy új írópárost, akik nemhogy a Tomorrow Never Dies-nál végeztek jobb munkát, de egyúttal az egész sorozat szinte legjobb szkriptjét írták meg. A történet végig követhető, nem túl bonyolult, nem túl egyszerű, viszont csavaros (úgyhogy előreláthatólag sok lesz a SPOILER!), ötletes, nem utolsósorban pedig humoros.

Egy évvel e film bemutatója előtt a sorozat atyja, Cubby Broccoli eltávozott az élők sorából.
A Holnap markában pedig a Goldeneye-al való összehasonlításban igencsak elvérzik. De hadd kezdjem az elejéről.

Új világ.

Új ellenségekkel.

Új fenyegetéssel.

De egyvalakire még most is számíthatsz.

007

Mást vártak talán?

Az Időzsaru és a Street Fighter után Jean-Claude is érezhette, hogy melyik útvonalon kell továbbhaladnia, így hát újra  az Időzsaru rendezőjével, Peter Hyams-el dolgozott együtt. Maga a sztori egy Die Hard sablonra épül, de nagyon igazságtalan lennék, ha azzal próbálnám összehasonlítani.