Mickey Rourke, Morgan Freeman, Forest Whitaker, Lance Henriksen és Ellen Barkin egy filmben. Egy teljességgel közepes filmben, amit a színészek és a tipikus '80-as évek életérzés tesz nézhetővé. A történet maga lapos, nincsen benne semmilyen drámai mélység, vagy valamirevaló humor. Mivel erős túlzással lehetne akciófilmnek nevezni (csak az elején meg a végén lövöldöznek egy kicsit), így igazán erre sem számíthatunk. Jó látni a színészeket, erős a felütés és a befejezés is, a tempó is teljesen rendben van, de ennyi.

Olyan kellemetlen ha egy igazi filmklasszikust nézel, amit mindenki egyformán szeret, neked meg egyáltalán nem jön be. Általában jól megalapozott és határozott a véleményem a filmekkel kapcsolatban, de ilyen ritka helyzetekben elbizonytalanodom, hogy tán velem van a baj.

A Tűzszekerek nagyon sok mindenről szól, de igazán nem szól semmiről. Benne van a korrajz, de nem kerül előtérbe. Bemutatja a két főhős motivációját, de igazából nem merülünk mélyre a lelkivilágukba. Futnak benne elég sokat, de mégsem mondanám igazi sportfilmnek, elvártam volna, hogy bemutassa a szenvedést, a kitartást, a győzelem mámorát. A cselekmény nagyon lassan telik előre és nincsenek benne igazán nagy drámák, vagy konfliktusok, jó angolos módon minden inkább a felszín alatt van. A végén pedig abszolút nem éreztem katarzist, ami szerintem egy ilyen film esetében kötelező lenne. Na jó, de a zene... hát igazából a film híressé, sőt legendássá váló Vangelis zenéje mindössze az eleje és a vége főcím alatt hangzik el. Ez persze valamilyen szempontból nagyon jó húzás, mert a elején megadja az alaphangulatot, a végén pedig emelkedetten állunk fel a székből. De szerintem a film egyszerűen nem annyira erős, hogy ne lett volna szüksége erre a valóban csodálatos zenére a film közben is. A zene többi része viszont ilyen tipikus '80-as évekbeli, mára már hallgathatatlan és avítt szintetizátorprünytögés.

Milos Forman 30 milliós költségvetésből kezdte el forgatni Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című levélregényét. Mindeközben egy Formannál jóval kisebb kaliberű rendező, feleannyi pénzből elkészítette a Veszedelmes viszonyok drámai adaptációjának filmváltozatát, és hatalmasat tarolt, nemcsak a pénztáraknál, hanem 3 Oscar díjat is nyert. Forman filmjét egy évvel később mutatták be, és valami elképesztően nagy bukás volt. Ezt sokan csak a rossz időzítésnek tudták be, valószínűleg tényleg nem bukott volna ilyen gigantikusan nagyot a film, de az is tény, hogy a Veszedelmes viszonyokhoz képest igencsak gyenge a Valmont.

Formannál sokkal inkább a díszleteken és a kosztümökön van a hangsúly, a történetet meg a színészeket egyaránt nem vette komolyan. A csábító Valmontból és az erkölcstelen márkinéból itt két hülyegyerek lesz, akik eljátszadoznak, de igazából semmi tétje nincs az egésznek. A történet pedig eléggé unalmas, és kissé túl lightos is ez a verzió. Érdemes egyébként a hasonló jeleneteket megnézni egymás után, a Veszedelmes viszonyok sokkal hatásosabb minden szempontból, akár a rendezést, akár a színészi játékot, akár a kameramozgást, akár a párbeszédeket tekintve. De ha nem próbáljuk meg a másik filmhez hasonlítani, akkor is csak egy szép, és kissé komolytalan portrét láthatunk a korszakról, köze nincs az igazi mondanivalóhoz. Azonban az is tagadhatatlan, hogy ez a történet annyira jó, hogy végig szórakoztató marad a film, de klasszikussá akkor sem volna, ha sosem készül el a Veszedelmes viszonyok. Szerencsére elkészült.

Igen, ez az eredeti verziója a 2007-ben készült Börtönvonat Yumába című kiváló westernfilmnek, én pedig ettől természetesen nem tudtam elvonatkoztatni, úgyhogy jöjjön egy kis összehasonlítás.

Az '57-es változat tulajdonképpen a Délidőnek egyfajta kifordítása, itt is cserbenhagyja mindenki konok főhősünket, csakhogy itt a bandita nem leszáll a vonatról, hanem fel kell tenni őt a vonatra. Persze nem tudott akkora klasszikussá válni, mint a Délidő, annyira nem erős se a történet, se a karakterek. A Ben Wade és a farmer így is kiemelkedik az akkori westernátlagból, és a mai napig egy abszolút nézhető, kellemes filmnek számít, remek aláfestő zenéjének, illetve feszült jeleneteinek köszönhetően. Emellett belengi némi nosztalgikus báj is, úgyhogy mindenképpen érdemes megnézni, nem lehet mindig csak spagettiwesternekkel tölteni az időt, bármekkora is a kísértés.

Az érem másik oldala, hogy ez egy olyan film, amit abszolút érdemes volt újra feldolgozni. A szereplők például sokkal kidolgozottabbak, összetettebb jellemek az új verzióban, nem mellesleg pedig sokkal jobb, karizmatikusabb színészek játsszák őket. Glenn Ford, mint Ben Wade, nem lehet több, mint egy mosolygós csibész, Van Heflint pedig úgy alapból nem engedtem volna kamera közelébe, annyira rosszul játszik, és annyira ronda. A történetet sok helyen kiegészítették, kissé drámaibbá tették. A film végi feszült jeleneteket akciódúsabb részekre cserélték. Az új filmben a gyerek van feleslegesen láb alatt, itt meg a Délidő mintájára megjelenik az asszony. Még szerencse, hogy most nem ejtették túszul. A történet legvége viszont ebben a verzióban sokkal jobban tetszett, az újban nagyon hiteltelennek tűnt.

Megéri megnézni a Ben Wade és a farmert, jó kis film, de azon kevés kivételek közé tartozik, aminek jót tett a remake, mert sokkal jobban kihasználta a történetben rejlő potenciált.

Egy jó kis neo noirról beszélünk, amely egy korrupt zsaruról szól, akinek meg kell ölnie a végzet asszonya. Bár a zsaru sem egy unalmas figura, és Oldman jó szokása szerint hibátlanul hozza a karaktert, mégis inkább a femme fatale az, aki életben tartja a filmet. Ugyanis ilyen stílusú végzet asszonyát, még soha nem láthattatok, ő igazán rászolgált a nevére. Annyira kegyetlen, brutális és a végletekig perverz karakter, hogy az valami elképesztő. Főleg neki köszönhetően válik a film egyre keményebbé és keményebbé, ahogy telik az idő. És amikor azt hinnéd, hogy ez már lassan a vég, ennél sokkal rosszabb nem jöhet, akkor még 45 perc hátravan a játékidőből, és megkapod a magadét elég rendesen. Lena Olin játssza egyébként ezt a végletekig romlott nőszemélyt. Nem mondom, hogy ne játszana jól, de tény, hogy nem miatta emlékezetes Mona, hanem sokkal inkább a forgatókönyv miatt, ugyanis Olin szerintem se nem elég szexis, se nem eléggé félelmetes erre a szerepre. Nem mondom, hogy rossz lenne, csak azt hogy választhattak volna nála sokkal jobbat is. Ha már a színészeknél tartunk, remek arcok bukkannak fel a kis mellékszerepekben, igazán autentikussá teszik ezt a kőkemény new yorki sztorit. Elég sok ismerőst felfedezhetünk például a Maffiózókból,  meg még jópár filmből. A forgatókönyv nagyon fordulatos, pergős, végig tartja a feszültséget, nincs időnk unatkozni egy pillanatra sem. A befejezés nekem nem túlzottan tetszett, szerintem egy ilyen filmhez jóval szomorúbb, szikárabb végkifejletre lett volna szükség, annál is inkább, mert végig rohantunk a pokolba, aztán hirtelen egy ilyen mesés végnél találjuk magunkat. A rendezésre szintén nem lehet panaszom, sikerült megadni ennek a nagyvárosi közegnek a nyomasztó atmoszféráját. Mindent összevetve szükség van ilyen színvonalas alkotóktól készült kőkemény neo noirokra.

Clint Eastwoodnak illik minden filmjét megnéznem, mivel az egyik példaképemről van szó, így természetesen Az elefántvadász sem maradhatott ki, még úgy sem, hogy nem tudtam róla nagyon semmit sem.

Eastwood egy akaratos filmrendezőt játszik benne, így egy kicsit olyan, mintha saját magát alakítaná, de annyira mégse illik hozzá a szerep, egy kicsit túl laza, ahhoz, mint amit már megszokhattunk tőle. Az afrikai táj, meg az operatőri munka persze nagyon szép, mint minden '90-es években készült Afrikában játszódó filmben. A jó öreg Clint mellett a többi szereplő nem igazán kap teret, de ő meg annyira nem nagy színész, hogy valamirevaló dráma, vagy akció nélkül, egyedül elvigyen a hátán egy filmet. Ugyanis ez a legnagyobb baj Az elefántvadásszal, még csak nem is az, hogy a szokásos eastwoodosan lassú, megfontolt tempóban halad előre, hanem hogy nincs benne semmi plusz, amiért érdemes megnézni. Nincs benne semmi rossz, vagy kirívó hiba sem, de teljesen közepes film, egyedül Afrika és Clint rajongóknak tudom ajánlani.

Úgy tűnik nagyon rákattantam Mario Bava horrorfilmjeire. A Kill Baby Kill is szokás szerint több címen fut, az eredeti olasz Operazione Paura volt, a másik angol nyelvű verzió pedig Curse of the Dead. Szerencsére ezt már én is eredeti olasz nyelven nézhettem meg, így teljesnek mondható az élvezet.

Az Operazione Paura ismét egy gótikus horror, ami nem is kezdődhetne másként, minthogy a racionális főhős elmegy az isten háta mögötti a faluba, a kocsis pedig nem meri tovább vinni. Dehát a horrorok nem a történetükkel hódítottak sohasem és ez most sincs másként. Bár az a film javára írható, hogy a sztori végére minden szálat lezár, nem maradnak logikai buktatók, vagy hiányzó magyarázatok. A film most is színes, de ezúttal Bava nagyon visszafogta magát pl a Blood and Black Lace-hez képest. Persze ez így jobb a szemnek, de nem is olyan egyedi a film. A beállítások és a kamerakezelés sem annyira kerül előtérbe, mint eddig, de az azért tagadhatatlan, hogy más horrorokhoz képest e szempontból is kiemelkedő élmény a film, csak nem Bava eddigi mozijaihoz képest. Ahogy a brutalitás, a véres jelenetek is háttérbe szorulnak, sokkal inkább megfelelnek a kor szellemiségéhez. Érdekes módon sokkal nagyobb teret kap a zene, de annyira nem emlékezetes, hogy ennek igazán örülhessünk. Viszont most van egy főhősünk, akivel tudnánk azonosulni, ha nem egy tipikus tehetségtelen '60-as évekbeli szépfiú játszaná Giacomo Rossi-Stuart.

Bár eddig úgy tűnhet, hogy az Operazione Paura egy rossz film, valójában koránt sem erről van szó. Lehet, hogy Bava visszafogta magát egy kicsit, de ennek köszönhetően még hatásosabbá válik néhány jelenete, amik valóban hátborzongatóra sikerültek a szó szoros értelmében. Én meg még mindig értetlenül állok azelőtt, hogy egy ilyen régi horror ilyen hatásos tud lenni mind a mai napig. És azt is megszokhattuk már, hogy Bava mindig létrehozott valami újat, ami meghatározóvá vált a később évek horrortermésében, ez ezúttal sincs másként. Bava ugyanis megteremtette a későbbi horror egyik nagy toposzát, a gonosz kisgyereket. A cím is erre utal, nem pedig egy nőre. A bosszúálló kísértet kislány igazán félelmetes. Kedvenc horrorrendezőnk elemében érezhette magát, nagyszerű, feledhetetlen beállításokat használt, amik a frászt hozzák a mai napig a nézőre. Azt az ártatlan gyermeki kacajt a gyilkosságok után rémálmaimban se jöjjön elő. Így belegondolva Mario Bava szinte mindig nagyon hatásos gonosztevőket teremtett meg, akik legalább annyira szórakoztatóak, mint a '80-as évekbeli hollywoodi slasher antihősei, csak az olaszok nem csináltak minden egyes filmjüknek 8-9 folytatást.

Ez sem volt épp egy egyszerű alkotás. Folyamatosan változó idősíkok, hallucinációk, álmok, animációs betétek bármiféle magyarázat nélkül, közben pedig szól a méltán híres rockegyüttes muzsikája. Ennek ellenére viszonylag könnyű rájönni arra, miről is szól a film. A fal, mint szimbólum tulajdonképpen kétféle dolgot jelent itt: egyrészt a társadalom falát, ami a gyerekkortól kezdve szisztematikusan próbálja kiirtani az egyéniséget, hogy egy arctalan masszává változtasson mindenkit, hogy mindenki ugyanolyan építőköve legyen a társadalom falában. Emellett jelenti mai kiüresedett világunkban a kommunikációra való képtelenséget is, ahogy egy falat húzunk magunk és a külvilág köré. És bár a végén leomlik a fal, nem nyújthat ez igazi katarzist, mert semmi sem oldódott meg. Szóval ez egy borzasztóan depresszív film a '80-as évekre tipikusan jellemző fényképezéssel és rendezéssel. Mindenképp jobban járunk, ha megnézzük, mint egy tucatfilmmel, de azért ezt biztos, hogy nem nézném meg újra.

"Ezt most tényleg kimondtam? Vagy csak gondoltam?"

Ma jó másnaposan sikerült felkelnem, és mire sikerült eljutnom a gépig, kitaláltam, hogy a Félelem és reszketés Las Vegasban nekem most jó film lesz. Így talán még bizarrabb élmény volt a film, mint egyébként.

Nagyon jól indult a dolog, zseniálisnak tartottam az egészet úgy, ahogy van. Depp hihetetlen amit itt alakít, teljesen eltűnik a figurában, Del Toro-t szintén alig lehet megismerni ilyen dagadtan, ilyen szerepben, de azért nem olyan átütő, mint Depp. A film nagyon humoros, nagyon eredeti mind a vágást, mind a trükköket tekintve. És rengeteg minden van benne, ami az elején teljesen és teljes joggal szegezett a székbe. Nem mintha egyébként fel tudtam volna állni. Aztán ugyanez folytatódott bármilyen dramaturgia nélkül, megállás nélkül. És az újdonság elvesztette a hatását, a különleges dolgok megszokottá váltak, a film pedig egyre kevésbé volt számomra érdekes. Nem tudtak érdekelni a szituációk, mert tudtam, hogy úgyse lesz belőle semmi, ráadásul egyre inkább felváltotta a rácsodálkozást az undor aziránt, amit szereplőink csinálnak. Nylván ez lehetett a cél, de ettől nem lett szórakoztatóbb a Félelem és reszketés Las Vegasban, egy idő után már inkább azt vártam, hogy legyen már vége.

Többen is ajánlották már nekem, hogy nézzem meg ezt a filmet, úgyhogy csak hónapok kérdése volt, mire eljutottam idáig. A Dark City egy nagyon elborult sci-fi, amelyben a földönkívüliek kísérleteznek az embereken egy noir világban, ahol sosem, de tényleg sosem süt ki a nap. A történet megvalósítása elég egyedi és csavaros, az idegeneket szintén nem mindennapi módon sikerült megvalósítaniuk. Bár végig azt éreztem, hogy a készítők azt akarták, hogy féljek tőlük, de ez annyira nem sikerült. A fényképezés egyébként a nagyon szép, a számítógépes trükkök pedig teljesen a helyükön vannak. Leesett az állam, amikor megláttam, hogy '98-as a film, mégis ennyire jó a látványvilága. A színészekkel már ennyire nem vagyok kibékülve, Jennifer Connely bájos, mint mindig, de nem kap túl nagy teret, Kiefer Sutherland viszont fontos karakter, de hiába kedvelem őt is, itt nagyon túljátszotta helyenként a szerepét, elég idegesítő volt egy idő után, ahogy szavanként beszélt. A többi karakter meg nem volt túl emlékezetes, beleértve a főhőst is. Mivel nem igazán lehetett megkedvelni senkit, ezért nem is lett túl izgalmas a film, az érdekes koncepció ellenére. A végét meg foghatták volna egy kicsit rövidebbre és kevésbé nyálasra.

A Dark City nem egy rossz film egyáltalán, van stílusa és hangulata, de nem véletlen nem vált klasszikussá szélesebb körökben.

Alexandra Aja egész jó remakeket rendezett, mint például a Sziklák szeme, illetve minden idők legjobb trashhorrorja a Piranha 3D. Ezzel a filmmel futott be, sőt a Magasfeszültség adta meg a kezdőlöketet a francia horrornak.

Először kezdem azzal, ami jó a filmben. A feszültséget végig tökéletesen fokozza, remek jeleneteket láthatunk. Helyenként egy két sokkeffektus is betalál, és valami elképesztően véres és brutális a film, szóval a horror összes kötelező kellékét hozza. Ami viszont nagy gond, hogy tökéletesen öncélú és értelmetlen a történet, mindig csak az épp aktuális hatás számít, a logikának sajnos nincs semmi szerepe. A hősnők egy ici picit se szimpatikusak, sőt a főszereplőnő kifejezetten ellenszenves. Szánalmas az a jelenet, amikor maszturbál és ezt szexinek próbálják ábrázolni, pedig nagyon nem az. Utána pedig rém hülyévé és kifejezetten butává válik a karaktere. Közben valahol mélyen éreztem, hogy itt talán még lesz egy nagy csavar, ami mindent helyretesz, valahogy úgy, mint a Sleepaway Campben. Meg is érkezett a nagy csavar és valóban sokmindent megmagyarázott, viszont totálisan értelmetlenné tette a film 90%-át. Kár érte, mert a rendező elég tehetséges ahhoz, hogy ennél sokkal jobb filmeket készítsen.

Kiskoromban egy este megnéztem ezt a filmet a tévében. Tetszett, és sajnáltam, hogy nem vettem fel. Ez körülbelül olyan 13-14 évvel ezelőtt lehetett, de nincs kizárva, hogy még régebben történt. Véletlen beleakadtam újra, nem csoda, hogy kíváncsi voltam rá. Nem vártam el semmit, hisz az ember humora sokat változik ennyi idő alatt. De nem szaporítom tovább a szót. Nem jó a film, mert nem vicces, hanem sokkal inkább erőltetett, ezért nagyon nem is tudott lekötni. Két figyelemreméltó poént találtam benne, az egyik a macskazsonglőrködés, a másik pedig, amikor főhősünk rájön, hogy ő már bizony sosem lesz fekete. A többi poén nagy része meg hülyeség, de nem az a jópofa, hanem sokkal inkább a fárasztó kategóriából. És akkor még vannak olyan vérciki részek is, mint a karatés rugdosás. Szóval egyszer ezt is meg lehet nézni, de inkább mégse tegyétek.

Mario Bava végképp bebizonyította számomra, hogy ő volt korának abszolút legjobb horrorfilm rendezője, nem mellesleg tényleg ő fektette le a műfaj alapjait. Bár inkább a korábban már tárgyalt A lány aki túl sokat tudott című alkotását tartják az első giallo-nak, azonban néhol még túl könnyed nyomozgatós kriminek tűnik, ráadásul fekete-fehér is. Ezzel szemben a Blood and Black Lace már vérbeli giallo: egyrészt olyan elképesztő színkavalkádot láthatunk, ami után Dario Argento is megnyalhatná mind a tíz ujját. Mindenesetre az látszik, hogy volt honnan tanulnia. Mai szemmel persze kicsit soknak érezzük, de egy '60-as évekbeli filmnek azért ezt meg lehet bocsájtani. Pláne, hogy egy másik jelentős műfajnak az amerikai slasher előképének is tekinthető, mert hát miről is szól a történet? Egy ismeretlen, maszkos gyilkos fiatal, gyönyörű nőket gyilkol meg változatosan kegyetlen módon. Nagyon tetszett egyébként a gyilkos figurája, semmit sem tudunk róla nagyon sokáig, bőrkesztyűben, bőrkabátban vadászik, és a maszkja olyannak tűnik, mintha nem is lenne arca. Igazi archetipikus gonosz, aki mindenkiben megmozgat valamit. A legjobb pedig az Bava filmjeiben, hogy a mai napig hatásosak a horrorjelenetek, egyáltalán nem tűnnek elavultnak. Most nem féltem annyira egyszer sem, mint a Black Sabbath végén, de azért van annyira feszült és izgalmas, hogy jócskán lekörözze a legtöbb azelőtt és a legtöbb azóta készült horrort. Bava gyakorlatilag csak a képekkel játszik, a zene nála tök elhanyagolható, de ezzel nincs semmi baj, ugyanis tökéletesen értett a rendezéshez. Hogy fokozza a műfaj kavalkádot, még egy kis gótika is belekerült a szórásba, hála a titkos folyosóknak és a pincének. A másik érdekes dolog, hogy vannak annyira brutálisan durvák a jelenetek, mint a húsz évvel később készült amerikai horrorokban, tehát ez '64-ben nagyon sokkoló lehetett a közönség számára.

Azonban arról sem hallgathatok, hogy közel sem hibátlan a film, azonban ez nem Bava hibája. A legnagyobb probléma az, hogy nincs egyetlenegy szereplő sem, akivel azonosulni lehetne, pedig ez jót tett volna az izgalomfaktornak és az élvezhetőségnek egyaránt. De alighogy középpontba kerül egy szereplő, máris megölik egy nagyszerű jelenetben. A rendőrök pedig csak mellékszereplők, az égvilágon semmi hatásuk nincs a cselekményre. A végső csavart pedig, ha nem is teljes egészében, de nagyrészt ki lehet találni, úgyhogy jó filmről beszélünk, amely több műfajra volt meghatározó hatással, és a jócskán megelőzte a korát, de közel sem olyan remekmű, mint a Black Sunday, vagy a Black Sabbath. Ami nekem külön problémám volt még, hogy angol szinkronnal tudtam megnézni a filmet, és valami hihetetlen módon pocsék volt, egyrészt végig csúszott, másrészt megváltoztatták a neveket, harmadrészt borzalmasan tehetségtelen színészeket hallhattam, arról nem is beszélve, hogy le kellett mondanom az olasz nyelv dallamosságáról, amit pedig számomra mindig külön élmény hallgatni.

"Oops I Did It Again..."

Az előző rész végső, beteges csavarát halálosan komolyan vették a folytatásban, így színre léphetett Chucky ivadéka. A 6 évvel később készült film szépen folytatja a Menyasszony stílusát és hangulatát, úgyhogy ismét egy horrorfanoknak készült baromságot láthatunk.

A kezdés nagyon ütős: egyszerre idézik meg a Halloween zseniális kezdőjelenetét és a Psycho hírhedt zuhanyos késelését. Utána kapunk még egy rövid utalást a Psycho-ból (légy), de az már nem ennyire direkt. Chuckyék ezután kinyírják a Télapót, majd kiderül az egészről, hogy csak egy filmforgatás. A Made in Japan poén is vicces, de aztán ennyiben valahogy ki is merül a Chucky ivadéka. Persze azért akadnak szórakoztató momentumok, mint például Britney Spears meggyilkolása, vagy az Ed Wood és a Kubrick iránti tisztelgés, közben pedig még a Haragban a világgal című James Dean remekművet sem hagyják ki. De ezek csak pillanatok, valójában egyáltalán nem olyan szórakoztató a film, mint a Chucky menyasszonya, sokkal erőltetettebb, sokkal inkább érződik, hogy csak egy utolsó bőrt akartak még lehúzni a kis vörösről. Ezzel a film a filmben szállal például látványosan nem tudtak mit kezdeni, Jennifer Tilly önironikus poénjai pedig csak egy darabig szórakoztatóak, egy idő után már sokkal inkább fárasztóak. Meg az egész túlságosan groteszk, meg undorító, nem találták el azt a helyes arányt, amit hat évvel korábban sikerült. A legnagyobb gond pedig, hogy Glen/Glenda tök jelentéktelen és jellegtelen. Meg hát lássuk be, annyi poén sincs a Chucky ivadékában, mint kéne, félni meg soha nem is lehetett rajta.

"Anyád a lábatlan!" 

Elkerülhetetlen az összehasonlítás A szupercsapattal, nem csak azért, mert most láttam azt is, hanem gyakorlatilag ugyanaz a film. Van egy szimpatikus zsoldoscsapat, akiket elárulnak a feletteseik, bosszút esküdnek, illetve van egy gyönyörű nő, aki hol velük, hol ellenük van, a főgonosz pedig egy teljesen erkölcstelen CIA ügynök, aki a végén megússza. Most melyik filmről is beszélek?

Na de hagyjuk is az eredetiséget, ez pusztán a véletlen műve: a Vesztesek bosszúja korábban is készült, meg más a forrás. A szupercsapat egy tv sorozat, ez pedig egy képregény feldolgozása. A legnagyobb különbség a két film között, hogy a Vesztesek bosszúja nem olyan vicces, mint A szupercsapat, ami nem lenne feltétlenül baj, de érezhető, hogy a készítők humorosak akartak lenni. A másik eltérés, hogy A szupercsapat jóval látványosabb. A Vesztesek bosszújában is láthatunk kiváló akciójeleneteket, látványos beállításokat lásd a film végi motoros-repülős rész, és alapvetően teljesen korrektek is ezek a jelenetek, de nem esett le az állam, és nem is röhögtem hülyére magam, mint A szupercsapaton. További fontos szempont a karakterábrázolás. A szupercsapatba a rohanó cselekmény ellenére is mindenki jól megkülönböztethető, sőt szerethető figura volt. Itt például a két négert rendszeresen összekevertem, úgy tudtam csak különbséget tenni, hogy Kálid Artúr volt az egyikőjük hangja. Továbbá fájóan hiányzik a kisugárzás, vagy a karizma a színészekből, ami ilyen coolnak szánt hősöknél elengedhetetlen kellene, hogy legyen.

A Vesztesek bosszúja tehát egy közepes akciófilm, egyáltalán nem szörnyű, simán el lehet vele tölteni másfél órát, egész jó a vágás, meg a beállítás, ahogy a soundtrack is megéri a pénzét. A Journey fentebb hallható számát egyébként a világ legjobb sorozatában a Maffiózók utolsó epizódjában is felhasználták, de ide is tök jól passzol.