Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

én rajtam át oda, hol nincs vigasság, 

rajtam a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság;

Isten hatalma emelt égi kénnyel,

az ős Szeretet és a fő Okosság.

Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,

csupán örökkel; s én örökkön állok.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel

Ez egy nem mindennapi utazás volt azt hiszem. Nagyon örülök, hogy nem olvastam tini fejjel – bár ilyenkor mindig vitatkozok magammal, hogy ami tetszik, az már akkor IS tetszett volna – az se biztos, hogy kötelező volt. Természetesen megyek tovább a Purgatóriumon át a Paradicsomba, de meg kell, itt álljunk, mert két irodalmár barátom is úgy fogalmazott, a Pokol kurva jó, a másik kettő már magán viseli a folytatások és a pozitívumok átkát, miszerint nem lehet őket fokozni.

Először is nem a Nádasdy Ádám fordítást olvastam, hanem a Salvador Dalí által illusztrált – ha van beteg elme, aki meg tudja fogni a pokol őrületét, hát akkor az ő –, ó minő szörnyűség, Babits Mihály fordítást. Miután beleolvastam a Nádasdy verzióba, meg kellett állapítsam, hogy elég faszán kiherélte. Valahogy olybá gondolom, egy 1300-ban keletkezett mű nyelvezetét jobban visszaadja az 1900-as évek fordítása. Nem mondom, hogy nem volt nehéz az első 1-2 ének, de a 3.-4. felé már annyira ráhangolódtam, és annyira csodálatos, páratlan az egész költemény, hogy bár igyekeztem lassan haladni vele, mégis egyre többet és többet akartam.

Egy hónap, talán másfél alatt olvastam el végül, mert minden éneket kétszer olvastam el, legalább. Először magamtól, aztán a jegyzetek után, végül volt, amihez újra és újra visszatértem. Nagyon tetszik, hogy minden egyes sornak, minden mondatnak többféle értelmezése van, csupa allegória, csupa szimbólum ez a mű. Nem csoda, ha Babits és még jó páran úgy voltak vele, Dante műve egyike a valaha készült legnagyszerűbb irodalmi vállalkozásoknak. És igen, nehéz megérteni mindent, de ez benne a jó, hogy nem szabad végig rohanni, és uram bocsá' nem kis irodalmi, történelmi, földrajzi előműveltség kell hozzá, hogy mindezt száz százalékosan a magunkévá tegyük.

Dante egyik legnagyobb érdeme, hogy annyira gyönyörűen szövi egybe az antik görög világ mondáit, és eposzait, a Biblia történéseivel, miközben mégis teljes képet ad a Pokolról, mely logikus, semmi disszonancia nincs benne. Még ahol törött falakkal, hidakkal találkozunk, annak is ott meg van a maga helye. És ez nagyon tetszik, hogy megfér egymással két ennyire elkülönülő világ – a görögök afféle dajkameseként olvasták a Bibliát, tudtak róla, de nekik ugye megvoltak a maguk istenei -, Dante egybefésülte, feloldotta a keresztény, és "pogány" világ közötti feszültséget.

Külön kedvencem a Pokol kapujára írt pár sor, a fantasztikus kezdés, hogy tényleg egy sötét vadonban császkálunk, és bár azt hisszük tudjuk, merre tartunk, valójában gőzünk sincs. És a lezárás. Mennyire ihletett állapotban lehetett a költő, mennyit szenvedhetett, hogy tökéletes nyitányt, és lezárást adott művének? Irigylésre méltó.

A pokol felépítése egészen mesteri. Kilenc egyre szűkülő kör, mindegyik súlyosabb bűnt takar, ahol bűnhődnek azok is, akik a rabok, meg azok is, akik az őreik. Gondoljuk csak meg, hogy e téboly teljhatalmú ura, maga Lucifer, aki önmaga is bűnhődik, miközben büntet. És nem mozdulhat, mert a gigászok kútjának mélyén, jégbe fagyva várja az utolsó ítélet harsonáit. Jégbe!!! Miközben tudjuk, mi alkotja a Föld közepét jelenleg. Valamit megérezhetett Dante, csak éppen az irányt tévesztette el. A körökben pedig állandó körforgással a lelkek véget nem érő menetben szenvednek, a legváltozatosabb módokon.

Maga a Pokol elrendezése lehetne ugyan problémás, Dante szerint a gyilkosság, rablás, stb. kevésbé súlyos, mint a csalás, és legfőképp az árulás! Miközben azért a ne ölj, ott volt tízparancsolatban, a ne hamisíts pénzt meg nem. De az ő korában, ami egy véres pápai kor, és a vérbosszú is mindennapos, nyilván az emberélet elvétele nem hatotta annyira meg. Pl. nincs külön bugyor a gyerekgyilkosoknak? Mert megölni valakit egy pillatannyi elhatározás és a léleknek nem fáj? Miközben elárulni, hátba szúrni, hitegetni, ámítani valakit egy egész életen át sanyargatja a lelket, amíg az bele nem pusztul. Éppen ezért hiányosságnak tartom, hogy a női nemet, mely ez utóbbit egész magas fokon műveli, mennyire nélkülözi Dante. A legtöbb ismert nőalakot, Kleopátrát, Helénát bedobálja a szerelmi bűnök körébe, és kapunk egyetlen Myrrhát, aki alul szenved, de mintegy csak említésképpen. Sokkal több nőt vártam volna az alsó bugyrokban. De ugye, akkoriban nem igazán ők voltak a híresek.

Merthogy – és ami a legnagyobb bajom ezzel az egésszel, kb. mint Machiavellinél – a Pokol 70%-ban az akkori, vagy a közelmúlt itáliai nagyjaival van megtöltve, a firenzei nemesség és nemtelenség színe javával. Akikkel ma már a kutya nem törődik, ha csak nem lettél valamiért a középkori Itália kutatója történészként, egy lelket nem fogsz ezekből ismerni. Úgyhogy még szerencse, hogy vették a fáradtságot, és leírták a függelékben töredelmesen ki kicsoda, ki mit tett, mert ezek nélkül egy nagy katyvasz lenne a legtöbb ének. Így viszont igazi bulvár, hogy ki mit machinált, acsarkodott élete folyamán, ami végül mások, vagy saját halálához vezetett.

Általános műveltsége legyen az embernek, az se baj, ha tudja 1300-ig mi történt a nagyvilágban, de hogy az akkori politikai elit, - ghibellinek, guelfek, akikből volt fekete, meg fehér - és ezek vonatkozásaival tökéletesen tisztában legyen… hát azt azért hagy ne kérje már számon senki. Márpedig Dante számon kéri, ha nem tudod mik ezek, sokat elvesztesz a mű élvezeti értékéből. Úgyhogy ez a legnagyobb hibája a szememben. Amikor örök érvényű igazságokat mond ki, akkor top tíz, amikor viszont belekezd a mindenféle szóbeszédbe, hogy ennek micsoda nagy a bűne, hogy az hogy szenved… kit érdekel? Ha ezt a könyvet ma valaki megírná, és telerakná a politikai elit, meg a celebvilág üdvöskéivel ötven év múlva a kutyát se érdekelné.

És a Fejedelemnél ugyanezt éreztem – lehet itáliai betegség –, hogy annyira felértékelték önnön fontosságuk, hogy az utolsó balbokának akkora szerepet tulajdonítottak mintha róla nevezték volna el az Olypus Monst. Ráadásul Dante a végére egyértelműen túlzásba esik, vannak énekek, amikor egyetlen ember beszéli el mi volt a bűne, és miképpen szenved emiatt. Már az is a túlzás burjánzását jelezte, hogy a Kilenc Kör, nyolcadik köre, tíz alkörre oszlik, - a Rondakörmökért pedig én kérek elnézést, ahogy a Nagyhasú Ádám mesterért is.

Miközben az utolsó rész meg egyértelműen össze lett csapva, mert a Kilencedik kör, is négy alkörre oszlik, de már minden egybe folyik, és ott már csak Lucifer/Belzebúb/Dis az érdekes. Azt pedig világéletemben viccesnek tartottam, hogy Júdás mellett Brutus és Cassius a világ két legnagyobb árulója. Egyikünk Isten fiát szúrta hátba, a másik kettő meg egy zsarnokot.

Viszont ezek csak - luciferi - szőrszálhasogatások, mert egy megkerülhetetlen mestermű, aminek teljesen a rabjává lettem, és teljesen bizonyos, hogy nem utoljára olvastam. Dante műveltsége szinte már ijesztő, és arra sarkall, hogy amit nem olvastam ezekből, azt most pótoljam. Mert lelkem így juthat csak el a csillagokhoz.

És Te, hányadik bugyorban senyvednél?