Eltelt tíz év és szomorúan kell megállapítsam, hogy The Rock bizony 2003 óta nem csinált ilyen jó filmet. Kicsit féltem újranézni, mert nagyon rég nem láttam, de ez a film ugyanolyan veszettül szórakoztató mint annak idején volt, pedig nem két nap telt el. Azt hiszem pontosan ilyennek kell lennie egy akció-kaland filmnek, egyáltalán nem buta, a forgatókönyv egy pillanatra nem ül le és mégis látványos, szórakoztató, vagyis képes kiszolgálni a tömegeket, mégis érthetetlenül állok előtte, hogy a mozibemutatókor megbukott, és folytatás soha nem készült hozzá. Talán nem is baj, mert így megmaradhatott a maga formájában tökéletesnek, amitől nem kell sokat várni, csak hogy kikapcsoljon másfél óra erejéig, és néha bizony ennyi bőven elég.

Luc Besson egyszer azt ígérte, hogy életében csak 10 filmet fog rendezni. Ez akkor szomorú hírnek tűnt, de most már nyugodt szívvel kijelenthetjük; bár megállt volna a 10-es számnál. Legutóbbi munkája, a Vérmesék sem volt egy különösebben nagy eresztés, de ahhoz elég szórakoztató volt, hogy egyszer minden szívfájdalom nélkül megnézzem. Legalábbis nem égett úgy a pofámról a bőr, mint a Lucy játékideje alatt. Én ezt az embert komolyan beválasztottam minden idők legjobb filmrendezői közé?

A dzsungel királya forgatókönyvét 1991-ben kezdték el fejleszteni. Az első verziók még nagyon különböztek attól, ami később a vászonra került. Eredetileg ugyanis az oroszlánok és a páviánok háborújáról szólt volna a történet, és Zordon volt a páviánok vezére, Timon és Pumba pedig Szimba gyerekkori pajtásai. Ebben a verzióban Szimba nem hagyta el a királyságot, viszont egy lusta, könnyen manipulálható karakterként ábrázolták.

A legtöbb régi, ’50-es-’60-as években készült gótikus, kosztümös angol horrorfilm (a Hammeréktől leginkább) nem igazán váltotta be a hozzájuk fűzött reményeimet. Túl unalmasnak, túl száraznak éreztem őket még egy sima filmhez képest is, pláne egy horrorhoz. Ugyanezt gondoltam az AIP és Roger Corman Edgar Allan Poe-sorozatáról is. Ha gótikus, kosztümös horror, akkor Mario Bava, és senki más. Bava filmjei viszont elfogynak egy idő után, és olyankor győzhet az előítélet felett az optimizmus, és megnézi az ember például a Witchfinder Generalt, ami egy angol–amerikai horror a boszorkányüldözésről.

The Rover. Jó cím. Szép autó. Hagyhatták volna.

Hadd kezdjem némileg rendhagyó módon ezt a cikket. Nem kedvelem, amikor a szerző túlzottan önmagát és az ízlését helyezi az írása központjába és nem az ismertető tárgya a lényeg. Viszont ha semmi személyes nincs a kritikában, akkor a sterilitás fogja megölni a cikket. Miután meglehetősen perifériális és alig ismert mozi lesz ennek az ismertetőnek a tárgya, talán belefér az elejére némi kibeszélés, akképp mint a "félre" szöveg Moliere darabjaiban. Akik olvasgatják a Filmbookot, talán már észrevették, hogy kedvelem a régi szovjet és "szocialista" sci-fiket. Annyira más a szemléletük, hogy üdítő kivételt kínálnak a manapság népszerű akció központú mozik világában, ahol gyakorta megesik, a nagy pörgés közepette elsikkad maga az EMBER. Ezek a filmek viszont pont őt állítják a központba, vagy éppen az egész emberiséget, miközben egy biztató és élhető jövőképet vázolnak fel. Nem gonosztevők ellen kell küzdeni egy olyan társadalomban, amit a rossz ural, hanem a jövő hozta nagyszerű kihívásokkal kell szembenézni vagy erőfeszítést hozni olyasmikért, amik megérik a legnagyobb áldozatot is. Ráadásul igyekeznek bevonni a nézőt a szereplőkkel együtt történő gondolkodásba, hagyva teret a fantáziának, találgatásnak, nem pusztán készen tálalják a megoldásokat. Ez a hozzáállás természetesen nem kedvez a gyors tempónak, sokat beszélnek a szereplők és agymunkára serkentik a fogyasztót, építenek az ismereteire. Vagyis máris felsoroltam az okait, miért nem igazán tudnak népszerűek lenni. Ahogy tallózgattam a neten, bizony csupán elvétve találni írásokat ezekről a pozitív szemléletű történetekről, pedig egyre több felújított kópia kerül ki a már megszűnt "szovjet blokk" egykori filmterméséből. Erről a moziról magyar nyelvű írást nem bírtam előásni, de angolul sem sokkal jobb a helyzet. Pedig egy már elérhető új kiadásban, s mint ritkaságra, azért mindig akad kereslet. Bízom benne, a magyarországi ismeretsége némileg javulni fog ennek az ismertetőnek a publikálása után és legalább a hasonló érdeklődésűek keresni fogják a filmet. Részemről próbálok kedvet csinálni hozzá, bár nincs szándékomban csak a szépet látni a film kapcsán.

Howard Ashman, A kis hableány és a Szépség és a Szörnyeteg dalszövegírója vetette fel az ötletet, hogy a következő filmterv az Aladdin és a csodalámpa története legyen az Ezeregyéjszaka meséiből.

Előre szólok, nem igazán szeretem a fesztiválokat, és akkor még finom voltam. Igazából irtózom minden olyan tevékenységtől, ahol tetemes mennyiségű ember verődik össze, értsd: meccs, koncert, telt házas mozi, strand, politikai tüntetés, vásár, felvonulás, és hasonlók. Nem tudom miért, de a legtöbb helyen mindig van egy csomó részeg - tééényleg? - kötekedő alak, akik egy perc alatt el tudják rontani az ember kedvét. A koncertek ebből a szempontból különösen veszélyesek, hiszen a legtöbb esetben egyáltalán nem azt hallod és úgy ahogy szeretnéd, rád taposnak, meleg van, büdös van és szar a sör. Akkor mi a fészkes fenének mentem én ide? Nem is tudom... kellemesen csalódni?

Nem mindennapi játékhoz érkeztünk. Kicsit elegem is lett már hogy úgy tűnik mindenen csak fanyalgok és egy csomó rossz játékra pazarlom inkább az időm, de most ez így jött össze, és ahogy a filmek esetében az adaptációk mindig rosszabbul sülnek el a játékvilágban is rendre így van ez, jobb ha saját forgatókönyvvel rendelkeznek. Ráadásul most nem arról van szó, hogy a végső cél, a 100 Legkedvesebb Játékom-ba ez a mestermű is beleillik, mert ez nem is lehet kérdés. A Top 10 legjobb játékban is előkelő helyet fog kapni. Itt most arról van szó, hogy a The Last Express egy olyan játék, amely kis híján lenyomta a Broken Sword - The Shadow of the Templars-t. Életem létező legjobb játékát.

„Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,

Messziről lobogva tenger pusztaságon:

Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem

Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.

Rémlik, mintha látnám termetes növését,

Pusztító csatában szálfa-öklelését,

Hallanám dübörgő hangjait szavának,

Kit ma képzelnétek Isten haragjának.”

A magyar címfordításokat kritizálni legalább akkora közhely, mint amikor az öntörvényű zsarut felfüggeszti az üvöltözős főnöke, ő pedig leadja a jelvényét, és folytatja a nyomozást. De vannak olyan helyzetek, amikor a történet egyszerűen megköveteli, hogy a zsarut felfüggesszék. Most a történtek követelik meg, hogy nyilvánosan és közhelyesen kiakadjak. A Paper Man magyar címe ugyanis nem más… ha véletlen, nem ülsz, ülj le… felkészültél? Biztos? Akkor elárulom: Ryan Reynolds, a képzelt szuperhős.

Sir Arthur Conan Doyle és Agatha Christe mellett létezik még egy író, akit a játékkészítők előszeretettel húznak ki a kalapból ha kalandjáték készítésre adják fejüket, ez az illető pedig nem más mint Verne Gyula. Igazából nem dolgozták fel sokszor, mert dacára, hogy csak a Különleges Utazások ciklusába 54 regényt írt, mégis rendre mindig azt a 4-5 történetet adaptálják filmre vagy játékra. Igen, a Rejtelmes Szigetet, a 80 nap alatt a Föld körül-t, meg jelen alkotás tárgyát, amit a világon mindenütt máshol 20.000 mérföld a tenger alatt-nak hívnak, csak nálunk lett belőle Némó kapitány, egyben Verne kétségkívül leghíresebb műve.