Elkeserítő, hogy alig tapostuk március idusát, és máris lebőgött a négy szandálos filmből három. A Herkules egy vicc, a 302 se valami nagy etvasz, ez a Pompeji meg csak abban különbözik, hogy haladtunk pár évszázadot, és a helyszín a Római Birodalom. Most komolyan. Ennyi elég? Szomorú ha igen, bár a bevételéi adatok szerint annyira azért mégsem.

Nem tudom, ki mit tud Pompejiről, - leginkább semmit - de egyike volt ama három városnak, amit a Vezúv kitörése elpusztított, ráadásul úgy, hogy annyi hamut (lapilli) lövellt a városra, hogy akiket nem vert halálra a szünni nem akaró kőzápor, és nem égtek el a vulkánból lecsapódó tűzfelhőben, azok megfulladtak a NYOLC méteres piszok alatt, a legtöbb ház teteje pedig beroskadt így akik a pincékbe menekültek, kijönni már nem tudtak. Szinte senki nem élte túl a katasztrófát, ami egyrészt annak volt köszönhető, hogy az utolsó pillanatokig senki nem hitte el, hogy a tűzhányó mégiscsak kitör, másrészt, hogy a város kikötője az elsők között semmisült meg, ezáltal lehetetlenné téve a gyors menekülést. Azonban maga a város, és benne az emberek érdekes módon fennmaradtak az utókornak, szénné égett testük megkövült, szinte mindenki utolsó pillanata rögzült a halála előtt. És nem, akármit is állít ez a film, nem találtak egy csókolózó szerelmespár kőszobrot.

Ez a történet moziért kiált! Ez eddig rendben is vagyon. Pompeji katasztrófája tényleg hátborzongató, ugyanakkor egyedülálló a világon - a város mai napig célpontja a kíváncsi turistáknak - és egyértelmű, hogy ez már a feltárása után jó alapanyagot nyújtotta  kreatív embereknek, akik egy egész város halálából is nyereséget kívántak húzni. Mert azért valljuk be, a legtöbb katasztrófafilmen épp azért tudunk izgulni, mert valaki(k) túlélik. Itt viszont???

Így az idők folyamán már 1913-ban készült belőle film, kik mások keze nyomát viselte magán, mint az olaszokét, de az amerikai verzióra se kellett sokat várni, 1935-ben elborzadhattak a tengerentúlon is, hogyan pusztul el Pompeji, de készült belőle tévésorozat, romjait díszletnek használta a Pink Floyd. Tíz éve a BBC gondolta, hogy jó ötlet belőle tévéfilmet forgatni - ezt egyébként lehet meg is tekintem, mert a Trója filmjük se lett rossz - majd most jött ez a szipi szupi csilli villi alkotás, Paul W.S. Andersontól, aki két Resident Evil rész között úgy gondolta ideje leporolni ezt a történetet. Még mielőtt jön az Asylum adaptáció - mert van még ennél is lejjebb.

Igazából lett is volna létjogosultsága modernizálni ezt az egészet, mert az tény, hogy még a legutolsó ráncfelvarráskor sem létezett ilyen minőségű CGI - egy TV film esetében meg pláne nem -, de a dolog ott csúszott félre, hogy Paul úgy gondolta nem igazán tudja elvinni mindössze húszezer ember halála a szűk 105 percet, így beleíratott egy elbaszott szerelmi szálat azokkal a gyökerekkel akiknek az utolsó munkájuk a Mindörökké Batman volt... Bezony.

És itt kezdődnek a bajok. Van ugyan pár érdekes szereplőnk. A szebb napokat látott Kiefer Sutherland, aki azt hitte ő Jeremy Irons a Dungeons & Dragonsban és megpróbált még annál a legendásan ripacs alakításnál is szörnyűbb lenni. Carrie-Ann Moss, aki szintén látott már szebb napokat, amikor még ő vele akartak összekapcsolódni a férfi protagonisták egy külső realistában - ma már szimplán csúnya. Emily Browning - én semmi vonzót nem találok ebben a csajban, egy bolti eladónak elmenne, vagy kasszásnak, de hogy ő érte epekedjünk a vásznon. Ugyan már. Ráadásul el se tudom hinni, hogy egy ókori kis suna. És akkor el is érkeztünk Kit Harringtonhoz, aki állítólag azért vállalta elé ezt a szart, mert megkívánta a szálkásítást Christian Baletől, és valóban öt hét alatt egy igazi adonisz testét gyúrta ki magának, szó se róla - ugye, ő a Trónok Harca Havas Jon-ja - mikor megláttam a kockáit, első gondolom az volt, de megváltozott ez a gyerek, de hát hallottam én már cifrább dolgokról is, mint egy kis CGI kockahas.

Ha ezt a mindenképpen elismerésre érdemes tényt elhanyagoljuk akkor azonban marad az, hogy főhősünk szól vagy két tucatot a teljes történet alatt, akkor is minek, hiszen ő a kelták utolsó nagy harcosa, akiből gladiátor lesz - na ne basszál máááár, tééényleeeeg - ott összehaverkodik egy fekával, és ketten majd jól megdöntik a mini diktátor hatalmát, de közbe szól Vesuvius, így inkább gyorsan egymásba szeretnek a fiatalok, menekülnek egy sort, majd meghalnak.

Technikailag a CGI ugyan elsőre pofás, de minthogy a film 70%-a sötétben játszódik, így nem igazán érzékelhető, a 3D egy vicc, a film zenéje pedig ugyanolyan iszonyatosan silány mint a színészi alakítások, fogalmazhatnék úgy, hogy jól kiegészítik egymást... 

Szóval, minden hiányzik ebből a filmből ami ahhoz kell, hogy ne aludj el rajta, motiváció, izgalom, vonzódás, kémia, jól megírt párbeszédek, és a méltóság. Te jó isten mennyire klisés itt néhány jelenet. Még a legérdekesebb karaktert talán Sutherland jobbkeze kapta, neki van egy egész fasza párbaja a néger gladiátorral, de még azt is keresztbe sikerült baszni, mert ömlik a tufa, és ahelyett hogy rájönnének, hogy itt már tényleg semmi értelme egymást gyilkolni, az utolsó pillanatig harcolnak.

Rossz volt látni mindezt a középszerű megvalósítást attól az embertől aki tíz éve még ha hülye filmeket is rendezett, de legalább kicseszettül szórakoztatóak voltak. A Pompeji-nek viszont sajnos be kell érnie a szimplán hülye jelzővel.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!