Elég ritka madár, hogy valaki megrendez egy filmet, majd 36 évvel később megrendezheti gyakorlatilag ugyanannak a történetnek a remake-jét, rebootját, akárhogyan is nevezzük. Az ausztrál George Miller-el pontosan ez történt, megrendezhette saját sztorijából új szereposztással a Mad Max-et. Jót tett a történetnek a leporolás? A válasz felemás. 

Az eredeti Max történetekről mindig is az volt a véleményem, hogy gyakorlatilag nincs történetük, nincs bennük valódi karakter, jellemrajz, nincs is valódi konfliktus, hacsak azt nem számítjuk, hogy mint egy videojátékban, emberek küzdenek mindenfajta háttérinformáció és motiváció nélkül az életben maradásukhoz szükséges feltételekért: vízért, benzinért, élelemért. Mit tudunk meg róluk? Semmit. A poszt-apokaliptikus filmeknek mindig is ez volt a legfőbb gyengeségük. A rendezők, írók úgy vélték, hogy maga a történet eladható azáltal, ha valami nagyot mondanak nekünk, ha elhitetik a nézővel, hogy ez akár meg is történhetne, ha elhitetik, hogy ez a környezet, amelyben a sztori megtörténik egy alternatív Föld, magyarul, ha a látvány viszi a hátán az egész kócerájt. Ez viszonylag jól működött a régi Mad Max-ekben, hiszen ki ne akarta volna tövig rágni a körmét, hogy mi is történik Max Rockatansky-val ebben a lepusztult, halott világban. Minden más másodlagos, a többi szereplő gyakorlatilag kellékként szerepelt a vásznon, feláldozható volt (a látvány oltárán). A recept ezúttal sem változott semmit. Csak éppen a rókabőr nőtt meg és a kiállítás lett nagyobb. Sokkal nagyobb. 

Eleve nem várni sokat egy filmtől, majd mégis azt kapni, amit nem vártál, jó dolog. Nincs csalódás, nincsenek rejtett buktatók. A mosolyogtatóan egyszerű sztori követi az eredeti receptet. Végy egy volt zsarut, Max-et (Tom Hardy), aki mindenkivel szemben bizalmatlan és ellenséges. Fogasd el a főgenya, akit itt Halhatatlan Joe-nak (Hugh Keays-Byrne) hívnak, embereivel azonnal, törjenek rá néha teljesen értelmetlen hallucinációk, amelyeknek semmi értelme a történet szempontjából, csak megpróbálják elhitetni velünk nézőkkel, hogy itt mekkora lelki vívódásokon megy keresztül a főhős az elvesztett életek miatt, fűszerezd meg egy, a főrohadék terrorjából kitörni készülő, gyermekkorában elrabolt nővel, akit Furiosa Imperator-nak (Charlize Theron) hívnak és végül a hab a tortán, az Imperator által maga köré gyűjtött nők halmaza, akik Joe ágyasai voltak, mert egészséges gyermekeket szeretett volna ebben a halott világban, s akiket az Imperator megszöktetett. Joe bosszútól szomjazva, őrjöngve veti magát a kis csapat után. S ennyi. Innentől indulhat a gigantikus üldözés, amelyet csak néha szakítanak meg rövidebb betétek, amikor Hardy és Theron elmondhatja azt a tíz-tíz mondatot, amelyet írtak számukra a filmben. 

Az elmondottakból úgy tűnik, mintha szarkasztikusan próbálnám mindenki tudtára adni, hogy a filmnek annyi agya van, mint egy kolibrinek, pedig ez nem teljesen igaz. A problémám nem is a történettel magával van, hiszen itt ha valamit már el tudnak adni "kissé hihetőnek" és bele tudja magát élni a néző a felvázolt világba, akkor nyert ügye van a  filmnek a pénztáraknál. A problémám a rengeteg klisével van, hogy ez manapság, 2015-ben még mindig működik olyan színészekkel, akiknek sem sármja, sem jelenléte nincs a vásznon. Tom Hardy-tól még mindig várok valamit. Azóta, hogy a 2002-es Star Trek filmben feltűnt. Sármot nem várhatok, mert arra eleve születni kell, de legalább valami önironikus beszólást, olyan mondatokat, amelyek elhitetnék, hogy erre a karakterre oda kell figyelni. Nemrégiben azt írtam, éppen a "44. gyermek" kapcsán, hogy Hardy a fiatal Marlon Brando nyomdokain halad. Ám így utol fogja érni valaha? Számomra már nem elég, ha valaki ugyanazzal a durcás arccal végigjátssza az orosz (ál) sorozatgyilkos-thrillert, majd gyorsan átmegy az apokalipszis moziba, hogy hasonló  rezzenéstelen képpel lepjen meg bennünket. Erre szokták mondani, hogy jó, jó, csak amolyan semmilyen, a filmben többször is elhangzó kifejezéssel, "középszerű".  Theron ugyanennek az éremnek a másik fele. Csábító tekintettel játssza el a félkarú, ám még így is vonzó nőt. Néha közeliben fogja be a kamera és kissé összehúzza a szemét. Nagy dolog, erre bárki képes lehet, bár védelmében megjegyezném, hogy Charlize már letett az asztalra pár nem éppen klisés alakítást. Aki viszont jó értelemben lepett meg, a kezdetben ellenszenves, később azonban (mert ez így megy az efféle alkotásokban) a jók oldalán a gázt taposó Nux (Nicholas Hoult) figurája, aki számos transzformáción megy át a film folyamán és ehhez a színész nagyszerűen alkalmazkodott. 

Apropó, klisék. Már az eredeti filmek sem vették magukat túl komolyan, mert ha ez lett volna a cél, akkor igencsak erős háttér történetet kellett volna keríteni köréjük. Hiszen láttunk már olyan filmet, amely mindenfajta megalapozás nélkül vette komolyan magát és éppen amiatt fordult az egész a nevetségesség homályába. A mostani filmben is így van ez. Jelenleg éppen nem punknak öltözött motoros rockerek, a hetvenes évek stílusában riogatják a jónépet a néptelen utakon, hanem halálfejes, - mint a középkori brit kalózhajókon - ebből a szimbólumból valósággal kultuszt faragó agyament pszichopaták, akik hevy metal zenére mennek harcba úgy, hogy közben a hús bomlik róluk és fogazatuk is egy jónevű szájsebészért kiált. S persze ott van a  főgonosz mellett annak szinte elpusztíthatatlan verőembere, akit ezúttal Nathan Jones az ausztrál erőember játszik a maga 211cm-ével. 

Milyen film is akkor az új Mad Max? Nem a színészi játékért fogjuk szeretni, nem is a megdöbbentő, mélyenszántó sztorivezetésért, nem is a karakterfejlődésért, sokkal inkább az őrült, magával ragadó látvány miatt, amely olyan, mintha egyetlen eszelős kiáltássá válna a pusztában. Tom Hardy bizonyíthat a következő részben...