Jól van. Röviden összefoglalom amit mondott. Valaki játékért több tízmilliárd vont ajánlott, ezért maga vele ment. Pirosalámpa, ződalámpát kellett játszani, és aki lebukott, azt agyonlőtték. De amikor elakart jönni, elengedték, és nem tudja hogy néznek ki, vagy hogy hol történt az egész. Jól mondom?
Már nagyon régóta nem tudtam úgy igazán lelkesedni egyetlenegy trailerért, vagy egyetlen közelgő mozifilmért sem.
Aztán jött a Dűne előzetese.
Számomra hipnotikus élményt jelentett, a gyönyörű képekkel, az áthangszerelt Pink Floyd zenével. Végre újra azt érezhettem, hogy ÉN EZT LÁTNI AKAROM. MOST.
Annyira felbuzdultam, hogy megvettem az eredeti regényt, csak azért, hogy aztán majd a moziból kijövet elmondhassam: a könyv jobbvót.
Arra azonban nem számítottam, hogy egyike lesz a legjobb regényeknek, amiket valaha olvastam. Teljesen magába szippantott a Dűne világa, a karakterei, a mitológiája, a komplexitása, a főhős időn kívül álló látomásai, és az az elképesztően epikus hangvétel, ami ennek a csodálatos műalkotásnak minden egyes oldaláról árad.
Szóval ezek után könnyen lehet, hogy kicsit lehetetlen elvárások elé állítottam a filmet rendező Denis Villeneuve-öt.
Régen volt egy mondás a Bond rajongók körében: “Nincs Bond film erények nélkül.” Aztán elkészült a Spectre. A Nincs idő meghalni pedig minden idők legrosszabb 007-es kalandjának az egyenesági folytatása. Amiben a főszereplő nem akart játszani. Ahonnan lelépett az eredeti rendező, az egyébként rendkívül tehetséges Danny Boyle. Aminek Hans Zimmer az utolsó pillanatokban írta meg a zenéjét. Amit újra kellett íratni egy brit színésznővel, nehogy Bond toxikus maszkulinitása (sic!) miatt twitter hadjárat induljon a legpatinásabb franchise ellen. A végterméket pedig nem lehetett másfél évig bemutatni a világ nagyvásznain. Így utólag azt mondom, jobban is jártunk volna, ha soha nem látjuk ezt a filmet.
Küldöm ezt az élménybeszámolót mindenkinek, kivéve aki lehallgatta, amikor anyukámnak elmeséltem telefonon.
Ma már senki nem olvas cikkeket. Én pedig nem gondoltam arra, hogy írjak egyet egész addig, míg be nem szálltam a Művészetek Völgyére tartó Oszkár járatba, ahol rögtön nekem szegezték a kérdést, hogy újságíró vagyok-e, majd a nemleges válasz ellenére, hogy azért lenne-e kedvem írni egy cikket a hétvégéről. Na-ná, bab-ám, na-ná.
30. Jubileumát ünnepli július 23.és augusztus 1.között a Művészetek Völgye! Sok-sok könnyűzenei koncerttel, irodalmi, színházi, népzenei, komolyzenei és képzőművészeti programmal, valamint biciklis, gyalogos túrákkal és a megszokott Völgyhangulattal tér vissza az ország legnagyobb összművészeti fesztiválja.
A világban időről-időre sorsfordító események játszódnak le. Az emberek ezeket néha érzékelik, néha nem. Azoknak, akik megérték és megélték a XX. és a XXI. század fordulóját, nehéz lett volna nem érzékelni egy nagyhatalom eltűnését. 1991-ben megszűnt a Szovjetunió, a rettegett, vagy csodált, - mindenkinek a saját érzelmei szerint – a világ sorsát évtizedeken át jelentősen befolyásoló szuperhatalom. A folyamat az ország méretéhez képest viszonylag gyorsan zajlott le. Úgy, mint a természetben valami kataklizma. Vagy mint valami biblia jövendölés. Például az Armageddon. Konsztantyin Lopusanszkijnak, „A halott ember levelei” film közismert rendezőjének, pont ez jutott eszébe az események láttán. Mint érzékeny művész, természetesen nem hagyhatta veszendőbe menni a témát., így egy újabb látomásos filmmel gazdagodott az életműve.
Vannak bizony filmek, sorozatok, amiket jobb sorsuk arra predesztinálna, hogy a normálisabb tévéadók legalább évente egyszer levetítsék, de azok az idők már eljártak. Már csak showműsorok, meg beszélgetős műsorok vannak, hülye rajzfilmek, és híradó, amiben egy éve mást se lehet hallani minthogy maradj otthon és nézz filmeket. Szóval ha már a tévéadók cserben hagyják az embert, gondoltam szedjük össze melyik az a tíz elfeledett műremek, amit jó lenne ha legalább egyszer mindenki láthatna életében, de ha a televíziócsatornákra várunk hát csak nézhetünk mint boci a moziban.
Mielőtt elkezdtem volna kutatni a Gőgös Gúnár Gedeon után, meg mertem volna esküdni, hogy az Ablak-Zsiráfot sokkal többször és több példányszámban értékesítették az elmúlt évek alatt. Azonban, tekintettel arra az aprócska, ámde el nem hanyagolható tényre, hogy a GGG 1962-es, - tehát két év múlva lesz a 60 éve, hogy szinte minden évben kiadják -, az AZ meg cirka tíz évvel később 1971-ben született meg, rá kellett döbbenjek, hogy EZ a hazánk legtöbbször kiadott, és legtöbb példányszámban eladott könyve, Varga Katalin pedig egy bestseller írónő.
Mint azt egy előző cikkben írtam, a Dark Shadows TV sorozat fölöttébb sikeresnek bizonyult az amerikai televíziózásban. A kezdetén ugyan akadozott a dolog, megküzdött az elfogadásáért, aztán jött a sikerkorszak, míg végül, - miként lenni szokott – bekövetkezett a hanyatlás. Mindez 1966-71 között zajlott le. Az ABC TV társaság ugyan próbálkozott az életben tartásával, de nem járt sikerrel. Mik voltak az elmúlás okai? Részben a fogyasztói ízlés és igény változása. Megnőtt a rámenősség és a látványosabb kiállítás iránti igény. Az utóbbi a költségvetés drasztikus növelését követelte, amit valamiből fedezni kellett. Szappanoperáról lévén szó, a reklámok kulcsfontosságúak voltak. Ám a célközönség nem volt vevő a fordulatra, a fiatalabbaknak pláne nem kellettek a burkoltan tálalt termékek. Az 1970-es mozi változat már a veszett fejsze nyelét is alig mentette meg. Pedig ott a tálalásra nem lehetett panasz. Aki lemaradt volna az előző cikkről, olvashat róla ITT. A stúdió hiába próbálta kihasználni a népszerű Barnabas vámpírban rejlő lehetőséget. A történet tulajdonképp a sorozat előző években már felbukkant témákat gyúrta egybe, ami csak a régi rajongókat vonzotta, holott, amint írtam, friss vérre lett volna szükség, és újabb pénztárcák nyitogatására. Barnabas elátkozása,(366-426 közötti epizódok) tragikus szerelmei hosszabb időn át voltak taglalva az évadokban, Julia Hoffman pedig a 265–351 közöttii részekben próbálta visszahozni a vámpírt az emberek világába. Mint látható, ráérős építkezés folyt. Bár a remélt siker nem következett be, mindössze Barnabas búcsúzott látványos módon, a stúdió vezetése még egy mozifilmre adott módot. "Változásnak" azt szánták, hogy visszatérnek az eredeti misztikus borzongatás világába. Viszont úgy tűnik, nem tanultak a hibákból. Angelique Collins tragikus története 1970-ben már színre került. Viszont a karaktere alkalmas volt egy „szellemes” folytatásra és a Collinwood udvarház meséinek lezárására. Így jutottunk el - végre, gondolhatják páran - a „Sötét árnyak éjszakája” filmig.
Emberek és vámpírok. Fölöttébb régi a kapcsolat – a hiedelem világunkban mindenképp. A kezdetéről persze semmi valós adat nincs. Ki tudja, talán már a cro-magnoni ember is hasonló mesékkel riogatta a barlangjában a rakoncátlankodó gyermekét. A vámpíron eredetileg valamilyen emberszerű életformát értünk, amely vért- vagy életenergiát nyer az élőkből. Már az ókori Asszíriában megjelent a vérivó lény legendája, de hasonló meséket találhatunk a fáraók Egyiptomjának tekercsein vagy ősi Kínában. Az ókori görögök pedig még színpadra is engedték az alakját. Nem mellesleg, tőlük származik az a hiedelem, hogy az élőholtat a gazdának kell beengedni a későbbi látogatásokhoz. Így aztán náluk csak az jutott be az ajtón át, aki többször is kopogott. Mert azt az élőholt nem tehette.
- Na és mondd milyen volt a Star Wars legújabb része?
- Minden ízében tökéletes. Egy csodálatos, gyönyörű vizuális orgia. A történetvezetés pedig forgatókönyvírói bravúr. Minden kérdésre választ kapunk, minden szálat elvarrnak, pont úgy, ahogy kell. A rendezés pedig Oscar díjért kiált már most. Nemkülönben a színészek is megérdemlik az Akadémia figyelmét. Kiváltképp a droidok.
- Istenem, ez igaz?
- Nem, nem igaz, hazudok! Tökéletesen befürödtünk, és életem legrosszabb napját tudhatom magam mögött. Te miattad Miki Egér!
Borzalmas film Kínából, ami úgy került az idei Titanic versenyprogramjába, hogy lenyűgözte a Berlinalét. Szerintem azonban messze ez volt a leggyengébb alkotás az idei ázsiai szekcióból. Kriminek meg thrillernek akarja magát eladni, miközben sokkal jobb lenne, ha egy korrajz maradt volna, mert a 25 évvel ezelőtti Kínát meglehetősen pontosan festi meg – már amennyire ezt meg tudja ítélni egy olyan ember, aki nemhogy a 25 évvel ezelőtti, de még a mostani Kínát sem ismeri semennyire első benyomásból.
Az ázsiai filmekhez eleve tolerancia kell. Már csak azért is, mert - ó minő borzalom - ázsiaiak játszanak benne, akiket az európai, vagy fogalmazzunk úgy, nyugati ember képtelen megkülönböztetni egymástól. Kicsik, fekete a hajuk, vágott a szemük, és legtöbbször éppen elég ha a ruhaneműt, vagy a kaját kapod tőlük. De hogy filmet csináljanak ugyan már. Ugyanakkor erre a sztereotípiára bőven rácáfoltak már régen is, meg főleg az utóbbi 25 évben, elsősorban a dél-koreai filmgyártás javulása miatt. Jelen filmünk azonban kínai, és ott a hongkongi filmgyártás összeomlása után talán a legbetegebb dolgok születnek, nohát ilyen mai alanyunk, a Kaili Blues is.
Kik vagyunk mi? Iparosok, üzletemberek, tanárok, informatikusok, gazdagok, szegények, családanyák, szeretők, politikusok, hősök, művészek, közszereplők, celebek, okosak, buták, szépek, csúnyák. Meghalunk mind, a legtöbben anélkül, hogy a kevés kiszabott idő alatt, akár egy percig is elgondolkodnánk a legnagyobb kérdésen: KI VAGYOK ÉN? Ha ennek a filmnek lecsupaszítjuk a külső - egyebekben igen tetszetős - rétegeit, az egyik legnagyobb drámát látjuk itt, ami egy emberrel csak történhet. Hogy rájön...
"Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk."
