Mickey Rourke, Steve Guttenberg, Kevin Bacon, Ellen Barkin, Paul Reiser később mind-mind szerepeltek emblematikus filmekben, itt pedig a rendezővel együtt még csak a szárnyukat próbálgatták. Cselekményről, vagy valamirevaló történetről ne is álmodjunk, helyette nagyon kellemes nosztalgiát érezhetünk az '50-es évek iránt, amit kiválóan jelenít meg a film. Az események két korszak határán játszódnak a nyugalmas 50-es évek és a viharos 60-as évek közt, ugyanúgy a főhőseink is két korszak határán táncolnak; már el kéne kezdeni a felnőttkort, de még annyira nagyon nem akarják. Úgy látszik a dolgok nem sokat változtak az elmúlt 60 esztendőben.

Szóval a hangulat, a színészek, meg a korrajz miatt érdemes megnézni a Diner-t, de többet ne nagyon várjatok tőle. Vicces még, hogy egy jelenetet egy az egyben lenyúltak a nem sokkal korábbi Házibuliból, de ott igazából poénosabban jött ki.

Újabb giallok közé keveredett thriller. Rájöttem, hogy marketingszempontokból kategorizálták be ezeket a filmeket mind giallo-nak, egy szűk dvd vásárló réteg minden bizonnyal külföldön ugrik a műfajra.

Ennek a mozinak zseniális az alapötlete. Egy férfit teljesen lebénítanak, a teste gyakorlatilag halott, csak a tudata marad tökéletesen éber. Az orvosok pedig hullaházba viszik, aztán nemsokára irány a boncasztal. Ez kellően feszült alaphelyzetet teremt, nekem is vannak hasonló félelmeim a tökéletes bénulásról, vagy a halál utáni létről, úgyhogy ezt nagyon át tudtam érezni. Jean Sorel nagyon szimpatikus főhős, Barbara Bach pedig egy olyan gyönyörű nő, akiért igazán lehet aggódni, maga a rejtély pedig nagyon érdekes. Vannak tehát erős pontjai a filmnek, amik között még feltétlenül meg kell említenem a durva befejezést is, összességében mégsem beszélhetünk egy igazán jó filmről. A tempó pont kicsit lassabb a kelleténél, a rejtély megoldásaként funkcionáló végtelenül zavaros szektás szál pedig egyáltalán nem nevezhető kielégítőnek, ami nagyon tönkre vágja az egész filmélményt.

"Van olyan este, amikor mindent szabad. Vagy majdnem."

A medence egy olyan film, amely leginkább a sztárok vonzerejére épít. Sugárzik belőle az "Alain Delon életérzés": a végtelenül cool, kegyetlen főhős, aki azt tesz a nőkkel, amit csak akar, egy gyönyörű villa égszínkék medencéje mellett sütteti lebarnult testét, miközben a szintén gyönyörű Romy Schneiderrel szeretkezik, vagy éppen egy vadonatúj sportautóval száguldozik. A hozzám hasonló mezei paraszt pedig szívesen bemegy a moziba, hogy két órára azt képzelhesse, hogy ő Alain Delon, mert felidézheti magában életének azon csodás pillanatait, amikor ő is hasonlóan érezhette magát cigivel a szájában, a mellette fekvő gyönyörű meztelen nővel, és előtte feküdt az egész város a maga pislákoló fényeivel.

Ebben rejlik a film legfőbb ereje. A színészek amúgy teljesen jók, a szupersztárok tökéletes vonásai mögött embereket látunk, a cselekmény viszont nagyon lassú, de sikerült ebbe az álombeli környezetbe beemelni valami egészen mindennapi, visszafojtott feszültséget. A gyilkossági jelenet nagyon érdekes volt nekem, különösen Delon játéka, ahogy visszafejlődött ez a szikár, cool mozihős egy hülye kisfiúvá. Máshogy ugyan, de ez jellemző volt Belmondo-ra is Az autóversenyzőben, érdekes, hogy ezek a régi nagy európai sztárok mennyire nem féltették az imázsukat, és képesek voltak ilyen szintű öniróniára. Bár az is lehet, hogy többek között ebben is rejlett a sztárságuk titka.

De ettől még nem ajánlanám feltétlenül mindenkinek ezt a filmet. Nagyon lassan folydogál előre, gyakorlatilag másfél órát kell várnunk, mire valami igazán jelentős történik, aztán annak se lesz semmi komolyabb hatása. Sokaknak ezért nem tetszhet a film, de az régi európai mozikat szerető ínyenceknek, és azoknak akik szívesen elmerülnek az "Alain Delon életérzésben", azoknak bátran ajánlhatom.

Sette note in nero, az olaszosok kedvéért, meg hát mennyivel szebben hangzik ez a cím, mint a semmitmondó angol. Ezt a kései giallo-t nem a műfaj iránti érdeklődésem okán szereztem be, hanem sokkal inkább a főhősnőt alakító színésznő, Jennifer O'Neill miatt, aki nagy hatást tett rám a Kamaszkorom legszebb nyara című filmben. Mivel nem vált sose igazán ismertté, ezért viszonylag kevés filmből szemezhetek, de ha már giallo, akkor természetesen muszáj megnéznem.

A The Psychic már érdekesen kezdődik. Mint a főcímből megtudtam, Lucio Fulci a rendező, ami kicsit elbizonytalanított ugyan, de én bátor vagyok, úgyhogy nekivágtam. Szóval az első jelenetben nagyon erős drámaiság rejlene, hisz egy telepatikus képességekkel rendelkező kislány lesz sok száz kilométerről szemtanúja az édesanyja öngyilkosságának. Fulci azonban tökéletesen elrontja ezt a jelenetet, ahogyan egy borzasztóan gagyi trükkel megmutatja nekünk, ahogy a sziklák leszakítják a nő arcát. Ezek után nem sok jóra számítottam, de az aggodalmam feleslegesnek bizonyult, később hasonló hülyeségek már nem fordultak elő. Láthatunk nemsokára egy látomást, amely az egész filmre kihat, és a darabkái egész ügyesen kerülnek természetesen csak a film legvégén a helyükre. Néha zavaró volt a sztoriban, hogy egy kis gondolkodással már jóval korábban rájöttem bizonyos fordulatokra, mint a szereplők, akik ezt nagy csavarként próbálták meg előttünk tálalni. Viszont a korábban tárgyalt rémségesen rossz The House with Laughing Windows-al ellentétben ezúttal meg tudjuk kedvelni a látomásokkal küzdő, gyakran hülyének nézett főhősnőt, és a történet sem időzik apróságokon, hanem kellemes tempóban halad előre a végkifejlet felé. Ez a végkifejlet pedig remekül elkészített, nagyon hangulatos, rendkívül izgalmas, és nagyszerűen felépített, hisz itt kerülnek helyükre a korábban már látott darabkák. A film utolsó jelenete pedig tényleg zseniális. Nem részletezném különösebben, a lényeg, hogy nagyon durva feszültséggel telített, és hangulatos, miközben tökéletesen befejezett, úgy hogy gyakorlatilag befejezetlen. Ebből így semmit sem értettetek, de hátha felkelti a kíváncsiságotokat.

A The Psychic-ben jócskán vannak hibák, talán másodszori megnézésre még több lukat fedeznék fel a történetben, a csavarjai jórészt megjósolhatóak, és már Jennifer O'Neill sem olyan éteri szépség, mint a Kamaszkorom legszebb nyarában, sőt a giallokra jellemző szex és erőszak is javarészt hiányzik belőle. Mégis egy mai napig nézhető, jó tempójú, vállalható giallo, amit az utolsó fél óra izgalmáért mindenkinek ajánlok a figyelmébe.

Érdekességképpen említem meg, hogy Tarantino ennek a filmnek is felhasználta a zenéjét, de csakúgy, mint a Szerelmi vérszomjban, ezúttal is sokkal hatásosabb az eredeti filmben. Én nem haragszom Tarantinora ezek miatt, sőt szórakoztatónak találom, de a giallo-k iránti rajongása nem olyan köztudott, mint a hongkongi akciók vagy a spagettiwesternek szeretete.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Mielőtt megnézitek ezt a filmet, készítsétek fel magatokat, erősödjetek meg lélekben, mert iszonyatos borzalmakat fogtok látni, félelmetesen hiteles tálalásban, és még az amerikai filmekre oly jellemző giccsfaktorra sem számíthattok, amely talán kicsit tompíthatná ezt a nagyon erős történetet.

Aminek a kezdése viszont rém gyenge, ráadásul zavaros is. A sztori eleje feleslegesen lassú, néhol még mesterkélt is, a rendező pedig nem könnyíti meg a dolgunkat évszámokkal, vagy bármilyen segítséggel, nekünk kell rájönni, hogy kik ezek, hogy hol vagyunk, hogy mikor játszódnak a különböző szálak, és hogy mi a kapcsolat közöttük. A felvetés pedig szimplán nem érdekelt, nehezen tudtam volna elképzelni, hogy bármi jó kisülhet ebből a történetből, hogy az arab csaj keresi az apját. Azonban ahogy telt az idő, azon kaptam magam, hogy egyre jobban érdekelt, illetve lekötött a cselekmény, az alkotóknak végül mégiscsak sikerült beszippantaniuk a filmbe, csak sajnáltam, hogy erre ennyit kellett várni. Viszont megérte. A polgárháborúról, vagy az ottani politikai helyzetről gyakorlatilag a világon semmit sem tudunk meg, de nem ez a filmben az igazán érdekes, hanem az egyén, a család, vagy ha tágabb értelemben vesszük, akkor az emberek nagyon erős drámája. Az a jelenet, amelyben a keresztény(!) katonák megtámadnak egy buszt, valószínűleg örökre beégeti magát a nézők agyába. Nagyon váratlan, elképesztően feszült és végtelenül kegyetlen képsorokról van szó, amelyekben mégis felbukkan az emberség szikrája, hogy aztán egy pisztolylövéssel véget vessenek bármilyen illúziónknak. Mindemellett egyfajta visszafogott líra jellemzi ezt a jelenetet, ami remekül megfér a már fentebb dicsért realista ábrázolásmód mellett. De hasonlóan hatásos még a cellájában a szörnyű kínzást hallgató asszony dalra fakadása, vagy az orvlövész vadászata – gyerekekre. Közben a hatásvadászatot messziről elkerülik az alkotók, azért pedig különösen hálás voltam a rendezőnek Denis Villeneuve-nek, hogy a sanyarú börtönéveket, illetve a megerőszakolás részleteit csak érzékeltette, nem pedig frontálisan bemutatta, ebben az amúgy is hihetetlenül nyomasztó filmben. A végkifejletről külön kell, hogy szóljak; a történet végén található egy meglepő csavar, amely egyszerre förtelmesen undorító, és kegyetlen, másfelől viszont rengeteg mindent elmond az emberi természetről azzal, ahogy az anya karaktere szeretettel és megbocsájtással feloldja az erőszak önmagába forduló, éppen ezért végtelennek tűnő körét. Ilyen katartikus végkifejletre pedig igazán nem számítottam.

Azért a film persze nem hibátlan, amennyire érthetetlenül zavaros az első fele, később annyira szájbarágóssá, túlírttá, és túlrendezetté válik a második fele. Ennek köszönhetően a Felperzselt föld elején túl hülyének éreztem magam, később pedig úgy gondoltam engem néznek hülyének. Nyilván vannak olyanok, akiknek ez nem fog feltűnni, sőt még örülnek is neki, de nekem nagyon nem tetszett. Erényei azonban messze felülírják a mozi hibáit, így mindenképpen ajánlottnak tekinthető a megtekintése, csak azt az első fél órát bírjátok végigülni türelemmel.

A főcímben egy felkötözött férfi üvölt, miközben halálra szurkálják késekkel, alatta pedig valami félelmetesnek tűnni akaró hang beszél vérről, meg színekről. Aztán elkezdődik a film kellemes zenével, szép fényképezéssel, úgyhogy gondoltam, az olaszok megint lépnek egy szintet a giallotól, és most ez valami igazán beteg lesz.

Nem lett. A főhős festőnket nincs miért megkedvelnünk, nincs miért együtt éreznünk vele, nem tudunk izgulni érte. Egy végtelenül jelentéktelen figura alakítja, említésre sem méltó színészi teljesítménnyel. Ez persze még nem feltétlenül jelentene gondot, lehetne mivel kompenzálni ezt, pláne egy giallo-ban, például egy nyomozós szállal. Sajnos azonban ennek előfeltétele az, hogy érdekes legyen a rejtély, amit itt sajnos nem kapunk meg. Egy ember kiesik egy ablakon, az őrült festő pedig eltűnt. Na de még ez sem feltétlenül katasztrófa, jó kis gyilkossági jelenetekkel fel lehet dobni még egy ilyen unalmas sztorit is. A főcímet leszámítva az egész filmben egyetlen ember hal meg, egészen a végkifejletig. De ugye olasz filmről beszélünk a '70-es évekből, tutira kell, hogy legyen minimum egy lélegzetelállítóan gyönyörű nő, aki teljes szépségében megmutatja magát nekünk valamilyen érzéki, erotikus jelenet formájában. Hát ne is álmodozzatok róla, itt ilyet nem kaptok!

El nem tudom nektek mondani, mennyire untam ezt a filmet, a 106 perces játékidő végtelenbe nyúlóan hosszúnak tűnt, egy legyőzhetetlen akadálynak, miközben végig erőszakoltam magamat, hogy ne aludjak el, mert akkor holnap kell folytatni ezt a szart, és jobb minél előbb túl lenni rajta. Aztán ahogy gyötrelmesen lassan vánszorogtak a percek, valahogy elértünk a hülye végkifejlethez. Kicsit úgy éreztem magam az utolsó 15 percben, mint Nicolas Cage a Nextben, amikor mindent előre látott. Ez nagyon fárasztó képesség, bizonyos hollywoodi műfajfilmeknél elő szokott fordulni, de én pont azért nézek régi, európai alkotásokat, mert valami különlegességre vágyok. Na a végső, nagy csavar formájában ezt megkapom: most ez a csavar akkora egy képtelen, hihetetlen baromság, amin először meglepődsz, aztán csak röhögsz, ahelyett, hogy döbbenten ülnél.

Az imdb-n a giallokhoz képest meglepően magas a pontszáma, jó kritikákat is lehet olvasni róla magyarul, úgy látszik a sznobság virágzik. Azt mondják minimalista film: erre azt mondom, nézzék meg Melville A szamuráját! Az minimalista, de mégis élvezetes, szórakoztató, érdekes, hangulatos, és valódi remekmű. Ez valami olyasmi próbált lenni, mint a korábban tárgyalt Perfume of the Lady in Black. Csak az a különbség, hogy az nem volt ennyire elképesztően unalmas, és ott a végső csavar valóban ütött. Ha giallokat szándékoztok nézni, ezt mindenképpen hagyjátok ki, bárhol bármennyire is ajánlják, az általam látottak közül egyértelműen a műfaj mélypontja.

Ha tudtam volna, hogy ennyire ütős ez a film, abban a pillanatban rohantam volna a moziba, ahogy bemutatták. Nem sűrűn szoktam áradozni azokról a filmekről, amiket mostanában látok, de ez a Beowulf teljesen magával ragadott.

Tulajdonképpen CGI animáció az egész, de úgy, hogy remek színészeket modelleztek le, akik előjátszották a karaktereket, méghozzá nagyon jó színészek, úgy mint Anthony Hopkins, John Malkovich, Ray Winston, Robin Wright Penn, Brendan Gleeson vagy Alison Lohman. Így színészi játékról is beszélhetünk, ami vitán felül elsőrangú, és nagyon fontos is, hisz így könnyebben együtt tudunk érezni a szereplőkkel, ami jóval izgalmasabbá teszi az összképet. A CGI egyre közelebb és közelebb kerül a fotorealisztikussághoz, de azért azt lássuk be, hogy a mozgásokon még bőven látszik, hogy ez bizony nem a valóság. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy ne lenne így is lenyűgöző a végeredmény, mert bizony az. Olyan jeleneteket láthatunk, amiktől garantáltan mindenkinek leesik az álla, és a befejezésig valószínűleg ott is marad. Grendel első támadása már nagyon hatásos, brutális, és félelmetes, de ez még csak a bemelegítés. Amikor Beowulf megküzd a vízi szörnyekkel, akkor azt hittem ez már fokozhatatlan lesz, de Grendel legyőzése ezt lazán überelte, a végső sárkányos akció pedig mindezt lazán félresöpörte. Komolyan mondom, olyan elképesztőek ezek az akciójelenetek, annyira magával ragadóan látványosak, amire nem sok precedens van a filmtörténelemben. Itt nem a Transformers féle kapkodós-agyonvágott-túlzsúfoltságra kell gondolni, hanem folyamatos és lélegzetelállítóan gyönyörű jelenetekre. És mindezek kiegészülnek olyan nagyszerű jelenetekkel, mint például a lángoló hídon való átvágtatás.

A legmeglepőbb mégis az, hogy ezek mellett még a sztori is tökéletesen rendben van, ami már nem is annyira figyelemreméltó, ha tudjuk hogy a forgatókönyvet Neil Gaiman (Csillagpor) és Roger Avary (Ponyvaregény) írták. Kellőképpen felturbózták, illetve kiegészítették az eredeti legendát. Csodás ötlet volt például Grendelből egy szerencsétlen, szánnivaló, ám mégis bestiális, undorító és veszélyes szörnyeteget csinálni, nem sok ilyen ellentmondásos karaktert láthatunk filmekben. Csodaszép allegóriákat is felvázol nekünk a Beowulf, például a hatalom természetéről, ami óhatatlanul magában hordozza a romlottságot, és ez később visszahat az uralkodóra, illetve népére egyaránt. Mindemellett egy melankolikus világot idéz fel nekünk az alkotás, melyben az igazi hősök ideje lejárt, és a világ éppen készül átadni magát az új római istennek, Krisztusnak. A rendező, Robert Zemeckis csodálatosan összehozott minden jót, ami egy különleges filmhez kell, de olyan klasszikusokkal a háta mögött, mint a Vissza a jövőbe trilógia, vagy a Forrest Gump, ez nem is olyan nagy csoda.

Szóval akinek van némi intellektuális igénye, könnyedén megtalálhatja a számításait, aki csak gyönyörű animációt, meseszép képeket akar látni, az kedvére gyönyörködhet, aki pedig minden idők legjobb akció-kaland-fantasy jeleneteire kíváncsi, annak szintén a Beowulfot ajánlom. Már csak azt nem értem, hogy lehet, hogy ez a film nem olyan ismert, nem robbantott kasszát, nincs agyonhype-olva, és az imdb-n is csúnyán le van pontozva? Nem szívesen teszek ilyen kijelentést, de a Beowulf messze lekörözi még A Gyűrűk Ura trilógiát is, meg úgy alapból az összes divatos fantasy-t.

Két óra tizenkét perc. Ennyi a film hossza, és pont ez tartott eddig távol tőle. Most már inkább azt kívánom bárcsak ne lennék ennyire sznob geci, hogy nekem mindig az eredeti verziókat kell előbb látnom, nem a remake-t. Azóta belenéztem a remake-be is, beletekertem pár helyen, nagyon úgy néz ki, hogy tök ugyanaz a sztori, csak 84 percbe sűrítve, úgy talán még érdekes is lehet akár ez a sztori. Jó persze, a színészek nem rosszak egyáltalán: Laurence Olivier tökéletes (Sinkó László magyar hangjával még inkább az), viszont kiválasztani Michael Caine-t a legbritebb britet, mint latin szeretőt... A forgatókönyv nagyon csavaros akar lenni, de az első nagy csavar után már biztosan tudjuk, hogy minden következő már csak játék lesz, egészen a legvégéig. Ami, hú de nagyon messze van. Az az álruha, amit Michael Caine magára ölt a film közepe táján, nem tudom kit képes megtéveszteni, én első pillantásra láttam, hogy ő az, így minden feszültség kiesett abból a fél órás blokkból. Egyetlen mentség, hogy a remake hasonló jelenetében még ennél is sokkal gázabb sminkről beszélhetünk. Ha kevés szereplővel dolgozó, csavaros színpadi adaptációt akartok látni, remek dialógusokkal, akkor sokkal inkább a szintén Michael Caine főszereplésével készült Halálcsapdát ajánlom a figyelmetekbe.

"Menjünk felügyelő! Egy kicsit hideg van."

A félreértések elkerülése végett: már ez a film sem giallo, mégha máshol esetleg úgy is hivatkoznak rá, ez sokkal inkább egy thriller néhány szexjelenettel.

A gyilkos személye ezúttal olyannyira nem titok, hogy már a legelső képsorokon megpillanthatjuk az arcát. A színészválasztás ezúttal tökéletes: Michel Antoine pusztán az arcával, vagy a jelenlétével hiteles úgy, hogy közben nem is igazán kell játszania. Főszereplőnek mégis George Hiltont írták ki, ezúttal nem olyan irritáló, mint egyébként, talán azért mert kevesebbet szerepel, de az is lehet, hogy azért mert szerepe szerint is egy negatív figurát kell alakítania.

A történet kiindulópontja kísértetiesen hasonlít a Coen fivérek későbbi nagy klasszikusára a Fargo-ra, de a végkimenetel teljesen más. A történet tele van váratlan fordulatokkal, esetlegességekkel, a gyilkos pedig még úgy is képes ránk hozni a frászt, hogy elég hamar kiderül: egy lúzer. Ilyen tekintetben még a későbbi Tarantino hősökkel is mutat egy hangyányi rokonságot, és az is jó ötlet volt vele kapcsolatban, hogy az égvilágon semmit se tudunk meg róla, se a nevét, se azt, hogy kit ölt meg, vagy hogy miért. A sztori nagy részében egy hülye hibáját akarja helyrehozni, nem túl sok sikerrel.

A rendező olyan biztos kezűen tartja egyben ezt az egyenes, erőltetett fordulatoktól mentes történetet, hogy azt öröm nézni. Érdekes beállításokat láthatunk, és valami egészen egyedi vágástechnikát, eszembe nem jutott volna ezek alapján, hogy Luigi Cozzinak ez az első alkotása. Az izgalmakkal is kiválóan operál, hihetetlenül feszült, Hitchcockra emlékeztető suspense-t ugyanúgy láthatunk, mint nagy meglepetéseket, vagy éppen ezek érdekes elegyét, akár egy jeleneten belül. De még olyan zavarbaejtően drámai képsoroknak is szemtanúi lehetünk, amiben párhuzamos montázsban látjuk egy szűz lány megerőszakolását, illetve a lány barátjának szeretkezését egy butuska szőkével. Az operatőri munka szépségét remekül kiegészíti a kellemes zene, amitől egészen különleges hangulata lesz ennek a nyomasztó filmnek. Meglepve olvastam, hogy annak idején a The Killer Must Kill Again megbukott, és egyáltalán nem volt ismert alkotás (a dvd borítóján a "The Lost Giallo Classic" felirat szerepel, valószínűleg nem véletlenül), pedig egy végtelenül igényesen elkészített, a mai napig szórakoztató, és érdekes thriller.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Már évek óta meg akarom nézni ezt a filmet, mert bár nem egy ismert alkotásról van szó, nagyon ígéretes a szereplőgárda és a téma egyaránt.

Robert Downey Jr.-t, későbbi nagy kedvencemet alighanem itt láthatjuk élete első főszerepében, és persze jól megy neki. Nem egy nagy alakítás, hanem könnyed mókázás, ami nagyon jól áll a fiatal Downey-nak, látszik, hogy van komikusi vénája, mindemellett nagyon megnyerő a nővadász karakterében. Molly Ringwald ideális partnere, ő ugyanazt hozza, mint a '80-as évek John Hughes féle tinifilmjeiben mindig: a bájos lányt, akibe mindenki szerelmes lesz, a nézőt is beleértve. Tök hihető, hogy a felszedőművésznek pont egy ilyen különleges lány nyeri el a szívét. Mellettük még olyan színészeket láthatunk, mint Dennis Hopper, az alkoholista apa szerepében, vagy Harvey Keitel könyörtelen gengszterkén, de itt van még Danny Aiello is, mint étteremtulajdonos (megfigyeltétek már, hogy neki minden filmben van étterme?). Sajnos a forgatókönyv egyikük számára sem ad semmi lehetőséget a kibontakozásra, pedig Hopper alkoholista apaként csempészhetett volna egy kis drámaiságot, vagy mélységet a sztorinak, míg Harvey Keitel lehetett volna humorosabb is, de hangsúlyozom, ez nem a színészek hibája. Így egy nagy kihagyott lehetőség a film, és nem tud túljutni a saját középszerűségén. Viszont a csajozós jelenetek tényleg jók, remek dumákat írtak Robert Downey Jr. számára, de hasonlóan élvezetes az a konfliktuskezelési módszer, amikor a sikátorban Elvist énekel. Egy ilyen karakter, és ezek a színészek megérdemelték volna, hogy jobb sztorit írjanak köréjük. Bár a film főszála a lány és fiú kapcsolata, sokak számára lehet ismerős, éppen ezért könnyen átélhető, mint ahogyan nekem is, de kétségtelen, hogy a végére ez már inkább unalmas szenvelgéssé válik.

Az eredeti Kínai kísértethistória 1987-ből (Magyarországon Szellemharcosok címen adták ki dvd-én) minden idők egyik legjobb hongkongi filmje. Zseniális műfajkeveredés, amelyben tökéletesen megfért a vígjáték a fantasyval, a mese a horrorral, miközben az egész szíve-lelke egy naivan romantikus sztori volt. Ezt sikerült a lehető legszórakoztatóbban, nagyon jó színészekkel, magas színvonalon elkészíteni, ami így jogosan vált klasszikussá. Ezt a készítők is tudták, készítettek előbb egy második, majd egy harmadik részt, ami tulajdonképpen már remake-nek volt tekinthető, de aztán még jött mindebből egy rajzfilm, és rengeteg hongkongi klónfilm, általában a főhősnő, Joey Wang főszereplésével. Maga az alapanyag egy nagyon régi kínai meséből származik, amit már korábban is feldolgoztak musicalként(!) a Shaw Brothers stúdióban 1960-ban The Enchanting Shadow címen, ami teljesen más jellegű alkotás, ma már kevéssé szórakoztató, ellenben Arany Pálma jelölésig vitte annak idején.

Amikor megtudtam, hogy újra feldolgozzák ezt a történetet, és láttam az egész jól sikerült előzetesét, akkor nagyon kíváncsian vártam, mi lesz belőle, de amikor megjelentek az első fanyalgó kritikák, illetve megláttam az alacsony imdb pontszámot (5.4), már kevésbé voltam lelkes. Tulajdonképpen hívhatnánk feldolgozásnak is, de most tényleg egy remake-ről van szó, amiből azonban sajnálatos módon hiányzik egy erőteljes alkotói koncepció, nem tudták ugyanis eldönteni, hogy valami teljesen mást akarnak csinálni, vagy a klasszikus szellemét próbálják megidézni. Ha az utóbbira törekedtek, akkor miért változtatták meg ennek az egész világnak a szabályrendszerét? Szerintem az eredeti kínai mesét tiszteletben kéne tartani, ha már egyszer feldolgozzuk, mert ez még engem magyarként is zavart. Ahogy a szerelmi háromszög beleerőltetése a sztoriba szintén nem volt egy jó húzás: teljesen súlytalan, nincs benne semmi dráma, akkor pedig ugyan mi értelme? Ha teljesen másképp akarják megcsinálni, felőlem az is oké, csak akkor ne Chinese Ghost Storyként adják el nekem. Ha meg nagyon el akartak térni az eredetitől, akkor meg miért próbálják meg teljesen ugyanazt a hangulatot elérni a kék szűrővel, és a szomorkás zenékkel? Amúgy a zene a film egyik kiemelkedő pontja, egyetlen hibája, hogy az eredeti mérföldekkel jobb volt, itt csak aláfestésként funkcionál, míg ott többletértéket ad a sztorinak.

Ami még az eredetiben nagyon jó volt, az a humor, amiből itt semmit se kapunk, látványosan erőlködésen kívül, az meg kinek kell... De most komolyan, ha nem voltak jó poénjaik, igazán hagyhatták volna a fenébe, mind jobban jártunk volna. De itt elvesztette a humorérzékét a szakállas harcos, az adóbeszedő, de még az idióta falusiak is. Mi volt még kiváló a Szellemharcosokban? Hát persze, a színész játék! Jajj, ne is kérdezzétek! Joey Wang alakítása tetszett a legjobban, a hongkongi filmek közül, hihetetlen összetett figurát alakított hibátlanul, olyat aki egyszerre érzéki, bájos, félelmetes és tragikus. Nehéz lett volna nem beleszeretni, nem is sikerült sokaknak. Ezzel ellentétben itt egy tökéletesen jelentéktelen színésznőnek örülhetünk, akire másnap már nem is emlékezünk, és akinek tökéletes párja a hasonlóan unalmas adóbeszedő, akit szintén fényévek választanak el Leslie Cheungtól. A Kínai kísértethistória ereje számomra abban rejlett, hogy mennyire sikerült megkedveltetni a szereplőket, akikkel minden mesebeli fantázia ellenére is együtt tudtunk érezni. Kara Hui fadémonként szintén nem tud olyan emlékezeteset nyújtani, mint elődje, egyedül Louis Koo ér valamit szakállas harcosként, de ennek a karakternek teljesen más funkciója volt az eredetiben.

A horrorelemek is eltűntek, egy olyan ötletes jelenetet sem láthatunk, mint bármelyik korábbi részben, megmaradt viszont a romantika, erre valóban komoly hangsúlyt fektettek. Talán működött is volna, ha kicsit jobbak a szereplők, de így nem igazán jött össze, a végére meg olyan visszataszítóan nyálas lesz a befejezés, amit senkinek sem kívánok. Azonban van egy eleme az új verziónak, ami valóban kiváló, ez pedig nem más, mint a látványvilág. Nagyrészt persze CGI, de nem úgy, mint a Transformers 2-ben, hogy unalmas csilli-villi orgia, hanem inkább olyan szemkápráztató, mint a Gyűrűk Urában, csak kínaisabb persze. Mondjuk, mint a Hős című klasszikusban. Gyönyörű, festményszerű képeket láthatunk, és fantasztikus akciójeleneteket, ahogy a démonokat irtotta a szakállas, az tiszta olyan volt, mint a Pengében, csak sokkal szebb, bár a végére már átestek a ló túloldalára, és túl steril lett a finálé. De még ezzel együtt is érdemes a látvány miatt végigülni a filmet, mert amúgy egyáltalán nem szörnyű, nagyon messze van a nézhetetlen kategóriától, szerintem kifejezetten nézhető. Csak hát az eredeti keményvonalas híveként nehéz lenne pozitívan értékelnem, amikor gyakorlatilag mindent elbasztak benne, ami '87-ben olyan tökéletesen sikerült.

"Gyere ide, Takarodj!"

Louis De Funes-t ez a film tette sztárrá, én meg még sose láttam, pedig a művész úr mozijai rendre hozzátartoztak a családi tévézésekhez, a rántott hús mellé, amikor a nyaralásokon még három generáció röhögött visítva ezeken a francia gyöngyszemeken. Mások Bud Spencert néztek, mi meg Louis De Funes-t. Mondhatnánk, hogy sznobság, de Budékat sose tudtam igazán megkedvelni.

A Horgász a pácban nekem nagyon nehezen indult be, de még az elején sem igazán adódtak vele problémáim, könnyed kellemes filmecskének látszott. De ahogy telt az idő, egyre jobb lett, egyre humorosabb, aztán már voltak olyan jelenetek, amikor igazán szakadtam a röhögéstől. Funes jellegzetes karaktere itt még nem alakult ki tökéletesen, látszik rajta, hogy a későbbiekhez képest még kicsit kiforratlan, de így is átkozottul vicces. Ezek a fejek, amiket bevágott, meg ez az egész mozgáskultúra, egyszerűen árad belőle a humor, valóban a XX, század egyik legnagyobb mókamestere volt. Na de a forgatókönyvet se kell ám félteni, olyan kiváló helyzetkomikumok adódnak, hogy mind a tíz ujjunkat megnyalhatjuk: az összes börtönös jelenet kiváló, egyre viccesebb, míg aztán elérünk a csúcsponthoz, a mozis visszaszökéshez. A börtönigazgató is zseniális figura, de amúgy is tele van nagyszerű, kreatív ötletekkel a mozi az elejétől a végéig. Funes aranyos kutyája pont kellett ide, a neve pedig rohadt vicces.

Ma a Funes filmek nincsenek túlhype-olva, mintha csak elfelejtették volna őket. Nem igazán beszél róluk senki, az imdb-n pedig le vannak pontozva a picsába, szinte mindegyik 6 csillag környékén van, ami még viccnek is rossz. Nekem viszont kedvem támadt nosztalgiázni, mert ezek a mozik a mai napig rekeszizomszaggatóan humorosak, én pedig szeretek nevetni.

Ez már nem giallo volt, nagyon nem. Sokkal inkább thriller, vagy talán még egy pszichohorrort is rá lehetne fogni, de ez határozottan nem giallo, az biztos.

Ráadásul nagyon nehéz is erről a filmről írni, mert a befejezése úgy megkavart, hogy igazából nem is tudom, hogy mit gondoljak róla. Alapvetően egy bolond nőről szól a sztori, akit mindenféle hallucinációk gyötörnek egy gyerekkori trauma miatt. Nem lehet nem észrevenni a kapcsolatot a Rosemary gyermeke című Polanski filmmel, de engem ez nem zavart. Amúgy nagyon profi a kivitelezés, Mimsy Farmer hiteles a szerepében, a megbolydult pszichéjébe tett utazásunk során fokozatosan tárulnak fel előttünk a múltbeli bűnök. A kamerabeállítások, a színek, a zene tökéletesen szolgálják ki ezt a történetet, végig érzékelhető egyfajta elfojtott, enyhén hátborzongató atmoszféra, ami egyértelműen a rendező tehetségét dicséri. Viszont az én ingerküszöbömet ez nem nagyon lépte át, de tény, hogy nagyon álmosan néztem. Bealudni nem sikerült, de az érdeklődésemet sem igazán tudták fenntartani.

Aztán ott van az a bizonyos utolsó jelenet, ami mindent a feje tetejére állít.

De nem csak mindent a feje tetejére állít, hanem hihetetlenül váratlan, meglepő csavar, amire senki sem számíthatott. Mindezek ráadásaként annyira szürreális, visszataszítóan beteg, és brutális, amire nem sok példa van a filmtörténetben. Különösen disszonáns hatást kelt a történet korábbi visszafogottságával szemben. Amikor láttam nem csak az állam esett le, hanem a belem is kifordult. A kérdés az, hogy mennyire légből kapott ez a csattanó, mert mikor néztem, nekem nagyon úgy tűnt. Egy újabb megnézés eldönthetné ezt a kérdést, ezzel csak egy baj van: nincs semmi kedvem megint megnézni, annyira nem élveztem ugyanis ezt a 100 percet.

Ilyenkor nagy szerencse, hogy nem kell pontoznom. Fogalmam sincs, mit kéne adni ennek a filmnek. Tegnap néztem meg, még mindig kiráz a hideg, ha a befejezésre gondolok, de semmi kedvem megint látni.

A Torso-ban is a bőrkesztyűs sorozatgyilkosos főszál mentén halad egy leszbikus mellékszál, de szerintem már sokkal közelebb áll a slasher műfajához, semmint a klasszikus értelemben vett giallo-hoz.

A kriminek búcsút inthetünk, a rendőrök csak jelzésszerűen vannak itt, pont nem derítenek fényt semmire. A hősök fiatal csajok, akiket sorban lemészárol egy álarcos alak, az erkölcstelen, leszbikus némberek mind meghalnak, egyedül a viszonylag tiszta főhősnő élheti túl. Csavarról ezúttal tényleg nem beszélhetünk, ez volt az első giallo(?), ahol kitaláltam, hogy ki a hunyó. A Torso ezen kívül még több sebből is vérzik: a szereplők között persze vannak szép hölgyek, de nem találunk egy Edwige Fenech-hez, vagy épp Giancarlo Giannihoz hasonló kaliberű karaktert, ráadásul a karakterek nagyon egysíkúak, ami egyenesen azt eredményezi, hogy nem igazán érdekel, mi lesz a sorsuk. Továbbá, ha épp nem egy gyilkosos jelenetet láthatunk, akkor bizony elég unalmassá válik a film, és érezzük, mennyire nincs rendben a tempó, különösen ha minden funkciót nélkülöző hippiorgiát kell néznünk hosszú perceken keresztül. A zene elég felejthető, pedig azért e tekintetben általában nem kell csalódnunk. Ezek miatt nem beszélhetünk a legutóbb tárgyalt giallokhoz mérten remek filmről. De...!

És ez a de most nagyon fontos. A horrorjelenetek nagyszerűek. És nem abban az értelemben, hogy egy darabolós gyilkosról szól, és tocsog a vérben, a belekben, meg úgy egyáltalán a brutalitásban, amit a téma még indokolna is. Most nem erről van szó, hanem a jó kis régimódi feszültségkeltésről. A szubjektív kameranézettel kapcsolatban ismét megbizonyosodhatunk, hogy nem John Carpenter találta fel (bár kétségtelenül ő használta a legjobban). Az első ilyen jelenet hihetetlen feszült, tövig rághatja a körmét az ember, annyira jól megcsinálták. A következő gyilkosság már teljesen más, gyönyörűen fényképezett, egy ködös erdőben, tiszta álomszerű, aztán hirtelen lehúz minket a förtelmes mocsokba a szó legszorosabb értelmében.

A legnagyobb trükk mégis az, hogy a kihagyásos dramaturgiának köszönhetően a legnagyobb mészárlásból, amikor több főbb szereplő is elhalálozik, egyetlen kocka nem sok, annyit se láthatunk. Arra pedig végképp nem lehetünk felkészülve, ami ezután vár ránk. Lesántult, kiszolgáltatott főhősnőnk egy házban reked az éppen barátnőit daraboló gyilkossal. Ez a jelenetsor olyan hihetetlenül izgalmas, annyira gonosz, annyira beteg, és annyira vérprofi, hogy ki merem jelenteni, simán a horrortörténelem legjobb pillanatai közé tartozik. Az a pillanat, amikor a gyilkos először visszafordul, vagy amikor megigazítja a széket, vagy amikor észreveszi a cipőt, mind olyan percek, amikor igazán levegőt se merünk venni. A legjobban mégis az újságpapírra ejtett kulcs ötlete tetszett.

A horrorfilmekben úgy általában kevés ennyire erős jelenetsor van, mint a Torso-ban. Hibáitól sajnos nem tudok eltekinteni, de a helyzet az, hogy abszolút megéri mindenkinek megnézni, aki érez magában bármi fogékonyságot ezzel a műfajjal kapcsolatban.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

John Hughes annyi kiváló filmet tett elénk a '80-as években (Nulladik óra, Tizenhat szál gyertya, Meglógtam a Ferrarival), hogy nem csoda, hogy óhatatlanul is beékelődött egy jóval gyengébb alkotás. Hughes-ról azt mondják egyébként, hogy forradalmi volt, mert a filmtörténetben először olyannak ábrázolta a tiniket, amilyenek azok valójában, ezért is tudta megszólítani őket, így lett olyan sikeres. Ez igazából baromság: az ő tinikarakterei nem káromkodnak, nem isznak, nem drogoznak, nyilván azért, hogy bejuthasson a célközönség a moziba. Viszont Hughes valóban értett a nyelvükön, értett a lelkivilágukhoz, és átérezte a problémáikat, jobb filmjei ettől örökérvényűek. A Különös kísérlet nagyon népszerű volt itthon a kalózvideókorszak narrátoros hőskorában (hmm, régi szép idők). Nem nehéz kitalálni, hogy miért: elborult, abszurd története, és persze a jócsaj miatt.

Állítólag Hughes két nap alatt írta a forgatókönyvet, és hát olyan is lett. Illetve ez így nem pontos: olyan mintha két nap alatt írta volna, fullra beszívva. A csodanő életre keltésének jelenete önmagában rém kínos: a Frankenstein nézése után lúzer hőseink egy szimpla számítógéppel (figyelem, számítógépes trükkök!), és egy Barbie babával, no meg némi szkenneléssel előállítják a tökéletes nőt. Ennek a filmben is kb pont ennyi értelme van, amit most leírtam, úgy önmagában nagyon ciki. A lúzer főhősök tök jelentéktelenek, egyikük sem különösebben jófej, vagy kidolgozott karakter, nincs bennünk semmi, amiért együtt kéne éreznünk velük, vagy akár csak emlékeznünk rájuk a film megtekintése után. Anthony Michael Hall persze jópár filmben szerepelt, de sosem főszereplőként, és ez nem véletlen. Kelly LeBrook viszont olyan csodanő, akit a '80-as évek termelt ki magából: kitűnő választás, tökéletesnek megfelel a kor szépségideáljának, amire a magyar szinkronban Détár Enikő szexi hangja még rá is segít. Sajnos megjelenését leszámítva tetőtől talpig felöltözve vehetjük csak és kizárólag szemügyre, de azért már miatta igazán érdemes megnézni a filmet, illetve Bill Paxton szintén frenetikus a fasiszta katonabuzi báty szerepében, gyakorlatilag a film legpoénosabb, legemlékezetesebb karaktere. Egyébként még Robert Downey Jr. is feltűnik egy mellékszerepben, de itt még semmi sem látszik későbbi tehetségéből, humorából, vagy karizmájából.

A történet maga később is tökéletesen irreális, totálisan értelmetlen, és igencsak széteső jelenetekkel operál, ami jócskán próbára teszi minden jobbízlésű ember tűrőképességét. A humor még mindig megmenthetné az egészet, de túl gyakran csap át felesleges ripacskodásba a sztori és a színészi játék egyaránt. Mégis a mindig élvezetes '80-as évek feeling, Kelly LeBrook "alakítása", illetve Bill Paxton magánszámai miatt egy megtekintést szerintem mindenképpen megér.