Miért nem létezik ma olasz filmgyártás? Vagy ha létezik, hol bujkál? Elvégre ha harmincnégy éve meg tudták csinálni minden idők egyik legjobb vígjátékát, akkor az azt jelzi, hogy volt némi nemű tehetségük. Sőt, annyira nem is lenne reménytelen utánozniuk az egykori receptet, elvégre ha a magyaroknak ennyi idő alatt sikerült a lehetetlen – ismét kijutottunk egy világeseményre, jelen esetben az EB-re –, úgy az olaszoknak se kéne feladni.

Az olasz humor legendás, az olasz temperamentum legendás, az olasz erkölcs legendás. Ha ez a három metszi egymást egy filmben, abból csak jó dolog sülhet ki. Emlékszem, gyerekkoromban egyetlenegyszer láttam a filmet, és szétröhögtem a belem, pedig lefogadom tízévesen a poénok fele se ütött akkorát, és fel se fogtam, valójában mi is zajlik itt a háttérben. Sokáig be se tudtam szerezni, televízió meg miért is vetítette volna, aztán nem rég ráakadtam a DVD-n, sz'al adta magát az újranézés, és nem bántam meg: még mindig kegyetlenül vicces a film, vannak benne részek, amiket ötször tekertem vissza, és addig röhögtem rajtuk, míg bele nem fájdult a fejem.

A történet lényegében a hűtlenségről, megcsalásról, in flagrantiról szól, mint az ekkoriban készült olasz, és francia vígjátékok 90%-a – lásd: Kellemes húsvéti ünnepeket!, Languszta reggelire stb. A tehetős, de szakmája nevetségére váló ügyvéd, Savino sportot csinál belőle, hogy megcsalja nejét. Arról persze fogalma sincs, hogy a feleségét ez csak azért nem érdekli, mert ő is visszacsalja, amint erre lehetősége nyílik. Persze az „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek” elv alapján, amint Savino értesül erről, máris kegyetlen bosszút esküszik, és mivel hatalmasat csalódott nejében, előbb saját maga akar vele végezni, majd miután ez nem sikerül, felbérel egy profi bérgyilkost.

A film közepén azonban kiderül, hogy neje egyáltalán nem csalta meg, az egész egy félreértés, és csak Savino soron következő születésnapja miatt találkozott egy jóvágású építésszel, mert titokban kipofozták a hétvégi házukat. Én kérek elnézést, vagyis többé már szó sem lehet gyilkosságról, azonban a felbérelt mandrót már nem lehet utolérni, és amikor az behatol a házba, Savino véletlenül agyonlövi. Egy probléma letudva, de mégis, hova rejtsünk el egy hullát az éjszaka közepén, miközben az egész házat ellepték a minket ünneplő vendéget, akiket jelenleg a pokolba kívánunk? Ha mindez nem lenne elég, még a szeretője férje – lényegében felettese, a bíró – elhatározta, hogy megtalálja a gaz csábítót, csak mert volt olyan balfasz, és a legutóbbi légyott során ott felejtett egy fél pár cipőt.

A történet kellőképpen hullámzó, és inkább két film egybegyúrva, érezhető döccenéssel a közepén. De minthogy ekkoriban ezeknél a filmekben nem a forgatókönyv volt a lényeg, hanem hogy zuhogjanak a poénok, így ez jelen esetben megbocsátható. Rettenetesen sok múlik Lino Banfin (A keresztapa másik arca), aki a film 99%-ban szerepel, és végigdumálja, monologizálja a filmet, egy percre nem áll le, csetlik-botlik, és köpcös, kopasz alkatával az egész ügyvédi szakma paródiáját adja. Lényegében az olasz Danny de Vito ő, aki Haumann Péter zseniális szinkronjával kiegészítve, egymagában garantálja, hogy szem nem marad szárazon ezalatt a kilencven perc alatt.

Persze kellett egy „végképp hozzá nem való” gyönyörű nő, Barbara Bouchet (magyar hangja: Kovács Nóra) személyében (Casino Royale, New York Bandái), aki bár itt már majdnem negyven volt, észbontóan szexi csaj, és háromszor is lecibálják róla a ruhát. A szerető szerepében tetszelgő Alida Chelli (magyar hangja: Pálos Zsuzsa) nekem egy fokkal jobban tetszik, sajnálatos módon ez után felhagyott a filmezéssel. A további három mellékszereplő közül a legsótlanabb egyértelműen Teo Teocoli (magyar hangja: Szacsvay László) építészként, Daniele Vargas (Temető fejfák nélkül, A lator; magyar hangja Képessy József) viszont nagyon jó, negédes bíróként, aki csak azért nem csalja a nejét, mert nem tudja kivel.

Telitalálat Cesario szerepében Pippo Santonastaso (magyar hangja: Varga T. József) lecsúszott, soha be nem futott zugfirkászként. Ő Savino legjobb barátja is egyben, aki azonban ezen az éjszakán kotnyeles viselkedésével kis híján lebuktatja hősünket. Meg kell említeni a filmre jellemző remek zenét, amit Detto Mariano komponált, akinek szerzeményeit olyan filmekben hallhattuk, mint a Táncoslábú tiszteletes, a Pap és az örömlány, a Kutyaparadicsom vagy éppen a T.I.R. sorozat. A rendező, Sergio Martino neve leginkább a Bosszú a jövőből című filmből lehet ismerős.

Az eredeti olasz cím azt jelenti: Spagetti éjfélkor. Talán mondanom se kell, mennyire nem adja vissza azt, amiről a film valójában szól. Természetesen megjelenik a korai 80-as évek összes kipellengérezni való baromsága, mint pl. az ekkoriban divatba jött egészséges táplálkozás, az erőltetett diéta, fogyókúra, valamint a már durván modernizált és automatizált technológia. A 80-as évek egyik-másik csodaháza futurisztikusabban nézett ki, mint napjaink lakberendezési katalógusainak álomotthonai. Egyből eszembe jutott, hogy bizony nekünk is volt otthon kagylórádiónk, és csúszkával szabályozható világítótestünk. Persze, amit a filmbeli csodaházban látunk, az mindezt a köbgyökre emeli.

Aki tehát szeretne még egy nagyot röhögni, mielőtt nyakig leszünk az adventben, és Macaulay Culkin támadást intéz a tűrőképességünk iránt, annak melegen – mármint MELEGEN – ajánlom ezt a filmet, mert bizonyára szívébe zárja, és nem csupán azért, mert Tini Scal ajánlja. Valamint ne felejtsünk el készíteni a film megnézése előtt egy nagy tál spagettit, mert a film megnézése közben vagy után mindenképpen meg fogjuk kívánni.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Nem bírsz betelni Tini Scal filmjeivel? Nem is csodálom. Erre tessék:

Hétszer hét (1968)

Irány Délre! (1978)

Áltengerészek (1981)

A pajzán Dagobert király (1984)

Átjáró élet és halál között (1986)

Les Patterson - Aki megmentette a világot (1987)

Vaníliafagylalt (1989)

Neon City (1991)

A nagy postarablás (1992)

Marco Polo - a hiányzó fejezet (1996)

Nőfaló Ufó (2000)