A rendszerváltás után, 1990-ben az addigi gyakorlattal ellentétben már a készítés évében bemutatták itthon ezt a vadiúj amerikai krimit. És szerintem nagyon benézhettek valamit a címadásnál, ugyanis nem a film címét, hanem a plakát mottóját "Trust him... he's a cop" fordították le, ami borzasztóan hülyén veszi ki magát, ráadásul valószínűleg nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy nem egy különösebben ismert mozi ez itthon. Pedig nagyon megérdemelné.

Utánanéztem a rendező, illetve a forgatókönyvíró munkásságának, sem ezelőtt, sem ezután nem alkottak igazából semmi maradandót, de az Internal Affairs (maradjunk az eredeti címnél) kifejezetten ütős munka. A forgatókönyv rendkívül fordulatos, összetett, jobbnál jobb szituációkat vonultat fel, tele van remek karakterekkel, szóval igazi kincs egy profi rendező számára, olyasmi amin csak rontani lehet. És a rendező Mike Figgis azért tényleg elszúrt 1-2 dolgot; bár a cselekmény egy percre sem ül le, de mondjuk a feleslegesen belassított, menőnek szánt akciójelenetek egyáltalán nem illenek bele az amúgy kifejezetten realista kiállítású és cselekményvezetésű moziba. Ráadásul a sátáni főgonosz szerepére kiválasztotta a bájgúnár Richard Gere-t, amelynél nem is nagyon tudnék félresikerültebb színész választást mondani. A vicc pedig az, hogy tökéletesen működik a dolog. Elsősorban persze az elképesztően jól megírt karakter miatt, illetve azért mert Gere-től pont nem számítanánk egy ilyen figurára, ugyanígy a forgatókönyvnek is épp ez a lényege, hogy a kemény, de szívtipró zsaruról álmunkban sem gondolnánk, hogy ő maga a megtestesült gonosz. Ez az első film, ahol úgy éreztem, hogy Richard Gere-nek van jelenléte és tekintélye a vásznon, bájos mosolya mögött pedig folyamatosan munkálkodnak a démoni erők. Mellette Andy Garcia csak szimplán egy hiteles jófiú lehet, ahogy a többi színésszel sincsen gond egyáltalán, de ez elsősorban Gere filmje. Erre a magyar szinkronban nagyon rásegít, hogy Vass Gábor lett a szinkronhangja, aki ugyanúgy nem illik hozzá sem, ahogy Bruce Willishez sem, de a Die Hard-beli alakításától eltérően itt ez a kemény hanghordozás rengeteg pluszt ad hozzá a szerephez. Könnyen el tudnám képzelni, hogy eredetiben közel sem ennyire hatásos az összkép.

Nézzétek meg ezt a filmet az intelligens, csavaros és összetett forgatókönyve miatt, illetve azért mert Gere-t a büdös életben nem láthatjátok bárhol máshol értékelhetően alakítani, itt pedig kifejezetten miatta működik az egész. Nekem tulajdonképpen jobban tetszett, mint a kissé hasonló témájú, ám jóval híresebb és szintén kiváló Denzel Washington-os Kiképzés

Ha a ’90-es évek legjobb kalandfilmje Az utolsó mohikán, akkor a második legjobb feltétlenül a Zorro álarca. És nem mellesleg a valaha készült legjobb Zorro film is egyben.

 A hős a magyar nézők számára leginkább a Walt Disney féle sorozatból ismert, melyet a ’60-as évek végén és a ’90-es évtized közepén is láthatott a nagyérdemű, újabban pedig a Duna tv tűzte műsorára. Eredetileg egy 1919-es folytatásos ponyvaregény a The Curse of Capistrano főhőseként látta meg Zorro a napvilágot, 1920-ban pedig már el is készült az első filmváltozat Douglas Fairbanks-el a főszerepben. Nagyon humoros és kalandos kis filmecske kerekedett ebből akkoriban, tele a kor elsőrangú kaszkadőrmutatványaival. A következő nagy állomás Tyrone Power 1940-es Zorroja volt, melyben inkább a romantikára helyezték a hangsúlyt, ennek ellenére kiválóan sikerült, remek zenével és néhány egész jó vívójelenettel. Maga Zorro alig néhány perce tűnik fel a filmben (nem véletlen, hogy a magyar cím csak simán Kard és szerelem), mégis Tyrone Power talán a legjobb választás az összes eddigi színész közül Zorro szerepére. A következő évtized Disney sorozatának bár megvan a maga nosztalgikus bája, mégis szembetűnő mennyire régen készült, mennyire stúdióban, és mennyire gyerekeknek. Ettől függetlenül természetesen nem véletlenült vált generációk kedvencévé (köztük az enyémé is). Jellegzetes karakterei, mint a néma szolga, Bernardo, vagy a kövér Garcia őrmester sokunk emlékezetébe belevésődtek. A kalandok mindig megmaradtak a maguk műfajában, humorból sohase szenvedtünk hiányt, és minden rész végén volt egy pár percnyi kardozás, vagy vágtázás is, általában valami jó ügy érdekében. Ezért sokaknak ez az egyetlen igazi Zorro. Említést talán még az '70-es évekbeli Alain Delon-féle változat érdemelne, a finálé maratoni hosszú kardpárbajával.

Végül megérkeztünk tárgyalt filmünkhöz a ’90-es évekbe, amikor úgy döntöttek ideje modernizálni a legendát.

Ma már senkinek se jut eszébe vitatni, hogy Kubrick mekkora zseni volt; a valaha született egyik legnagyobb rendező, akinek minden filmje felejthetetlen, de akár a Mechanikus narancsról, a Ragyogásról, vagy az Acéllövedékekről legyen szó, melyeknek minden egyes képkockáját tökéletesre csiszolta a mester, hogy hosszan beleégnek a néző emlékezetébe, az érző lélek valahogy mégis hiányzik ezekből a vitathatatlan remekművekből. Ez még Kubrick korai filmjére, a Gyilkosságra is teljes mértékben igaz, viszont kétségtelen, hogy így Kubrick a lehető legmesszebbről elkerülte a giccs csapdáját, érzelgősséggel még csak véletlenül sem vádolhatja senki sem. (Ez alól egyedül a gigaköltségvetésű Spartacus a kivétel, mely minden szempontból kilóg az életműből.)

A Gyilkosság után közvetlenül készítette el Kubrick A dicsőség ösvényeit, mely hatalmas kritikai és pénzügyi sikernek bizonyult, nem mellesleg pedig a hadsereg ábrázolása miatt igazi botrányfilm lett belőle a maga idejében. A dicsőség ösvényei sikeresen kiállta az idő próbáját, ma ugyanolyan felkavaró, mint amilyen 1957-ben volt. Láthatunk egy mai szemmel is teljesen korrektnek mondható csatajelenetet ugyan, azonban a film erősségeit nem ebben kell keresnünk. Ez a mozi ugyanis nem a véres hullák látványával akar minket befolyásolni, hanem azzal, hogy bemutatja a hadsereg embertelen gépezetét, amelyet nem mellesleg gyarló, képmutató, aljas emberek vezetnek, így nem a németek válnak az igazi ellenséggé, hanem a hierarchia legfelső szintjén álló tisztek. A halálraítéltek drámájával együtt mindez olyan felháborító lesz a sztori végére, amennyire csak el tudjátok képzelni. Adott egy abszurd helyzet, amiben szépen lassan megismerjük az elítéltek reakcióit, majd láthatunk egy szándékosan elképesztően hosszúra nyújtott jelenetet a kivégzés előtt, ami azért hatalmas húzás, mert végig reménykedünk benne az elítéltekkel együtt, hogy az utolsó pillanatban majd megmenekülnek. Az alapból erős forgatókönyvet Kubrick természetesen megtámogatja nekünk remekül időzített képi hatásokkal, továbbá elsőrangú színészi alakításokkal, Kirk Douglas például élete talán legjobbját nyújtja itt.

A befejezés pedig igazán megrendítő erejű, a leghatásosabb, legszomorúbb befejezések egyike. Így mindezekkel együtt pedig kijelentem, hogy A dicsőség ösvényei Kubrick legérzelemdúsabb filmje, az abszolút legjobb értelemben. Ha így nézzük, akkor talán kissé meggondolatlanul jelentem ki, hogy számomra a legjobb is. De a háborús filmek között egyértelműen kiemelkedő, és sokkal jobban tetszett, mint Kubrick másik sokkal híresebb mozija, az Acéllövedékek.

Michael Winner 1974-es filmjét mindig is egyfajta átmenetnek tekintettem a Piszkos Harry és a Taxisofőr között. Mindhárom amerikai filmben, egy magányos antihős, (akik azóta ikonikus figurákká nőtték ki magukat) próbál meg rendet tenni a mocskos nagyvárosban. A Bosszúvágy főalakja Paul Kersey jóval esendőbb és emberibb, mint a Clint Eastwood által megtestesített Harry Callahan. A cselekményt pedig kicsit gyorsabb, mint a Taxisofőrben. Persze a Bosszúvágy nincs is annyira kidolgozva, és nem is olyan jól felépített, mint Scorsese alkotása.

Mindenesetre a mozi (akárcsak az Ördögűző) egy eltúlzottan idilli életképpel indít, persze előre tudjuk, hogy az egész hamarosan tönkremegy, hisz nem véletlenül az a film címe, ami. A naplementés, pálmafás tengerparton a kidolgozott testű Bronson, és a magát elég jól tartó neje évődnek szerelmesen. Talán meg is feküdné a gyomromat, ha nem kezdődne el a vészjósló főcím és a tipikus ’70es évekbeli filmzene. Plusz kapunk egy direkt, ám rövid utalást arra, milyen rossz a közbiztonság New Yorkban.

"Per aspera ad astra" - veretes, klasszikus mondás, úgy illik, hogy hasonló mozi társuljon ilyen címhez. Ez feltétel nélkül teljesül, pedig korántsem volt egyszerű összehozni. Kezdve ott, hogy az 1980-as évekre bizony alaposan megkopott az egykor remek szovjet stúdiók eszköztára. Ekkor már az amerikai filmesek fényévekkel jártak előttük a lehetőségekben, hogy stílusos próbáljak lenni. A moszkvai olimpia sokba került, az afganisztáni már kivesézte az anyagi lehetőségeket a szovjet hadseregnél is, - a csillagháborús verseny érett a háttérben, -  így holmi művésznépségre igen kevés jutott, akiket ráadásul gyanakodva figyelt a hatalom, lévén, hogy mindenféle gyanús eszmék bukkantak fel a köreikben. Például az, hogy rosszul állnak a dolgok. Ilyet akkoriban még nem volt tanácsos megfogalmazni.

Miért működik a mai napig ez a film, holott már lassan 72 éves lesz? Persze a színészi játék már néha egy picit elavultnak tűnhet, de még ez sem akadály, ugyanis Joan Fontaine annyira szerethető, és minden pillanatában tökéletesen azonosulható főhősnő, hogy a színpadias hatásokat észre sem vesszük. Annál is inkább mert Laurence Olivier mélabús karaktere vele szemben annyira kiszámíthatatlan, egészen a film háromnegyedéig nem lehetünk tisztában vele, hogy mit érez valójában, mik a szándékai. De a legnagyobb meglepetés mégis inkább a házvezetőnő szerepében látható Judith Anderson, aki a megszállott hidegségével a mai napig a frászt hozhatja ránk elég könnyen.

Amikor először láttam, nagyot csalódtam a Diploma előtt-ben. Azonban kivételesen nem a filmben volt a hiba, hanem bennem. Először is vígjátékot vártam, és ugyan tényleg előfordult itt-ott néhány poén, mégis túlzás lenne rávágni erre a filmre, hogy vígjáték. Másodszor pedig nem értettem, miért tartják olyan nagy alkotásnak; egy csöndes, mai szemmel nézve visszafogott film. Persze a zene tetszett, meg az egész hangulat megfogott, de attól még úgy éreztem a számtalan felesleges epizóddal a csigalassú cselekményhez hiába társul a remek színészi játék. Pár év elteltével eszembe jutott, hogy újra meg kéne nézni. Nem tudom mi vitt rá, de meg akartam nézni. Az egyik kedvenc filmem lett.

A Diploma előtt nagyjából három nagy részre (felvonásra) osztható, amelyek eléggé elkülönülnek egymástól, és a zenei betétek is különválasztják ezeket a szakaszokat. Az első felvonás Mrs. Robinson és Ben, a második Mrs Robinson, Ben és Elaine, a harmadik pedig Ben és Elaine kapcsolatáról szól, miközben Ben folyamatosan változik a film során, hogy a végén ugyanoda lyukadjon ki, ahonnan elindult.

Tavaly, amikor sorra néztem az Oscar-ra jelölt filmeket, egyedül A gyerekek jól vannak maradt ki, ha jól emlékszem azért, mert a Közösségi háló, meg a Winter's Bone minimalistának hazudott unalma után már nem volt kedvem egy nyomasztó leszbikus drámához. Most kiderült, hogy ez a film nem is igazán nyomasztó, nem is igazán dráma, és bár leszbikus, egyáltalán nem ez a lényeg.

Illetve, ahogy vesszük. A film szerintem akkor is tökéletesen jól működne, ha egy hetero párról szólna, így kicsit olyan, mintha azt tesztelné a mozi, hogy: "na elég toleráns vagy? látod, ez normális, elég toleráns vagy?". Ez nekem kicsit erőltetetten hatott, pláne azért mert a fő mondanivaló nem is lehetne ennél konzervatívabb, politikailag korrektebb, szóval olyan, mintha ez az egész leszbi szál csak egy álca lenne. Nem feltétlenül működik azonban rosszul, hála a remek színészi alakításoknak; külön élmény volt nekem most nem sokkal az Amerikai szépség után Annette Beninget egy teljesen másféle kertvárosi anyuka szerepében látni, de az általam nemigen kedvelt Julianne Moore is kifejezetten jól játszik ebben a filmben. A történet drámáját valahogy nem tudtam igazán komolyan venni, ami lehet, hogy az én hibám, de egyszerűen nem ment.

Mégis A gyerekek jól vannak egy abszolút működőképes filmecske. Hétköznapian szól egyszerű, emberi dolgokról, mégsem válik unalmassá egy percig sem, jók a szereplők, néha még nevetni is lehet, bár azon csodálkoztam, hogy a gyerekek és az igazi apuka mennyire háttérbe szorulnak a történet vége felé. Oscar-jelöltnek én nem nevezném ezt a mozit az egyszer biztos, de tavaly ennél sokkal-sokkal rosszabb alkotásokat is jelöltek, ez az ártalmatlan drámácska pedig végül is elfért.

2004 végén láttam először a Szigorúan piszkos ügyeket, amit az egyik legigényesebben elkészített távol-keleti filmnek tartok; nagyszerű forgatókönyve, színészei, fényképezése, és a zenéje egyaránt nagy hatással voltak rám, ráadásul bárkivel együtt néztem meg, mindenkinek tetszett, mert izgalmas volt, és végig fent tudta tartani a feszültséget. Nagy sikert aratott világszerte, megújította a hongkongi mozit, melyben eddig a bűnügyi filmek inkább akcióközpontúak voltak, míg a történet háttérbe szorult, az SzPÜ-ben viszont nyugati mintára a forgatókönyv került előtérbe és a színészi játék. Nagyszerű elemeket forrasztott sikeresen egybe, nem mellesleg pedig a legnagyobb és legjobb hongkongi színészeket láthattuk a főbb szerepekben.

Az USA-ban is bemutatták, de csak néhány moziban, hírverés nélkül, hogy lehetőleg senki se tudja megnézni. Akkor már megvették a megfilmesítési jogot, így érthető, hogy egy nagy sikerű filmnek miért kellett a nyilvánosság előtt rejtve maradnia. Kétféle remake készülhetett ebből a filmből; vagy egy az eredetihez hasonló színvonalú, értékes alkotás, vagy pedig egy akcióval feldúsított, tipikusan mai hollywoodi film. Amikor kiderült, hogy Martin Scorsese lesz a rendező, megkönnyebbültem, ugyanis ennél jobb kezekbe nem is kerülhetett volna ez az alapanyag. A színészekről pedig akkor még nem is szóltam; kezdésnek már is itt van minden idők egyik legnagyobb színészegyénisége Jack Nicholson, mint gengszterfőnök. Már miatta érdemes lenne beülni egy filmre, pláne hogy újra negatív szerepben láthatjuk. Leonardo DiCaprioról már régóta tudjuk hogy nem akármilyen aktor, de a Titanic óta mindenki egy nyálas szépfiúként könyvelte el, pedig ennél jóval többre képes. De a többiek sem akárkik; Matt Damon, Mark Wahlberg, Martin Sheen, és Alec Baldwin neve mindnyájunk számára mond valamit.

SPOILER!!!!! (hegyek)

Luc Besson 1990-ben készült akciófilmjét sokan a Leon, a profi előképének tekintik, ami a sok hasonlóságnak köszönhetően egyáltalán nem is véletlen. Jean Reno kissé buta, ám pszichopata bérgyilkosa már itt megjelenik, ráadásul a film egyik legjobb jelenetében, valószínűleg maga Besson is érezhette, hogy ebből a karakterből sokkal többet is ki lehet hozni. A Leon, a profi-val való összehasonlításban persze nem állja meg a helyét a Nikita, de még így is egy egészen kiváló mozival van dolgunk.

"Ez nem a jó zsaru-rossz zsaru játék, én meleg vagyok, ő new york-i, ez rosszabb!"

Valaha Shane Black volt Hollywood legjobban fizetett, és leginkább keresett forgatókönyvírója, olyan kiváló munkáknak köszönhetően, mint például a 22 éves korában írt Halálos fegyver, vagy épp Az utolsó cserkész. Végül úgy alakult 2005-ben, hogy a legjobb forgatókönyvét éppen ő rendezte meg, és nem vallott kudarcot.

Mostanság "A Karib tenger kalózai" és a folytatásai viszik a pálmát a tenger farkasai témakörében, de ez nem megy újdonság számba. A stúdiók gyakran tűzték célkeresztbe a fantáziát megmozgató rabló népséget már régebben is. Érdekes módon, amennyire véreskezű és könyörtelen népség voltak a valóságban, a filmvásznon annál könnyebben lett belőlük lovagias vagy éppenséggel mulatságos társaság. A "Tortuga kalózai" az utóbbi vonalat erősíti.

Bart Paxton kapitány azt a feladatot kapja, hogy a hírhedt Henry Morgant fülelje le, aki Tortuga szigetén erős kalóz köztársaságot hozott létre, bosszantóan megtizedelve az arra járó hajók rakományait. Miután a spanyolok gyarmataihoz közel van a rablófészek, az angol Admiralitás nem mer hadihajókat küldeni, nehogy háború robbanjon ki a két tengeri hatalom között. Álruhában kell hát beosonni, de teljes legénységgel. A küldetés rögtön egy bosszantó epizóddal indul, potyautas hölgy kerül a fedélzetre. S micsoda szája van a hölgynek, aki nem igazán mondható úrinőnek! Viszont átkozottul csinos. Hadihajó fedélzetén nem véletlenül tiltja a szabályzat a szebbik nem jelenlétét, erről a jobb sorsra érdemes kapitány hamar meggyőződhet. Továbbá arról, hogy a kalózok a kisebb gondot jelentik ott, ahol egy ilyen tüzes természetű menyecske feltűnik.

Ki ne ismerné Errol Flynnt, sherwoodi erdő bátor Robinját, Blood kapitányt, - aki igazából orvos, nem kalóz, - a "Hét tenger ördögét", továbbá számos daliás alak megszemélyesítőjét? Bár volt ő halálrohamra induló lovastiszt Balaklavánál, meg veszített csatát Custer tábornokként az indiánok ellen. Győzött vagy elbukott, mindegy volt. Kísérte a nézők szimpátiája. Fénykora az 1930-as évekre esett. A II. Világháborúban még propaganda filmeket forgattak vele, de később egyre inkább háttérbe szorult. A nosztalgia faktorra építve már az alkonyi éveiben leforgatott néhány olyan történetet, amik az egykori sikereit próbálták visszahozni. Ez a film szintén ezért született meg.

Tulajdonképpen ez nem más, mint egy összesítő azokról a kiemelkedően jó filmekről, amelyeket 2011-ben láttam először. Így kiesik a versenyből a Leon, a profi, az Oldboy, az Amerikai szépség, vagy az Agyament Harry című Woody Allen klasszikus.

Azok a filmek, amelyekért kivétel nélkül érdemes volt moziba járni 2011-ben. Sosem láttam még annyi filmet egy évben, mint idén, ennek ellenére mégis kissé szomorú voltam a lista összeállításakor, ugyanis elég gyenge évünk volt. A lista végén szereplő filmek bármelyikét könnyű szívvel lehagytam volna, ha tudok helyettük kicsit is jobbat találni. Ennek ellenére természetesen kivétel nélkül jó mozikról van szó, amelyeket nagyon is ajánlok a figyelmetekbe.