"Mikor mondasz már le az irányítás illúziójáról?"

Még a bemutató idején láttam a moziban a Kung Fu panda előzetesét, és a a zenei aláfestéssel együtt egy humortalan gagyinak tűnt, úgyhogy nem is vettem volna a fáradtságot, hogy megnézzem, ha nem beszéltek volna róla kedvenc rádióműsoromban A hét mesterlövészében.

A Kung fu panda tényleg király film, tökéletes bizonyítéka annak, hogy általában miért szeretem jobban a Dreamworks animációt a Pixarral szemben. Remekül ötvözi a kínai filmeket az amerikai baromságokkal, szlengekkel, tele van jó poénokkal, kiváló karakterekkel (Őrjöngő Ötös) és még a panda sem válik idegesítővé, pedig nagyon megvolt benne a lehetőség. A látványvilág meg egyenesen lélegzetelállító, gyönyörű minden egyes képkocka, alig lehet betelni vele. Ami külön pluszt ad a filmhez az a filozófiai töltet, ami jócskán megtalálható, és igazán van min gondolkodni az erre fogékonyaknak.

A Kung fu panda kiváló szórakozást nyújt kicsiknek és nagyoknak, kíváncsi vagyok a második résszel sikerül-e tartani a színvonalat.

A gyengécske harmadik rész után egy jó nagy kihagyás történt a sorozatban, és ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok Chucky számára. Közben ugyanis elkészült a Sikoly első része, ami kicsit felfrissítette a horror műfaját, így kedvenc gyilkolászó játékbabánk visszatérhetett, kicsit modernebben, megspékelve némi önironikus beütéssel, ami nagyon jól áll neki.

Már maga a cím árulkodó, egyértelműen utal James Whale legendás Bride of Frankenstein című remekművére. Később meg idézik magát a filmet, főhősnőnk ugyanis halála előtt épp ezt nézi a tévében. Szintén megmosolyogtató a film elején látható bizonyíték raktár hokimaszkkal, Freddy kesztyűvel és Halloween álarccal. Már itt teljesen egyértelmű, hogy horrorfanoknak készítették ezt a filmet. Arról nem is beszélve, hogy Rob Zombie énekli a főcímdalt, aki jobban tette volna, ha eredeti szakmájánál marad, de ez egy másik történet. Az utalások persze itt nem értek véget, ahogy az önironikus kikacsintások sem. Kedvencem volt az a nagyon gyengén megírt nyálas jelenet a két tini között, amit Chucky kommentál, mégpedig úgy, mint ahogy egy kellően cinikus mozilátogató is tenné. Vagy, amikor beszólnak neki, hogy a kés már nem menő a '90-es években, találjon ki valami eredetibbet. Ennek megfelelően a gyilkosságok kellően kreatívak (kedvencem a tükrös jelenet volt, de a robbanásos jelenetek is egész szépek), véresek, és bármilyen feszültségtől mentesek, már csak azért is, mert ezúttal tényleg a babák a főszereplők, és csak olyanokat gyilkolnak meg, akik szemetek. Érdekes módon egyébként alig néhány gyilkosság történik a filmben, de mégis elég durvának hat.

A készítők megváltoztatták Chucky külsejét, ami előnyére vált, csakúgy mint a modernebb hangvétel és a jobb trükkök. Nem lesz teljesen hiteltelen a film ilyen babás tekintetben sem, ugyanis simán arrébb dobják/rúgják kis hőseinket, ha épp arról van szó. Az élő szereplők egyébként hozzájuk képest nem túl érdekesek. Jennifer Tilly remek választás a beteges, de dögös ex szerepére, Katherine Heigl viszont úgy néz ki itt, mint egy buta tehén, a kor csak jót tett neki. A rendező meg Ronny Yu volt, aki később a Freddy vs Jasonnel bizonyított. Érdekes egyébként, hogy a siker ellenére sem készült több hasonló crossover film.

Ez meg egy igazi fekete komédia, ami kellőképpen szórakoztató, és groteszkebb, mint a sorozat eddigi darabjai együttvéve. Gondolok itt a játékbaba szexre, és a végső fordulatra. Szóval, aki nem bírja az ilyen beteg dolgokat, az semmiképp se nézze meg, engem mindenesetre szórakoztatott. Ugyanis ez a horrorvígjáték, nem a Texasi 2. Persze figyelembe kell azt is vennünk, hogy a finálénál már abszolút nem sikerült tartani a színvonalat, így az kissé unalmassá válik, meg tele van hülye logikai hibákkal is a film, de összességében szórakoztató, és kétségtelenül a sorozat egyik legjobb darabjává emelkedik, ami nem sok megkésett negyedik részről mondható el.

 Nem vártam igazából semmit ettől a filmtől, csak egyszerűen bízok George Clooney-ban. Nem akkora színésztehetség, mint egy Al Pacino, de jól választ szerepeket magának, és sikeresen megoldja mindig. Ráadásul nemhiába a nők kedvence, talán nem túlzás kijelenteni, hogy ő a legsármosabb férfi a mozi történetében. Ha választhatnék, hogy melyik pasi lennék legszívesebben a világon, azt hiszem George Clooney lennék.

Na de elég a szerelmi vallomásból, a lényeg, hogy miatta már érdemes belekezdeni egy filmbe. Szerencsére az Egek urában, az összes szereplő nagyon a helyén van. Jó, hogy Vera Farmigát választották a 30-as szerető karakterére, és nem valami csinibabát. Anna Kendrick szintén jól alakít, pláne, hogy őt eddig még csak Twilight szerű szarságokban láthattuk. Az epizódszereplők is a helyükön vannak, J.K. Simmons, vagy Sam Elliot rövid kis szerepe egyaránt üde színfolt a filmben. Egyéni problémám, hogy Melanie Lynskey helyett én mást választottam volna, mert ő engem folyamatosan a Két pasi, meg egy kicsi-ben játszott bolond nőre emlékeztet.

Maga a sztori egy orbitális nagy hollywoodi klisé a lelketlen és betokosodott üzletemberről, aki aztán felfedezi, hogy neki is van szíve. Az a szerencsénk, hogy mindezt szórakoztatóan mesélik el nekünk. A film egyrészt komoly dráma, másrészt viszont tele van humoros párbeszédekkel, meg aranyos ötletekkel. A vége viszont nem tetszett. Nem azért, ami végül Clooney-val történt (szerintem ugyanis a felismerés, és egy másik útra való rátalálás már elég kell, hogy legyen neki), hanem a narráció miatt, ami elég ciki volt.

Jane Fonda szerintem a legeslegdögösebb komika volt az egész világon. Élvezet nézni ezt a filmet az elejétől a végéig, pedig nem is mutogatja magát annyit, mint a Barbarellában. Azzal ellentétben ráadásul itt nem Jane Fonda az egyetlen pozitív tényező. Lee Marvin kettős szerepe legalább ennyire humoros, pláne a végső párbaj, na meg az utolsó csavar, amelyben az alkoholista Lee elmagyarázza kettejük ősi viszályát. A két gitározó vadnyugati balladát éneklő "narrátorért", akik egyfajta görög kórusként működnek, értük teljesen odáig voltam. Önironikus és nagyon jó ötlet. Közben az egész egyfajta westernparódia, ahol szerencsére nem a feminizmusnak köszönhetően van egy bájos és talpraesett főhősnőnk, hanem pont a vígjátéki jelleg miatt. Ezt a bosszújelenet is kiválóan igazolja, melyben Jane Fonda prostituáltként kerül a gonosz ember közelébe. A vadnyugat halálát is érezzük természetesen, ez is a paródia része, valószínűleg az akkori hollywoodiak is érezték, hogy közeleg a westernfilm korának vége. Szóval egy abszolút szórakoztató darab a mai napig, bár nem ártott volna egy kicsivel több humor, meg egy picit gyorsabb tempó, akkor már igazán elégedetten dőlhetnénk hátra, de így sem bánjuk meg, ha megnézzük.

"Engedj be! Fázom."

Mario Bava műfajteremtő giallo-ja, A lány, aki túl sokat tudott után készítette ezt a szkeccsfilmet, amiben szerintem az esszenciális horrorfilmet szerette volna a létrehozni. A jó hírem az, hogy sikerült neki: ez a fickó valóban zseni volt.

Természetesen a Black Sundayhoz és az Evil Eye-hoz hasonlóan ennek is többféle címváltozata létezik az amerikai forgalmazónak (AIP) köszönhetően. Az eredeti, olasz az I tre volti della paura annyit jelent: A félelem három arca. Egyébként szerintem sokkal jobban visszaadja a film lényegét, de sajnos az amerikai verzió gyengébb címe terjedt el, már csak azért is, mert a méltán híres rockegyüttes innen kölcsönözte a nevét.

Három történetből áll össze a Fekete szombat; az első egy giallo-szerű fordulatos és izgalmas epizód némi leszbikus beütéssel, a második egy vérbeli gótikus horror a legendás Boris Karloff főszereplésével, a harmadik pedig egy okkult történet. A szkeccsfilmek legnagyobb veszélye mindig a színvonal ingadozás, de ezt Bava-nak tökéletesen sikerült kiküszöbölnie, ugyanis már az első történet is nagyon jó, ezután pedig csak egyre jobbak következtek. A középső sztori a Wurdulak  tulajdonképpen vámpírokról szól, kellően hangulatos, gyönyörűek a képek, a díszletek. Szimplán kellemesen hátborzongató lenne, de van benne egy nagyon erős jelenet, amit nehéz elfeledni, annyira szívszorító és borzasztó, mert a Wurdulak a leginkább bizalmas, a leginkább meghitt, és a leginkább szerető közeget, illetve a legszorosabb kötelékeket zúzza szívszorítóan és kegyetlenül darabokra. A harmadik epizód fináléjában pedig olyat éreztem, amit már nagyon rég nem: féltem. Egy '63-as filmtől. Fantasztikusan jól összehozták ezt az egészet, a bizonytalanság, az idegesítő, apró zörejek lassan, de biztosan fokozzák a feszültséget, aztán mégis sokkolóan hat ránk, amit kapunk. A végén az a halott boszorkány az nagyon kegyetlen volt, a legvégső csavarról pedig akkor ne is beszéljünk...

A film már színes, és nagyon-nagyon színes. Bava kihasználta az ebben rejlő lehetőséget is, hogy minél jobban retteghessenek a nézők. Úgy tűnik valóban ő volt a horror egyik legnagyobb mestere, nem csak Itáliában, hanem világszinten. Kár, hogy nevét mára túlbuzgó horrorfanokon kívül senki sem ismeri. Számomra ez volt az egyik legjobb horror, amit valaha életemben láttam, és alig várom, hogy láthassam Bava többi filmjét is.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

És itt is van a következő Mike Nicols film, viszont zavarbaejtően sok hasonlóságot mutat a Közelebb-el. Ez is egy színpai dráma alapján készült, melyben évekig követhetjük nyomon két pár sorsát, leginkább a szerelmi életükre fókuszálva. És ami a legfontosabb, ez a film is legalább olyan illúzióromboló a romantikus kapcsolatokat tekintve, mint a Közelebb. Szintúgy kiváló színészek vannak ebben is, akik közül természetesen magasan kiemelkedik Jack Nicholson és ezúttal nem csak karizmájának köszönhetően, hanem mert valójában ő a központi főszereplője a Testi kapcsolatoknak. Bár borzasztóan hiteltelen 35 évesen szűz főiskolásként, de ezen kénytelenek vagyunk túltenni magunkat. Ann-Margret a film másik csúcspontja, elképesztően dögös nőstényről van szó.

Ahogy a Diploma előtt, úgy ez is három jól elkülöníthető részre oszlik. Az elsőben a szerelem felfedezését követhetjük nyomon, ami egy naiv állapot, bár már itt sem mentes a romlottságtól. A második részben egy komolyabb kapcsolat kibontakozását és lassú halálát követhetjük nyomon. Sajnos az egész nem olyan élvezetes képi szempontból (természetesen azért itt is vannak különleges megoldások), mint a Diploma előtt és nem is annyira szórakoztató. A párbeszédek sem olyan ütősek, mint a Közelebb-ben, ahogy a drámai vonulat sem. A harmadik rész pedig már csak egy teljesen kiábrándult levezető. Pedig borzasztóan hiteles az egész, mindenki gyarló módon viselkedik benne. Jack egy akaratos, kötözködő férfi, Ann-Margret egy lusta dög, Art Garfunkel (tényleg ennek a filmnek miért nincs jó zenéje?) unalmas, Candice Bergennek pedig semmi tartása nincs. Így persze nem is csoda, hogy szomorú vég vár rájuk.

A Black Sunday jó magasra tette a mércét, úgyhogy ideje volt nekikezdenem Mario bava többi filmjének is. A lány, aki túl keveset tudott talán még jelentősebb alkotás filmtörténeti szempontból, mint a Démon maszkja, hisz ez a film találta fel a jellegzetesen olasz, de világszerte nagy hatású giallo műfajt.

Meglepő módon még ez a film is fekete-fehér (én eddig azt hittem, hogy egy giallo csak színes lehet a vér látványa miatt). A főhősnőt, aki látott valamit, de nem biztos benne, hogy látott valamit (tipikus giallo vonás) Leticia Roman játssza. Nem olyan emlékezetes és karizmatikus jelenség, mint Barbara Steele, de ő is elég szép, ráadásként elég jól is hozza a kétségbeesett nő figuráját. Beletettek a filmbe egy tök funkciótlan fürdőruhás részt is, hogy minél jobban gyönyörködhessünk a színésznő látványában. A másik főhős John Saxon, aki itt még hihetetlenül fiatal.

A sztori elején egyből el is érkezünk ahhoz a rémisztő jelenetsorozathoz, ami egyben a film csúcspontja is. Bava remekül bánik itt is a képekkel, a fényekkel, a beállításokkal valódi hátborzongató hangulatot képes teremteni, még így 48 évvel később is. Először az öregasszony hal meg elég rémisztő módon, aztán kirabolják hisztérikus főhősnőnket, közvetlenül utána pedig tanúja lesz egy gyilkosságnak. Mindez annyira hatásosan, amennyire csak el tudjátok képzelni. Bava megpenget egy kissé misztikusnak tűnő szálat is, de a végén természetesen minden kiderül. Addig pedig egy kissé könnyedebb nyomozásnak lehetünk a szemtanúi, dehát ez alapvetően nem is horrorfilmnek készült, hanem thrilllernek. A megoldás nem túl erős, de legalább minden szálat elvarrnak. Az utolsó marihuánás jelenet pedig annyira gyermeteg, amennyire csak lehet, kár, hogy bennehagyták a kész filmben. Ahogy a narrátorért is kár, kicsit túlmagyarázza a dolgokat, szerepe egyáltalán nem indokolt.

Tehát A lány, aki túl sokat tudott (valójában ez is egy buta cím, hisz éppen az a lényeg hogy nem tud semmit) nem tetszett annyira, mint A démon maszkja. Persze az is igaz, hogy sok későbbi giallonál jobb, és egyáltalán nem unalmas, ellenben nagyon hangulatos.

Érdekes film volt ez Woody Allentől. Az egyik fele egy tipikus woodyallenes poénkodós szerelmi sztori, a másik pedig tulajdonképpen a Match Point előfutárának tekinthető. A két film közti legnagyobb különbség az, hogy a Match Point sokkal drámaibb hatást kelt, és inkább magára a bűnre helyezi a hangsúlyt, itt pedig a bűnbánatra, illetve annak feldolgozására. Ami közös az az, hogy a gyilkos mindkét esetben megússza, én meg komolyan kezdek gyanakodni Woody-ra, hogy nála ez vajon miért visszatérő motívum?

A másik szálban nincs igazán semmi plusz, de valahogy középszerű módon ugyan, de szórakoztatóbb volt, mint a gyilkosos rész. Martin Landau egyébként egész kiválóan alakít, a forgatókönyv pedig szépen, teljesen logikusan van felépítve. A két sztoriban egyébként nincs túl sok közös vonás, szerintem Allennek csak simán volt két filmötlete, és rájött, hogy külón-külön egyik sem elég egy teljes játékidőre. Állítólag egyébként a film ráeső felével olyan szinten nem volt megelégedve, hogy rengeteg mindent újravágott, meg újraforgatott. Martin Landau szála ezzel szemben nagyon egyszerű és nagyon letisztult. A végső beszélgetés pedig eléggé ütős, ahogy Landau elmeséli, hogyan sikerült majdnem teljesen elaltatnia a lelkiismeretét és a bűntudatát. És az a legfélelmetesebb ebben, hogy érezzük, ez mennyire reális.

Ti komolyan tudtátok venni Clin Farrelt ezzel a bajusszal? Mert akárhányszor képen volt, mindig röhögnöm kellett, ami elég nagy probléma ha az egyik főszereplőről van szó. Még nagyobb probléma, ha az adott film nem vígjáték, sőt még csak meg sem próbál vígjáték lenni. De ez is milyen már, hogy két miami-i zsaruról szól a film, akik luxusban élnek a tengerparton a film pedig végig komolykodik, egy könnyed pillanata nincs még véletlenül sem. A két főszereplőt bár szerintem jó színészek játsszák, de mégis teljesen jellegtelenek, felcserélhetők, gyakorlatilag több, mint két óra alatt semmit sem tudunk meg sem róluk, sem a karakterükről. Jó csajok pedig nincsenek, illetve nem elég jók, a gonoszok pedig unalmasak. Akció sincs a filmben, a legvégét leszámítva. Egyébként meg utálom ezt a digitális kamerát, amivel Mann forgat. Olyan hatást kelt, mintha egy szar tévéfilmet néznék (ne fárasszon senki azzal, hogy persze, mert ez sorozat volt eredetileg!), vagy pedig valami kamudokumentumfilmet, ráadásul ilye típusú filmhez nem is illik ez a technika (mondjuk a Közellenségekhez se illett). Na most, ami van a végén akciójelenet az is totál gagyi. Pláne, hogy ilyen dokumentaristán próbálták felvenni, aztán mégiscsak előbukkantak a lassított felvételek és a hatásvadászat. Hová lett az a Michael Mann, aki Az utolsó mohikánt forgatta?

Jó ideig nem néztem meg ezt a filmet, no nem a kora miatt, hanem mert olvastam az eredeti kisregényt, és nagyon nem tetszett. Tulajdonképpen egy krimi volt, borzasztóan banális befejezéssel, ráadásul annyira beleivódott már a köztudatba ez a figura, hogy a cím alapján tudta az ember előre a fordulatot. Szerencsére ez a film nem az eredeti regényt, hanem a belőle készült színházi előadást tekintette előképének, és mennyire igaza volt: sokkal élvezetesebb az érdekes főhősön keresztül látni a cselekményt, mint egy jellegtelen mellékszereplő bőrében kullogni az események után.

Christopher Nolan kezdő filmesként iszonyatosan kevés pénzből hozta létre ezt a filmecskét. A műfaj egy lassan csordogáló neo noir, amatőr színészekkel és fekete fehér látványvilággal. Mivel a műfaj adott, a színészek meg nem túl jók (minden idők legcsúnyább femme fatale-ját üdvözölhetjük), a rendező pedig szemmel láthatóan még csak tanulta a műfajt, ezért már csak egyetlen dologra támaszkodhat a film, a forgatókönyvre. Nem kell persze túl nagyot csalódnunk, nem hiába várunk a nagy csavarra, amiből később duplacsavar lesz, de úgy igazán nincs meg az az átütő erő a Followingsban, ami a hasonlóan elsőfilmes kisköltségvetésű klasszikusokban, mint a Shop stopban, vagy a Véresen egyszerűben, vagy az El Mariachiban jelen van. Nyilván egy átlag amatőr filmnél jóval több, és teljese leköti az ember figyelmét, de az a bizonyos egyedi plusz, az a zseniális szikra hiányzik belőle. Ez számomra egy újabb bizonyíték arra, hogy Nolan nem akkora rendezőisten, amekkorának tartják mostanában. Emellett persze tény, hogy nagyon jó filmeket csinál, és pályafutása során még nem sikerült hibáznia. A Followings-t is meg lehet nézni. Egyszer.

Lola fut. Mennyivel kifejezőbb az eredeti cím. Lola ugyanis tényleg fut. A film felében kb ezt láthatjuk. Franka Potente energikus teremtés, de annyira nem jó nő, hogy egyfolytában ezt nézzem, pláne nem olyan technózenére, amiben németül sutyorognak, és amitől egyébként is szétszakadna a fejem.

Aztán vannak itt össze-vissza vágások, vhskép, rajzfilmek. Nagyon-nagyon coolak akarnak lenni, de annyira öncélúak, hogy teljesen feleslegessé válnak. Aztán ott a nagy eredeti ötlet, hogy háromféleképpen láthatjuk ugyanazt a történetet. Nem, azért egy pillanatra sem válik mégse unalmassá a film, mert pergős, futós, és gyorsan vége van. Attól még nekem nem kell, hogy tetsszen. Egy ötlet nagyon jó volt, amikor Lola fut (mi mást tenne?), nekiütközik valakinek, aztán képekben láthatjuk az illető további életét, és mindig tök máshogy. Jó ötlet, de iszonyatosan naiv elképzelés. Aztán A lé meg a Lola iszonyat felszínesen boncolgatja a véletlen és a sors összefonódásának problematikáját, de igazából nem szolgál semmilyen megoldással és valószerűtlen helyzetekkel operál. Dehát nem is ez a lényeg, hanem, hogy nagyon coolak legyünk, ha már egyszer a '90-es években vagyunk.

Persze, ezerszer inkább megnézem ezt a filmet, mint egy tucathollywoodi sablonszart (mint a Két kopper), vagy egy művészieskedő baromságot (ilyet mostanában nem láttam), mert ez legalább nem szokványos, hanem különleges. Hogy az ízlésemhez nem passzol, az egy másik dolog, amit nem tudhattam előre, és nem is kell, hogy érdekeljen bárkit is.

"Inkább vagyok disznó, mint fasiszta"

Ez egy nagyon különleges film. Szépen, részletesen rajzolták meg, és a világa is sokkal közelebb áll az európai kultúrához, mint sok anime, mint például a legutóbb látott Nauszika, enne megfelelően könnyebben befogadható számunkra. Ami a legjobban tetszett, az a Porco Rosso hangulata, amelyhez a szép látványvilág, az európai "helyszínek", és az ehhez tökéletesen illő szomorkás párbeszédek, illetve maga a főhős karaktere.

Porco Rosso egy disznó. Ezen senki sem rökönyödik meg, de rendszeresen beszólnak neki miatta. Nem tudjuk, miért változott disznóvá, ezt a lehetőséget tökéletesen nyitva hagyja a film. Az biztos, hogy nagyon fontos ebben a történetben az a jelenet, amikor Marco Rosso pilótának lelövik az összes társát egy csatában, ő pedig látja a felhők felett, ahogy mindannyian a mennyországba szállnak. És Porco nem is akar ember lenni, néhány jelenetben egyértelművé teszi, hogy magasabb rendűnek érzi magát az embereknél. És hogy miért? Mert épp a születő fasizmus korszakában járunk, erre egyértelmű utalások vannak sok helyen. És a végén lehet, hogy Porco emberré változik. De lehet, hogy nem. Talán elnyeri a szerelmet, talán nem. Valószínűleg a szerelem hozza őt vissza az emberi létbe, hogy újra értelme van az emberi létnek, újra van remény. Nem csak fasizmus. Aztán lehet, hogy át se változik, csak szimplán eltűnt örökre, és tökéletesen szomorú a vége. De szerintem nem.

Más szóval ez nem egy egyszerű mese. Mint a Nauszika ez sem csak gyerekeknek való, de a gyerekek is tökéletesen élvezhetik, bár ez a többrétegű történet inkább felnőtteknek szól.

 "...tudom, hogy idővel megleled a megfelelő módot arra, hogyan emlékezz rá..."

Kicsiként láttam ezt a filmet utoljára, nagyon halovány emlékeim vannak róla. Anyukámmal néztük a tévében. Nem tudom, miért csak a legvégére emlékeztem...

Mindig tetszett a magyar cím: Kamaszkorom legszebb nyara. Szerintem sokkal szebben kifejezi a lényeget, mint az eredeti Summer of '42.

Egy kiválóan megcsinált filmecskéről van szó. Nem akar nagy drámát, nem akarja megváltani a világot, egyszerűen csak elmesél egy történetet, ami nagyon fontos a mesélőnek, ezáltal számunkra is azzá válik. Egy csendes, lassú folyású történet, ami egy percre sem válik unalmassá. Végtelen nosztalgia és lágy melankólia leng körbe minden egyes képkockát, ennek megfelelően a fényképezés múltba révedően szép, mintha mi sem ott lennénk, hanem csak visszaemlékeznénk a történetre. Ilyen történetei pedig mindenkinek vannak. Ebből a szempontból a szereplők is nagyon megkönnyítik a dolgunkat. A főszereplő Gary Grimes nagyon aranyos srác, ahogy önfeledten mosolyog, és amilyen tisztán szereti a Nőt, meglátni és megkedvelni igazából egy pillanat műve. Tényleg annyi idős volt a forgatáson, mint amennyit alakított, esetlensége és csillogó szemei verhetetlen párosnak bizonyult. A Nőt Jennifer O'Neill alakítja, aki szintén egy ideális választás ; gyönyörű napbarnította bőrébe, formás idomaiba és szelíd arcába legalább annyira bele tudunk szeretni, mint ifjú főhősünk, sőt olyan bájosság árad belőle, ami megadja azt a pluszt a filmhez, amire szükségünk van. A zene pedig nagyszerű, hallgassátok meg! Bár elsőre kicsit túl émelygősnek tűnt, de aztán rájöttem, hogy nagyon jól illik a látottakhoz.

Szerencsére nem csak a nosztalgiából és melankóliából áll a film, hanem van némi humora is, ahogy bemutatja, hogyan próbálják meg a fiatal, éretlen fiúk kibontakoztatni a szexualitásukat. Kicsit Forró rágógumi-szerű humor ez, csak intelligensebb annál, de tény, hogy néhol kicsit fárasztóvá válik. Az óvszeres jelenet azonban a film egyik csúcspontja, borzasztóan édes rész.

A film végéről is szót kell ejtenem újra. Persze ha más szemszögből nézzük, mint ahonnan az alkotók bemutatják, könnyedén bele lehetne kötni, de szerintem nincs értelme. Ez így szép, ahogy van. Attól film, hogy teljesülhet benne, ami valójában sosem. Vagy csak jó helyen volt, jó időben? Vagy rossz helyen és rossz időben? Igazából mindegy is. A felnőtté válás a lényeg, hogy valamit örökre magunk mögött kellett hagyni ahhoz, hogy valami egészen mást továbbvihessünk. Ez egy óda a kamaszkorhoz, amikor végérvényesen kénytelenek vagyunk magunk mögött hagyni a gyermekkort. Megtörténnek az első nagy dolgok, és az első veszteségek. Szomorú, de valahol mégis örömteli, és egész életünkben mosolyogva fogunk rá visszaemlékezni.

Nem tudom, hogy bennem kicsi gyerekként miért fogott meg annyira ez a film, hogy még sok-sok év után is emlékezzek rá, mert hogy semmit sem értettem belőle, az biztos. Talán már akkor is érzékeny voltam erre a melankolikus hangulatra. A magyar címet mindenesetre sose tudtam elfelejteni...

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Félreértés ne essék, ez sem egy jó film egyáltalán. De legalább nézhető, és az utóbbi napok pokoljárása után maga volt a felüdülés rengeteg hibája ellenére.

Ritka dolog, hogy olyan filmet remakelnek, ami nem volt jó már a maga korában se. Egy látványfilm volt, jó látvány nélkül, így viszont már érthetőbb a döntés. Plusz pont jár az íróknak azért is, mert nem az eredetit másolták jelenetről jelenetre, hanem gyakorlatilag az akciókat turbózták fel, és eköré szőtték a történetet. Egy trükkfilm esetében ebben az égvilágon semmi kivetnivalót nem találok. Az akciók egyébként tényleg egész jók, bár ez a film sem fog fennmaradni az utókornak, de legalább most ebben a pillanatban nem gáz. Legalábbis az akciójelenetek nem.

Az ömlengősen sablonos tipikus hollywoodi zene és a pátosz, meg a gyomorforgató happy end természetesen bárkit kihozna a sodrából. Az Olümposz nagyon gáz volt az eredetiben, azt hittem annál csak jobban lehet megcsinálni, de ez egy gigászi (vagy titáni?) tévedés olt tőlem. Az Olümposz konkrétan annyira visszataszítóan giccses, mintha valaki most hányta volna a vászonra. Liam Neesonnak nincs igazi méltósága Zeuszként, Ralph Fiennes meg, akit egyébként nagyon bírok, szánalmas Hádészként. A főszereplő mondjuk sokkal jobb, mint az eredetiben, de ezt nem tudom teljesítményként értékelni, mert Sam Worthington unalmas, ráadásul egy dacos hülyegyerek benyomását kelti inkább, mint egy férfiét. Az a lapos, hiteltelen moralizálás, amit levág az isteni kard ürügyén, az igencsak idegesítő. Persze, amikor már végleg mindenkit kinyírtak mellőle (azért mert ő csakazértse használja a kardot a saját hülyesége miatt), akkor felkapja, és hurrá! A főhősnő személyén is változtattak, mert ma már nem divat a megmentésre váró naiva, hanem az asszonynak is hasznossá kell tennie magát. Csak sajnos így nincs igazán tétje a finálénak. Persze kit érdekel a tét, meg a történet, itt csak a látvány a lényeg. Az meg jó.

Nagyon jó újítás volt az új verzióban az is, hogy a bajtársak már nem csak jelentéktelen statiszták, akiknek semmit sem számít a halála, hanem valóban harcostársak. Persze ennek köszönhető a felesleges pátosz is, meg a nagy harc előtti tipikus lelkesítő beszéd. Szóval van itt probléma rendesen.

Ítéletet hozok a film felett. Ez egy pergős akciófilm, korunknak tökéletesen megfelelő látvánnyal. Az eredetit sok helyen felturbózták, felesleges dolgokat hagytak el, értékesebb dolgokat emeltek ki. Szóval ebben az esetben a 2010-es változatnak van létjogosultsága, még úgy is, hogy még ez sem igazán jó film. A robotbaglyos poén pedig nagyon kellett, és teljesen levett a lábamról.