A TOIEI filmvállalat 1961-ben kezdte el forgatni azt a filmszériát, amelyben részletesen be akarták mutatni a legendás harcos életútját. Évente egy folytatást készítettek. Merész vállalkozás volt, mert Musashi életét már addig is sokszor filmre vitték és a TOHO verziója Oscar díjat kapott Toshiro Mifune főszereplésével. Ám az eredmény őket igazolta. Ez a változat részletesebb és realisztikusabb, mint a díjazott elődé volt. Uchida Tomu, a már tapasztalt, nagyrabecsült rendező, realisztikusabb megközelítésben közelített a témához, mint Inagaki mester. Nem akart idealizálni, csak némi romantikus dicsfényt próbált adni a prózai valóságnak. Minden apró részlet a helyén van, a ruháktól az építményeken át a szóhasználatig. A néző szinte ott jár a középkori Japánban a mesteri beállítások között, ismerkedik egy rég letűnt világ életformájával és szokásaival. A realizmus szerencsére nem megy át naturalizmusba, a rendező pont annyit használ a romantika eszközeiből, amennyivel Musashit hőssé emelheti. Kényes egyensúly, de Uchida mester megoldotta.

Eddig mindössze egyszer láttam a filmet, még a bemutatása idején, moziban, 2002 elején. A sok dicsérő kritika és a felfokozott várakozás után, sajnos csalódnom kellett. Igaz, lehet, hogy nem egy Conan, a barbár szerű akciómozira kellett volna számítanom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy késésben voltunk a moziból, ezért éhesen, illetve szomjasan ültem végig a három órát. Ez pedig nem segít az élvezhetőségen. Sose váltam Gyűrűk ura rajongóvá, valószínűleg soha nem is fogok, a Star Wars marad számomra az örök szerelem. A következőkben ezért ne egy fan beszámolójára számítsatok érdekes háttér információkkal, elemzésekkel. A Gyűrűk urával, mint jelenséggel és a hatásával sem fogok foglalkozni, csak és kizárólag magával a filmmel, ahogy ezt a Titanic esetében is tettem. Egy egyszerű filmbuzi szubjektív véleménye következik tehát, aki még csak a regényt sem olvasta.

Sokakkal ellentétben én nem vagyok esküdt ellensége a horror remake-eknek, ami elsősorban a Texasi láncfűrészesnek köszönhető, ami teljesen más formában dolgozta újra az eredeti filmet, a lényeg mégis változatlan maradt. A Texasi láncfűszéres – Kezdet a címe, a témája, és mindenfajta rosszindulatom ellenére is hozta ugyanezt a szintet, mint horror tökéletesen megállta a helyét 2000-es években. A Halloween újrázással már közel sem voltam ennyire elégedett, különösen nem a minden biztosítékot kivágóan pocsék folytatással. A Péntek 13 remake is kissé felejthetőre sikeredett, de ez a sorozat legtöbb darabjára szintén igaz. Mindenesetre ezek után én kifejezetten vártam az új Rémálom az Elm utcában-t, mert úgy gondoltam a mai trükktechnika segítségével bármit megvalósíthatnak az alkotók, ami a ’80-as években még nem volt lehetséges. Ilyen szempontból talán a Rémálom sorozat esetében van némi létjogosultsága az esetleges remake-nek. Erre a várakozásra még nagy mértékben rátett a remek előzetes, amit rengetegszer megnéztem, pedig az esetek többségében nem is szoktam figyelni rájuk.

Mikor moziba került a film, természetesen el kellett menni megnézni. Az új Rémálom az Elm utcában életem legjobb mozis élményei közé tartozik, de egyáltalán nem a film, hanem sokkal inkább a társaság miatt, akikkel együtt élvezet volt végignézni a játékidő minden egyes percét. Természetesen a bennem élő kis gonosz firkász már akkor is fel- felütötte a fejét, de úgy gondoltam, majd a dvd megjelenéskor írok róla, ami viszont elmaradt, és azóta sem láttam ezt az újrafeldolgozást. Egészen mostanáig.

A Carrie után újabb Stephen King adaptációról írok, amely még a felsőbb kategóriába tartozik.
A Holtsáv alapvetően hű az eredeti regényhez. A történetben apróságokat változtattak csak meg, és azt is általában a filmszerűség kedvéért.

Utálom a katasztrófafilmeket. Elsősorban azért, mert rengeteg lehetőség rejlik bennük, mind a dráma, mind a látvány terén, ehelyett mégis mindig ugyanazokat a megfáradt, unalmas sablonokat mutatják nekünk. A romantikus filmeket is utálom. Nemcsak azért, mert nyálasak, hanem mert teljesen hiteltelenek is. Nem csoda, hogy félve ültem neki újra megnézni a Titanicot. Nem láttam már legalább tíz éve, akkor is csak videokazettán. Gyakorlatilag tök mindegy, mit gondoltam róla, még gyerek voltam, és ennyi idő alatt sokat változik az ember ízlése, így hát jogosan féltem. Egyedül James Cameron személye győzött meg, hogy újra megnézzem, ugyanis ő az egyetlen rendező a történelemben, akinek két alkotása is örök helyet kapott a minden idők legjobb filmjei toplistámon.

Szóval adott egy kiváló rendező, aki irgalmatlanul túllépett minden költségvetést, minden határidőt, miközben egy love storyt forgatott. Két stúdiónak kellett összedobnia a pénzt, mire a Titanic rekordköltségvetéssel a mozikba érkezett. Minden féltékeny rohadék előre röhögött a markában Cameron bukásán. A végeredmény a világ mindmáig legsikeresebb filmje, és 11 darab Oscar díj lett. Emlékszem, amikor gyerekként néztem a tévében a heti mozis toplistákat, a Titanic hosszú-hosszú ideig, több hónapig vonzotta a nézőket. Sőt, néhol még nőtt is a látogatottság egyik hétről a másikra. Ez nemcsak manapság, hanem már tizenkét évvel ezelőtt is példa nélkül álló volt. Hogy lehet hozzáállni egy ekkora filmhez?

A túl hosszúra nyúlt bevezető után nézzük magát a Titanicot, mely nevéhez illően, maga is egy hatalmas filmmonstrum.

Az új rémálom bukása után 9 év telt el, mire 2003-ban újra a mozikban láthattunk a pengekesztyűs álomgyilkos Freddy Krueger-t. A film apropóját az adta, hogy a Rémálom mozikat gyártó New Line Cinema megvette a ’80-as évek másik híres slasher sorozat gyilkosának, Jason Voorhees-nek a jogait. Már a ’90-es években el akarták készíteni kettejük közös balhéját, de a siralmasan gyenge Péntek 13 IX. teljesítménye után inkább jegelték a projektet. Végül Jason tért hamarabb vissza a Jason X című sci-fi horror trash-el, aztán elkészülhetett a várva várt Freddy vs. Jason is 2003-ban.

A hongkongi filmgyártás aranykorának végén készült ez a különleges csemege, melyet leginkább a Szellemharcosok trilógiához tudnám hasonlítani, de mégis teljesen más; inkább olyan, mint a Szellemharcosok a köbön.

Egy újabb híres hongkongi film az aranykorból, melyet itthon soha sem adtak ki. A pozitív kritikák mellett számomra a legjobb ajánlólevél az volt, hogy a kedvenc hongkongi színészemet Chow Yun Fatot, és kedvenc hongkongi színésznőmet Joey Wangot egy filmben láthatom. Hogy a szintén elismert, mára már sztárrá avanzsált Andy Lau is játszik benne fiatalon, az pedig már csak hab a tortán.

Előre szólok, hogy nem fogom a City on Fire-t összehasonlítgatni Tarantino Kutyaszorítóban-jával. Egyrészt ez a film jóval többet érdemel annál, hogy csak Tarantino kapcsán tegyünk róla említést, másrészt pedig bár minden amerikai újragondolás sikerült volna olyan jól, mint a Kutyaszorítóban.

Nálunk sajnos sohasem adták ki itthon semmilyen formátumban a City on Fire-t. Jó pár éve megvettem dvd-n az USA-ból, azonban sajnos csak az amerikai átszerkesztett (értsd csúnyán megvágott, gagyi zenével aláfestett) verzió volt, így nem is tudtam rávenni magam, hogy újra megnézzem. Szerencsére végül mégiscsak beszereztem az eredeti verziót, így sikerült azt is megállapítanom, hogy egyértelműen ez Ringo Lam legjobb filmje.

Már csak a három főszereplő miatt is érdekes lehet ez a film, hisz Louis De Funes mellett játszik fia, Oliver De Funes, illetve melléjük csapták a filmtörténet egyik legnagyobb komikusának, Charlie Chaplinnek lányát, Geraldine-t is. Louis De Funes természetesen ezúttal is jól alakít, de szerencsére nem az ő karakterére épül az egész cselekmény, sőt ez a film nélküle is működőképes lenne, bár kétségtelenül nem lenne ilyen jó. Fia, Oliver szerepe már önmagában sem rejt túl sok lehetőséget, így ő gyakorlatilag egy kissé egysíkú, szépfiú karaktert formál meg a történetben. Geraldine Chaplin pedig nagyon bájos, élvezet nézni a vásznon, ahogy csillog a jellegzetes, "chaplini" szeme.

A történet első felében a készítők remekül kihasználják az érdekes alapötletben rejlő lehetőségeket, amelyek nemcsak nagyon érdekessé, hanem kifejezetten élvezetessé is teszik ezt a filmet, hiszen nem egy össze-vissza csapongó sztoriról, hanem egy igencsak kreatív forgatókönyvről beszélhetünk. A hajó véletlen felrobbantása, vagy a kötélmászás igencsak humoros szituációkat eredményeznek, bár erről a filmről nem a végtelen nevetés, és poénáradat miatt fogunk emlékezni. Aztán az utolsó fél órában beáll egy igencsak nagy törés a cselekményvezetésben, onnantól kezdve ugyanis nem hőseink, hanem a riporterek és a mentőakció egyéb résztvevői szemén keresztül láthatjuk az eseményeket. Ezt sem hagyták kiaknázatlanul a készítők, kapunk egy elég vicces médiakritikát, de azért ez már nem annyira élvezetes, mint a film korábbi részei.

Elég régi már ez a mozi, ugyanis 1967-ben készült el, így nem mondanám, hogy hatalmas elvárásaim voltak thriller mivoltával szemben, de azért reménykedtem benne, hogy jó kis film lesz, és nem véletlen kapott olyan remek pontszámokat az imdb-n.

El tudjátok képzelni milyen lehet az, ha az ifjú, csibészes Belmondo, az elegáns David Niven, a bárgyú Bourvil, és a filmvászon egyik legkomikusabb rosszfiúja, Eli Wallach összeáll egy európai filmcsemegében? Na, pontosan egy ilyen mozi A nagy zsákmány. Mindenki azt hozza benne hibátlanul, amihez a leginkább ért. Egy élmény látni ezeket a jobbnál jobb színészeket, ahogy mindannyian megcsillogtathatják tehetségüket, és féktelenül bolondozhatnak ebben a filmben. Egyedül talán Eli Wallach szorult egy kicsit háttérbe, illetve Bourvil sokkal meggyőzőbb párosokat adott elő Louis De Funes-szel, mint ebben a moziban Belmondo-val, de ez legyen a legnagyobb probléma. A helyszínek is kellemes hangulatot árasztanak magukból a cselekményvezetés pedig kezdetben talán kicsit csapongónak tűnhet, de később már érezhető, hogy tudatos koncepció áll mögötte, és az alkotók humorérzéke a film elejétől a végéig tart egy bizonyos szintet. Igazából ügyesen felépített helyzetkomikumokra épülnek leginkább ezek a jelenetek, illetve a kiváló színészek karizmájára, bár nekem ez a fajta humor időnként túlságosan is idétlennek tűnt, de szerencsére nem ezek a pillanatok uralják A nagy zsákmányt.

A magyar szinkron ez esetben is nagyon régi, nagyon színvonalas, és gyakorlatilag hibátlan. Mindenki a szerepéhez nagyon illő karaktert kapott, külön kiemelném Harkányi Endrét és Sztankay Istvánt.

Amint megláttam a film dvd borítóját, azonnal tudtam, hogy nekem ezt látnom kell. Chow Yun Fat westernkörnyezetben? Kihagyhatatlan! Legmerészebb elképzeléseimben a heroic bloodshedet ötvözték egy kitalált kínai western időszakban. Azt tudtam, hogy érdekes filmélmény lesz, elvégre ezek az őrült hongkongiak bármire képesek. És hát igen… érdekesnek érdekes…

A Freddy halála – Az utolsó rémálom után alig három évet kellett várni, hogy Freddy újra támadásba lendüljön, és ez csak azért megbocsájtható, mert a sorozat atyja, Wes Craven vette kézbe az irányítást. Volt egy egészen eredeti ötlete is, melynek köszönhetően figyelmen kívül hagyhatta a folytatásokat és visszahozhatta az eredeti film néhány szereplőjét; Freddy-t berántotta a valóságba, saját filmjének előkészületei munkái közé.

Kedvenc Woody Allen-ünknek nem az Éjfélkor Párizsban volt az első nosztalgiára és a melankolikus hangulatra építő vígjátéka, hanem a Kairó bíbor rózsája. Míg az Éjfélkor Párizsban a '20-as évek művészvilágának adózott tisztelettel, A rádió aranykora pedig értelemszerűen a rádiónak, addig tárgyalt filmünk a rendező elsődleges szerelmének, a mozinak.

Kicsit megelőzve Schwarzenegger remek műfajparódiáját Az utolsó akcióhőst, ebben is lejön az egyik szereplő a vászonról, illetve a való életből is átkerül egy néző a filmbe. Allen nagyszerűen kihasználta az ebben rejlő humorforrásokat, aminek az alapja, hogy egy valóságosnak ható környezetbe belekerül egyetlen teljesen irreális elem, és azon nevethetünk, hogy a karakterek erre hogyan reagálnak. A filmbeli film szereplői például mélyen fel vannak háborodva, hogy nem tudják így folytatni a filmet egy mellékszereplő miatt, a mozi tulajdonosa felháborodottan hívja a producert, a karaktert alakító színész fél, hogy a karriere ezzel romokban dől, és így tovább. Woody Allen jellegzetes humora ezúttal sokkal finomabban jelenik meg, mint amit tőle megszokhattunk, szóval nem fogjuk a szék alá röhögni magunkat, de a kellemes szórakozás, illetve a jó hangulat garantált. Az aláfestő zenék is tipikusan Woody Allen-re jellemzőek, tehát arra sem lehet panasz, a '30-as évek világának, illetve a '30-as évek filmjeinek megidézése pedig tökéletesen sikerült. A színészek pedig egytől egyig tökéletesek, különösen Jeff Daniels a kettős szerepben, vagy Danny Aiello link férjként, de a főhősnőt alakító Mia Farrow is nagyon aranyos. Ezek után már csak az kell, hogy magával ragadjon minket a film melankolikus hangulata, és akkor tökéletesen leköt minket 78 percre a Kairó bíbor rózsája.

Sajnos ezt a filmet még nem sikerült beszereznem az eredeti '80-as években készült Mokép féle szinkronnal, pedig a szereposztás miatt nagyon jónak tűnik, míg ebben az újban a színészek sem igazán remekelnek, ráadásul egy-két buta félrefordítás is becsúszott.