Tulajdonképpen ez nem más, mint egy összesítő azokról a kiemelkedően jó filmekről, amelyeket 2011-ben láttam először. Így kiesik a versenyből a Leon, a profi, az Oldboy, az Amerikai szépség, vagy az Agyament Harry című Woody Allen klasszikus.

Azok a filmek, amelyekért kivétel nélkül érdemes volt moziba járni 2011-ben. Sosem láttam még annyi filmet egy évben, mint idén, ennek ellenére mégis kissé szomorú voltam a lista összeállításakor, ugyanis elég gyenge évünk volt. A lista végén szereplő filmek bármelyikét könnyű szívvel lehagytam volna, ha tudok helyettük kicsit is jobbat találni. Ennek ellenére természetesen kivétel nélkül jó mozikról van szó, amelyeket nagyon is ajánlok a figyelmetekbe.

Nem tudtam, hogy milyen rossz kritikákat kapott ez a film mindenfelé, és azt sem, hogy milyen alacsony az imdb pontszáma, így teljesen jó szívvel ültem neki.

Hónapok óta porosodik nálam ez a tévéfilm, de nem tudtam rávenni magamat, hogy megnézzem. Al Pacino az abszolút kedvenc színészem, de egy több mint két órás, eutanáziáról szóló film, így látatlanban nem tűnik épp a legjobb szórakozásnak.

És a Dr. Halál valóban olyan, mint amilyenre számítottam. Rendkívül nyomasztó, tényleg leterheli az ember lelkét ez az egész téma, meg a betegek sorsa, hogy olyan szenvedéseken mennek keresztül, hogy inkább meghalnának. Mellesleg ez a téma alapból nem könnyű ügy, bár a Dr. Halál állásfoglalása teljesen egyértelmű, még annak ellenére is, hogy kicsit dokumentumfilmszerűen mutatja be a ténylegesen megtörtént eseményeket. Mindenesetre elképesztő ellentmondás az, hogy az igazi humanista jobban tiszteletben tartja az embert, mint az emberi életet. Szóval érdemes megnézni ezt a mozit már csak a fontos témája miatt is.

És persze Al Pacino miatt. Drámai látni, hogy korunk legnagyobb színésze nagypapává öregedett már, viszont annál jobb hír, hogy nem hülyült bele szürke mellékszerepek tucatjaiba, mint De Niro. Ebben a filmben is hatalmasat alakít, mintha csak ereje teljében lenne ugyanúgy, mint eddig. Az utolsó rezdüléséig, minden másodpercben hiteles a kissé furcsa, ám elképesztően céltudatos és határozott doki képében. A tárgyalótermi jelenetek felidézték előttem az ...és légyen igazság című fiatalkori filmjét, amely szintén miatta lett egészen kiváló. Neki köszönhetően néhány szórakoztató pillanata is akad a Dr. Halálnak, hogy oldja egy kicsit a végtelenül nyomasztó hangulatot.

Mert a film tényleg nagyon hosszú, de szerencsére kifejezetten mozgalmas, a téma meg nagyon érdekes, Pacino alakítása pedig lenyűgöző. Egészen remek a Dr. Halál, mindenképpen ajánlatos megnézni, csak előtte mindenképpen készítsd fel magad rá lelkileg.

Azért szerencsére annyira rosszul még nem állunk, hogy a legszarabb filmek mind idén készüljenek, a filmtörténelem szerencsére tartogat számunkra jóval mocsokabb élményeket is, amelybe az ember akarva-akaratlanul belefut. Következzen hát az a szégyenteljes lista, amely a 2011-ben általam látott filmek leginkább vállalhatatlan példányait tartalmazza.

Avagy mit NEM kellett volna megnéznünk az idei filmtermésből.

Nem láttam túl sok ördögűzéssel kapcsolatos filmet, sőt konkrétan csak egyetlenegyet, az Ördögűzőt, így nincs sok viszonyítási alapom. De ha minden ilyen horror úgy másolja az elődöt, mint A rítus, akkor nem is baj.

Nézzük csak: itt is van egy fiatal pap, aki küszködik a hitével, és akinek meghalt az egyik szülője, és a Gonosz ezzel támadja. Aztán persze van egy öreg pap, aki már gyakorlottabb az ördögűzésben, illetve van egy fiatal lány, akit megszállt az ördög. Na most mindezen annyit csavartak, hogy Hopkins bácsiba is beköltözik a végére a Sátán, úgyhogy végre színészkedhet is egy kicsit. Érezni is a profizmust, tulajdonképpen egyedül miatta érdemes megnézni ezt a minden szempontból vérszegény, ötlettelen alkotást. Meg ahogy láttam az épületeket, eszembe jutott a film nézése közben, hogy Róma tényleg ennyire hasonlíthat Budapestre. Aztán később utánanéztem, és kiderült, hogy itt forgatták nálunk A rítust, és a stáb jó része magyar volt, úgyhogy nem véletlen ez a nagy hasonlóság.

De ezek miatt kár megnézni ezt a kicsit unalmas, és sajnos egy cseppet sem félelmetes mozit. Egyedül Anthony Hopkins elvakult rajongóinak tudom ajánlani.

Már a főcímnél éreztem, hogy ez jó lesz, na nem mintha olyan nagy szám lett volna, de a színészek közül mindenkit kifejezetten szeretek, és ebben a filmben sem kellett csalódnom bennük. Jake Gyllenhaal nagyon hiteles, szimpatikus és meggyőző ebben a nem feltétlenül egyszerű szerepben, Michelle Monaghan-t ugyan kicsit későn fedezte fel magának Hollywood, de akkoris nagyon cuki, Vera Farmiga pedig még katonaruhában is szexis és meggyőző.

A forgatókönyv alapötlete nekem tetszett, bár nagyon eredetinek azért nem nevezném, inkább a kidolgozással volt baj, nagyobb szükség lett volna, hogy jobban megmagyarázzanak bizonyos dolgok, és összetettebb legyen a film. A rendezésben viszont nincs hiba, az alig másfél órás film folyamatosan pörög megállás nélkül, hogy véletlenül se legyen kedvünk belegondolni az apróbb hiányosságokba. A film végén kicsit megcsusszantak a készítők, leforgatták ugyanis a tökéletesen költői, lírai befejezést, ami rendkívül hatásos. Lett volna, ha utána nem folytatják a sztorit csak azért, hogy mindenképpen happy end legyen a Forráskód vége.

Viszont még így is egy abszolút jó kis filmről beszélünk, másfél órányi izgalomról és kikapcsolódásról, amelyben jó arányban keveredik a sci fi szál, az akció, és a kissé elszállt alapötlet ellenére még az érzelmek is hitelesek. A kritikusok és a nézők egyaránt elismerésüket fejezték ki, és ez nem véletlen.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy Adam Sandler és a haverjai remakeljék-e a máig elképesztően vicces, és a valaha készült egyik legigényesebb amerikai vígjátékot, A kaktusz virágát, akkor a válaszom egyértelműen: NEM!!!

Sandlerék igazából még az alapötletet sem tudták igazán jól kihasználni, de nem is érdekes, mert egy merőben más stílusú mozit készítettek, teljesen más jellegű humorral. Persze, A kaktusz virága minden szempontból egy jobb film, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nézhető a Kellékfeleség. Adam Sandler hozza megint a saját karakterét, ami szerintem viszonylag jópofa, Aniston jóarc, és szexis, a gyerekek pedig kifejezetten viccesek. A hawaii helyszín is egész szép, illetve kétségtelen, hogy néhol azért egész jókat lehet röhögni a Kellékfeleségen, csak az eredeti ne jusson eszünkbe egy pillanatra se.

Viszont azért kicsit észrevehető a kidolgozatlanság (nagyon sokat butítottak az eredetin), illetve túl hosszú is a film, és néhol kifejezetten leül a kezdeti jó kis poéndömping után. Mindezeket összevetve, egy estére megteszi..

A Frászkarika 1985-ös, eredeti verzióját igazából azért néztem meg, mert hallottam erről az újról, és sznobizmusomnak hála nem láthatom előbb a remake-t, mint a régit. Viszont sajnálatos módon egyáltalán nem tetszett a régi változat, így az újat sem akartam már annyira látni, de azért motoszkált bennem a kíváncsiság.

És megtörtént az, ami a filmtörténelemben csak elvétve: a remake lazán lepipálta az eredeti filmet. Kezdve a színészekkel: Colin Farrell a filmvászon egyik legjobb vámpír alakítását produkálja, rendkívül vonzó, sármos, érdekes, de egyúttal félelmetes figura. Anton Yelchin korrekt tini, Imogen Poots pedig abszolút dögös menőcsaj (és nem csak Amanda Bears-hez képest). David Tennant Peter Vincent-je pedig kifejezetten emlékezetes alakítás, és egyben jó paródia is a mai celebekről. A horror vígjáték szál szerencsére itt már átlépte az ingerküszöbömet, hogy szórakoztatóvá váljon a film, de nem annyira, hogy igazán vicces, vagy igazán félelmetes legyen.

De azért láthatunk egészen jól megírt szitukat, amik az eredeti verzióban nincsenek benne, szóval az új Frászkarika bizonyítja a remake-ek létjogosultságát, mert ugyanabból az alapötletből sikerült sokkal többet-jobbat kihozni. Néhány dolog viszont nagyon zavart a Frászkarikában, mégpedig a kissé tévéfilmes jellegű operatőri munka, illetve a nem különösebben jó CGI trükkök. De még így is ezerszer inkább ezt érdemes megnézni, mint az eredetit. Kivételesen.

Tavaly ilyenkor néztem meg A kilencedik légiót, ami nem volt ugyan egy különösebben emlékezetes mozi, de egy egyszerű jó kis történelmi akcióként teljesen megállta a helyét. Történetében, jellegében és színvonalában egyaránt folytatásnak tekinthető A sas, így akinek bejött A kilencedik légió, az ezzel is bátran tehet egy próbát. A színészek mondjuk elég jellegtelenek, egyedül Jamie Bell-nek sikerül szimpatikussá válnia, meg azért itt van egy rövid szerepben a jó öreg Donald Sutherland is. Az operatőri munka ellenben kiváló, a film egy részét Magyarországon forgatták, és a stáb fele magyarokból is állt, úgyhogy már csak ilyen szempontból is közel állhat hozzánk A sas. A történet mondjuk elég sok elemében kiszámítható, de fenntartja a figyelmet, minden pillanatban történik valami, amire odafigyelünk. Az igazi nagy erénye azonban a filmnek a harcjelenetek:természetesen már rögtön a kezdéskor egy véres csatába csöppenünk, hogy aztán később is folyamatosan adagolják nekünk az efféle izgalmakat. Szóval úgy összességében felkeltette az érdeklődését, annak egyszer érdemes megnézni A sast, mert egy egész jó kis moziról van szó.

Tagadhatatlanul jó volt látni, ahogy a francia film nagy öregje, Jean Gabin, a francia filmtörténet legnagyobb komikusával, Louis De Funes-el bohóckodik ebben a moziban. A zene és a képek miatt alapból egy régi, kissé ugyan ódivatú, de kellemes hangulatot áraszt magából a Nicsak, ki tetovál!, és még a történet is viszonylag rendben van (bár a befejezés hiányzik). Van egy íve a sztorinak, vannak benne meglepetés, Funes figurája még némi jellemfejlődésen is keresztül megy, amit igazán nem várnék el egy ilyen jellegű, régi, francia komédiától. Mindezek ellenére, sajnos mégsem tartozik Funes legjobbjai közé a Nicsak, ki tetovál!, ugyanis ahhoz nem lett eléggé humoros, sőt néhol kifejezetten gyerekes, harsány poénokkal próbáltak lefárasztani, én meg ennél azért igazán többet várnék.

"Készüljenek fel egy szövevényes, mágikus mesére! A hosszú idők során több legenda szólt már bátor lovagokról, boszorkánymesterekről, szépséges leányzókról, baljós jövendölésekről és más ilyen baromságokról…" 

A Király! jó nagy bukásnak számított az USA-ban, és nem csak pénzügyi, hanem kritikai értelemben is, így kis hazánkba már csak dvd-n jutott el. Errefelé se nagyon dicsérték, ráadásul én alapvetően nem rajongok a fantasy filmekért, mégis kíváncsi voltam rá, ha már az egyik kedvenc színésznőm szerepel benne. Végül számomra igen csak nagy meglepetést okozott ez a mozi, ugyanis kifejezetten jól szórakoztam egész végig.

1957 - a Szovjetunió föld körüli pályára állítja az első szputnyikot. Elkezdődik az űrverseny a két szuperhatalom között. 1960-ban Kennedy elnök bejelenti az amerikai Hold programot, mely az orosz tudósokat szintén megmozgatja. Lett ebből a versengésből némi jó is, legalább a moziba járók számára. A fantasztikus filmek világa megélénkült. Ekkor még a keleti oldal reagált jobban. Míg az amerikaiak holmi holdbéli macskanőkkel voltak elfoglalva a stúdiókban, addig Klusancev egy egész világot teremtett a Vénuszon. Nem túl hiteleset, ha szigorúak akarunk lenni, de annál látványosabbat. Ő addigra már az 1957-es "Út a csillagokhoz" című mozival, ami egyfajta keveréke volt a dokumentum- és játékfilmnek, jelentős nevet szerzett magának. (Nagy kár, hogy az ígéretes pályafutása egy részeg sofőr miatt sajnálatosan rövid lett.) Kevéssé közismert, de az ő filmes megoldásaiból szép számmal találhatunk Kubrick korszakos jelentőségű 2001: Űrodüsszeia mozijában. Lássuk hát az elődöt.

Egy újabb alapfilm a megunhatatlan(?) Bud Spencer-Terence Hill páros mozijai közül, ezúttal minden téren a lehető leginkább középszernél maradva. Volt néhány jó ötletük az alkotóknak, például üdítő változatosság, hogy a cselekmény kivételesen nem Miami-ban, hanem Afrikában játszódik, ez egyúttal remek alkalmat nyújt az operatőrnek, hogy szép képeket varázsoljon nekünk, illetve a filmeseknek, hogy cuki állatokat szerepeltethessenek. Természetesen ezek nem vonják el a figyelmünket a lényegről, Budról és Terence-ről, akik pont ugyanolyan formában vannak, mint bármikor máskor. Bunyó is van természetesen dögivel, akad néhány szellemes megoldás, de javarészt a már jól ismert panelekből dolgoznak. A beszólások, beköpések sem sikerültek túl emlékezetesre, legalábbis a többi filmjükhöz képest, történetről pedig aztán a legkevésbé sem beszélhetünk az összes eddig látott Spencer-Hill mozi közül, szemmel láthatóan az írói hozzáállás kimerült annyiban, hogy  ahogy esik, úgy puffan. Mindamellett az is tény, hogy egy könnyed, agyatlan szórakozásnak végülis megteszi egy unalmas délutánra. Ezt a mozit amúgy egy Bud Spencer-Terence Hill kedvelő barátommal néztem meg, és neki az enyémnél sokkal lesújtóbb volt a véleménye erről a filmről, amit meg is tudtam érteni.