A 007-es ügynök filmes életében elérkezett a kettős jubileum: 40 évesen 20 filmet tudhat a háta mögött. A készítők nyilvánvalóan a sorozat egyik legjobb darabját szándékoztak erre az alkalomra kiadni a kezük közül. Egy minden addigi látványosságot felülmúló, hangulatos és humoros film lebeghetett a szemük előtt, összetett történetvezetéssel. Közben természetesen némi újdonságot is szerettek volna szolgáltatni. Ahhoz is ragaszkodtak, hogy a technikai háttér a lehető legmodernebbnek tűnjön.
Ezek után a legtöbb rajongó mégis a Moonrakerhez hasonlította a Halj meg máskort! Talán túlzásnak tűnik, de van alapja. (Bár a Holdkelte legalább nem vette egyáltalán komolyan magát. Könnyed, parodisztikus hangvételű már a legelső jelenet, így ezek után mégis elfogadhatóbb volt, hogy Bond sugárpisztollyal lövöldözik egy űrállomáson.)

Miután A Holnap markában az alkotók kissé túl akciófilmesre vette a figurát, és a bevételei is kissé elmaradtak a várakozásoktól, valószínűleg úgy döntöttek, hogy a következő résszel kijavítják az előző hibáit.

Kezdték mindjárt a forgatókönyv hiányosságaival: felkértek egy új írópárost, akik nemhogy a Tomorrow Never Dies-nál végeztek jobb munkát, de egyúttal az egész sorozat szinte legjobb szkriptjét írták meg. A történet végig követhető, nem túl bonyolult, nem túl egyszerű, viszont csavaros (úgyhogy előreláthatólag sok lesz a SPOILER!), ötletes, nem utolsósorban pedig humoros.

Egy évvel e film bemutatója előtt a sorozat atyja, Cubby Broccoli eltávozott az élők sorából.
A Holnap markában pedig a Goldeneye-al való összehasonlításban igencsak elvérzik. De hadd kezdjem az elejéről.

Új világ.

Új ellenségekkel.

Új fenyegetéssel.

De egyvalakire még most is számíthatsz.

007

Mást vártak talán?

Az Időzsaru és a Street Fighter után Jean-Claude is érezhette, hogy melyik útvonalon kell továbbhaladnia, így hát újra  az Időzsaru rendezőjével, Peter Hyams-el dolgozott együtt. Maga a sztori egy Die Hard sablonra épül, de nagyon igazságtalan lennék, ha azzal próbálnám összehasonlítani.

A Halálos rémületben után, illetve az akkori sikerfilmeket elnézve a sorozat alkotói úgy gondolták, kedvenc szuperkémünket is egy átlagos korabeli akciófigurává kell nyomorítaniuk. Ehhez megfelelő embernek bizonyult Dalton.

Sokan azóta is minden idők legrosszabb 007-es epizódjának tartják A magányos ügynököt. Ez persze azért erős túlzás, ez a rész korántsem annyira szörnyű, mint amilyennek sokan mondják. Bár az tény, hogy az USA-ban bukásnak bizonyult, a sorozat pedig hat évre szünetelt a Licence to Kill után.

A magyar mozikban nem találkozhatunk túl sok európai filmmel, egy francia alkotásra például néha éveket kell várni. És ha be is mutatnak netalántán valami különleges, hangulatos és vicces filmecskét, mint amilyen például A legszebb dolog volt mostanában, az általában mindenféle különösebb visszhang nélkül marad. Talán ha remakelik az amcsik, akkor egyfajta kultúrsznobizmusból megnézik páran az eredetit, csak hogy fikázhassák az új verziót. Viszont mi van akkor, ha egy francia színész véletlenül épp az aktuális Oscar trendek közepébe talál, megnyeri a díjat, és ezáltal ismertebbé válik? Természetesen akkor rögtön jöhet a magyar mozikba az új filmje, a színvonaltól függetlenül.

Egy Van Damme-os plakát volt az egyik telefonfülkén. Új filmje ment a mozikban. Anyukámat pedig rávettem, hogy menjünk el megnézni. Nem, cseppet sem zavart, hogy feliratos, pedig még nem is tudtam olvasni. Van ilyen. Német adókat is gyakran néztem, és nekem az volt a lényeg, hogy kedvenc hősöm a nagyvásznon rugdalózott, az a legkevésbé sem érdekelt, hogy nem értek semmit. A Street fighter az egyetlen Van Damme film azóta is, amit moziban láttam. Ironikus, hogy pont ezzel kezdődött karrierjének hanyatlása. A Street Fightert ma már a nosztalgia sem tudja megmenteni.

A főcím előtti jelenet dinamikus, izgalmas, remekül vezeti be az új Bondot, Timothy Daltont. A főcím nagyon trendinek akar látszani, valójában már ’87-ben is elavultnak számított. Továbbá nem nagyon értem, miért a víz dominál a főcímben, holott a finálé éppen hogy a sivatagban játszódik, a víz pedig egyáltalán nem kap kiemelkedő szerepet. Úgy tűnik, mintha tökmindegy lett volna már Binder-nek mit csinál, csak próbáljon összehozni valami divatosnak hitt dolgot főcím gyanánt. A zene eléggé emlékeztet a Halálvágtára, és John Barry utolsó Bond munkáinak szokásos betegségében szenved, vagyis a főcímzene nem kiemelkedően jó, de maga a filmzene remek lett. Barry-nek nem mellesleg ez volt a legutolsó Bond-zenéje.

Az ezután kezdődő film nagyon éles váltás a Moore-féle Bondokhoz képest; főleg azért mert nem egy egzotikus kalandot, hanem egy kemény kémthrillert láthatunk, ami mindenképpen figyelemre méltó. A helyszínek, mint Pozsony, Bécs remek hátteret szolgáltatnak a film hangulatához. Merthogy nagyon hangulatosra sikerült Dalton belépője. Olyannyira, hogy akár a legjobb Bond-kaland is kerekedhetett volna belőle. Hogy miért nem így történt, az nemcsak az új szereplőn múlott.

Fantasztikus érzés, mikor beülsz egy sötét moziterembe, és fogalmad sincs, hogy mi vár rád. Onnantól kezdve bármi megtörténhet. Elsötétül a terem, de a vásznon még nem peregnek a képkockák. Ez az a rövid pillanat, ami megtelik egyfajta csodálatos, örömteli feszültséggel és várakozással...

Tegyük túl magunkat azon, hogy ez a film a Torpedóból készült. Persze, elképesztően szánalmas az egész, de ha már itt van, akkor nézzük meg, hogy úgy önmagában milyen.

Mert ha olyan 12 éves körüli kisfiú lennék, akkor tutira tetszene. Nemcsak végig pörgős a cselekmény, de telis tele zsúfolták látványosabbnál látványosabb jelenetekkel. A CGI-ra egyetlen fél rossz szavam sem lehet még véletlenül sem, tökéletesen kidolgozott, sehol sem találtam benne hibát, ha bárki meg akarja nézni ezt a filmet, akkor ezt tényleg csakis kizárólag multiplexben érdemes. És tényleg, ha 12 éves vagyok, akkor beérem ennyivel, meg azzal, hogy zabálhatom a popcorn-t a kóla mellé.

A Torrente, a törvény két balkeze című spanyol vígjáték legnagyobb ereje a címszereplőjében rejlett, akit az író-rendező Santiago Segura formált meg. Torrente ugyanis attól vált kimondhatatlanul szórakoztató figurává a ’90-es évek politikai korrektségétől bűzlő hangulatában, hogy alakjában egy olyan főhőst láthattunk, aki nem csak hogy teljesen híján volt minden egyes emberi értéknek, hanem ráadásul az egész emberiség minden rossz tulajdonságát sikerült magában egyesítenie. Egy olyan valakit hozott létre, akihez képest Ford Fairlane kész úriember, az pedig nagy szó.

Az első dolog, amit mindenki megemlít ezzel a kalanddal kapcsolatban, az Roger Moore kora. Nem tudom, hogy ők eddig hol hordták a szemüket, de színészük ekkor már legalább két film (4 év) óta teljesen kiöregedett a szerepből. Bár kétségtelen, hogy itt a legidősebb, ez nem sokkal zavaróbb, mint a Szigorúan bizalmasban. Tehát ez nem új hiba, ettől eltekinthetünk. Moore ebben a részben is elegáns, visszafogott, humoros, nem változott, akárhány ránc is borítja arcát.

 „Rachel, ez a pasi megváltoztatta a múltat!” 

Így jellemezte Monica a Jóbarátokban Jean-Claude Van Damme-ot, amikor megkérdezték tőle, hogy mitől olyan nagy szám. És valóban, ha csak egy Van Damme mozit láthatnátok életetekben, azt mondanám, ezt nézzétek meg. Az Időzsaru azon filmek közé tartozik, melyeket már kiskoromban is szerettem, és később sem kellett csalódnom soha, akármikor újranéztem.

A Bond-sorozat készítői az előző kaland, a Szigorúan bizalmas nyomvonalán kívántak tovább haladni, még mindig mellőzve a Moonrakerre jellemző túlzásokat. Mivel azonban kötelezőnek számított az előző film felülmúlása, ezért az alkotók már korántsem próbálkoztak annyira reálisak maradni, mint a For Your Eyes Only-ban. Ennek az lett az eredménye, hogy a földhözragadtságnak ugyan vége szakadt, de még közel sem kerültek a Holdkelte túlzásaihoz.

Miben különbözik még ez a kaland az előzőtől?
A fő különbség természetesen a látványvilág: India csodálatos helyszíne a filmnek, maximálisan kihasználják minden adottságát, az elképesztően szép palotabelsőktől, a zsúfolt utcákon át, a gyönyörű, egzotikus tájakig. Mikor megvettem dvd-n ezt az epizódot, olyan kellemeset csalódtam (elsősorban épp emiatt a csodálatos látványvilág miatt), hogy elhatároztam, összegyűjtöm az egész sorozatot. A Polipka a tvéében nem igazán tudott lekötni, egy néhol vicces, de alapjában véve rossz filmnek tartottam. De dvd-n lenyűgözött, jó pár helyet felcsúszott a Bond-listámon.