John Woo életművének és a hongkongi akciófilmeknek egyértelmű és kikezdhetetlen csúcspontja A bérgyilkos, ami eredetileg megbukott hazájában, Hongkongban, ugyanis a nézők akkoriban még túl komor hangvételűnek tartották. Később mégis kultuszfilmmé vált az USA-ban, majd ennek köszönhetően emelték piedesztálra a heroic bloodshed műfajt, és a figyelem Hongkongra irányult. Itthon levetítették a Titanic fesztiválon, néhányszor késő éjjel a kereskedelmi tévékben, végül gyalázatos képminőséggel, eredeti hang nélkül kiadta dvd-n a Best Hollywood.

A film egy templomban kezdődik. A meghitt hely szép kontrasztban áll a finálé grandiózus leszámolásával, amely ugyanitt játszódik. A főhőst a hongkongi akciófilmek szupersztárja, Chow Yun Fat akinek ezúttal semmilyen humoros mellékzöngét, vagy a távol keletre jellemző ripacskodást nem figyelhetünk meg a játékában, végig visszafogottan és higgadtan alakítja az érzelmes bérgyilkos titokzatos figuráját. A kezdet melankolikus hangulata a szép énekesnő gyönyörű dalával hirtelen átfordul egy véres és mocskos, tipikusan Woo-ra jellemző akciójelenetté, melyben a gyors vágások keverednek a Peckinpahra jellemző lassított felvételekkel, és képkimerevítésekkel. A duplapisztolyos akció végén pedig főhősünk véletlenül eltalálja az énekesnő szemét.  Ez a jelenet olyan remekül sikerült, hogy Robert Rodriguez gyakorlatilag egy az egyben lenyúlta hat évvel későbbi Desperadoban. Hollywood a ’80-as években az akciójelenetek színvonalát még alulról se súrolta, mégis amiben igazán föléjük emelkedik A bérgyilkos, az a film érzelmi vonala. Főhősünket lelkiismeret furdalás gyötri a szép énekesnő miatt, és a szemműtétjére próbálnak pénzt gyűjteni. Kettejük kapcsolata meglepően tiszta és szépen ábrázolt, mentes mindenfajta ömlengéstől. Chow Yun Fat bármilyen titokzatos hőst is alakít, motivációi mindvégig világosak maradnak. számunkra.

(Vigyázat, fokozottan SPOILER-es írás, amennyiben nem láttad a filmet, ne olvasd tovább!)

A második részt már kétszer végigszenvedtem, leszaroztam mindig és azóta nem volt semmi affinitásom újra megnézni. Másodjára azért néztem meg, mert olvastam az enyémtől eltérő véleményeket is, így kíváncsi lettem. Most a harmadik megtekintés apropóját az adta, hogy előkerült az eredeti VICO szinkron, aminek legalább olyan kultikus státusza van, mint az első részének. És valóban remek, ez kétségtelen: Kautzky Armand és Kökényessy Ági sokat javítanak a főszereplők játékán, de az igazi ász az, ahogy Dózsa László mókázik Freddy-ként. Viszont egy jó szinkron nem tesz sokkal jobbá egy alapvetően rossz filmet, úgyhogy csak ha meg akarjátok nézni mindenképp az egész sorozatot, akkor nézzétek meg a második részt, és feltétlenül ezzel a szinkronnal próbáljátok.

"- Hogy érzed magad amióta utoljára láttuk egymást?

- Amióta TE láttál ENGEM, vagy amióta ÉN TÉGED?

- A saját szemeddel láttál?

- Megbízható szemmel..."

Gondterhelt férfi áll a szélcsendben, a domb ormán. Haja bár csapzott, mégis nemesi származásra utal. Szemében a kétkedés lángja, szívében az ősi törvény szavai. Tudja jól, ő itt már nem tehet semmit. Szolgái és tanácsadói csendben nézik, fiai halkan pusmognak. Majd egy mély lélegzetet vesz, és élve pallosjogával, lesújt szótlan áldozatára, akinek feje tova gurul a fűben. Ned Stark, Deres ura megtette, amit évszázadok óta megkövetel a hagyomány. Kivégzett egy szökevényt. Pallosát elteszi, majd int embereinek, hogy minél előbb induljanak haza, hiszen... Közeleg a Tél.

Pár hónapja néztem meg a film eredeti verzióját, hála a baromi nagy felhajtásnak, ami kellőképpen kíváncsivá tett. A játékidő végére érve nyugtáztam, hogy ez a rajongás inkább a regénynek szól, semmint a mozinak. Nem mintha azzal olyan nagyon komoly gondok lettek volna, de az egész megvalósítás kissé tévészerűre és papírízűre sikerült, amit legjobban a film hosszán lehetett érzékelni; egy két és fél órás, depresszív svéd krimit pedig nem feltétlenül egyszerű végigülni. Persze, tagadhatatlan érdemei is voltak, remek jeleneteket, izgalmas karaktereket, remek alakításokat láthattunk.

Ezek után már csak arra voltam kíváncsi, hogy a mostanában hype tekintetében a csúcson, de a filmjei színvonalát tekintve a mélyponton lévő rendezőnek, David Finchernek mit sikerül kihoznia ebből az alapanyagból. Fincher a ’90-es években két hatalmas klasszikust is letett az asztalra (Hetedik, Harcosok klubja), amelyekkel generációja legnagyobb reménységének tűnt, és senki sem számíthatott arra az elképesztő zuhanásra, ami az új évezredben követezett az unalmas Zodiákus, a giccses Benjamin Button és a a szinte már-már értékelhetetlen Közösségi háló formájában. Mindezek miatt könnyen el tudtam volna képzelni, hogy A tetovált lányt is nagyon durván elszúrja, de titkon reménykedtem benne, hogy nagy meglepetést okoz, és visszatér a régi önmagához.

Rengetegszer láttam ezt a filmet 16 éves koromban, teljesen magával ragadott a szépsége, illetve az a különleges mesevilág, amelyben játszódik. Merthogy ez ízig-vérig mese kísértetekkel, szörnyekkel és zombikkal, hőseink pedig röpködnek meg varázsolnak. Ha leülünk a Szellemharcosok elé, el kell fogadnunk ezt az egyedi világot, hogy élvezni tudjuk a filmet. Mindemellett be kell látnunk, hogy a kínai mesevilág jelentősen különbözik az európai kultúra mesevilágától, itt például egy kísértettel is lehet szeretkezni. Ha elménk képes befogadni ezt a fantáziadús, kissé elvont sztorit, akkor csodálatos élményben lehet részünk.

Stephen King első sikeres regényéből készült ez a film a fiatal Brian De Palma rendezésében, akinek szintén ezzel a filmmel kezdett el úgy igazán beindulni a karrierje. Egy ilyen mozitól ezek után sok rosszat nem lehet várni, és szerencsénkre nem is kell csalódnunk. Nem úgy, mint a későbbi Stephen King megfilmesítések nagy részében.

„Nancy minden éjjel sikoltva ébred. Ha szerencséje van.” 

A ’80-as években leginkább a slasher divatja hódított a horrorfilmek terén a ’78-as, legendás Halloween óta. Ennek a műfajnak a legismertebb, a többihez képest még akár mainstream-nek is titulálható sorozata a 1980-ban útjára indult Péntek 13 volt, mely egy nagyon egyszerű sémára épült: a táborozókat néhol egészen kreatív módon gyilkolja le Jason a másfél órás játékidő alatt. Valóban ez a színtiszta egyszerűség adja a slasher szépségét, de azért lássuk be, hogy hosszabb távon ez a fajta primitívizmus rohadt unalmass válthat. Wes Cravennek - aki már akkoriban is hírhedt rendezőnek számított – azonban volt egy rakás kiváló ötlete, hogy mivel dobhatná fel ezt a borzasztóan egyszerű sémát: a saját félelmeiből megalkotta Freddy Kruegert.

Oldfan ajánlására néztem meg ezt a filmet, azt mondta róla, hogy egy "lenyűgöző látomás". Mivel az amúgy rendkívül igényes magyar feliratot szintén ő készítette hozzá, így elég egyértelmű volt, hogy megnézem minél hamarabb.

Nincsenek ellenemre a távol-keleti alkotások, ha valaki, hát én vevő vagyok az ázsiai egzotikumokra. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a nyugatias szememmel nem mindig értem ezeket a filmeket, és korántsem vagyok a téma szakértője. A Portrait of Hell tulajdonképpen egy allegorikus dráma, amely a művészet és a zsarnokság természetéről, illetve a kettő között feszülő örök ellentétekről szól a teljhatalmú sógun, illetve az ország legjobb festője közötti harcról. Az egész történetet érdekes képkompozíciók és különleges képi hatások kísérik, a lángoló fogat jelenete például a maga megrázó drámaiságában válik gyönyörűvé, ami szép bravúr a filmesek részéről.

Viszont ennek a következetesen véghezvitt metafora vonulatnak köszönhetően emberséget nemigen találunk a filmben. Azonosulni nem lehet senkivel, a festő döntései sokszor érthetetlenek, máskor tragédiába vezetnek. Az pedig kifejezetten szörnyű, hogy a végén hagyja a saját lányát elevenen elégni, csak azért, hogy neki legyen igaza. Az őt alakító Tatsuya Nakadai korának egyik legkiemelkedőbb színésze volt, aki bármilyen szerepben tökéletesen megállta a helyét, festőként itt valóban hipnotikus alakítást nyújt. A vele szemben álló sógun karaktere viszont semmivel sem több az ázsiai akciófilmek sematikus, sablonos, minden ízében romlott főgonoszaitól.

Szerintem kicsit több emberséggel még jobb film lehetett volna A pokol látképéből, de kétségtelen, hogy érdemes megnézni a különleges jellege, Nakadai alakítása, a képi hatások, illetve a mondanivaló miatt.

A vadak ura hozzátartozott a gyerekkoromhoz. Nem emlékszem, mikor láthattam először, de amióta az eszemet tudom, mindig megvolt nekünk életlen, narrátoros videokazettán Bestiák Mestere címen. A ’80-as években ugyanis a Bestiák Mestere (nektek is jobban tetszik a félrefordított, nemhivatalos cím?) az egyik legnépszerűbb film volt itthon is, a laktanyák és a kocsmai videózások egyik alapműve. Hivatalosan csak 1992-ben mutatták be, akkor kapta meg A vadak ura címet is, meg a szinkront is, de akkor már nem igazán keltett feltűnést.  Amerikában szintén a ’80-as években vált népszerűvé, de teljesen más okból: az akkor induló kábeltévék egyik kedvenc filmjévé lépett elő, az HBO annakidején állítólag átlagban napi négyszer levetítette, így ott is hamar kultuszfilm lett belőle, amit mindenki ismert. Senkit sem érdekelt, hogy gyakorlatilag egy sima Conan utánzatot néz (bár ez vitatott, mivel gyakorlatilag két hónap a különbség a két film premierje között, mégis nagyon szembetűnőek a hasonlóságok), és az sem, hogy a The Beastmaster nem egy jó film. Sőt, kifejezetten rossz. Én mégis nagyon szeretem.

Magyar thriller, ami az '50-es években játszódik? Még szép, hogy kíváncsi vagyok rá!

Nem is olyan rég írtam Woody Allen  Férfit látok álmaidban című végtelenül középszerű filmjéről, ami most kiderült, hogy gyakorlatilag nem más, mint a Férjek és feleségek remake-je. És mint a remakeknél oly gyakran előfordul, az eredeti ezúttal is sokkal jobb.

A Férjek és feleségek komoly drámai, illetve filozofikus dolgokkal foglalkozik, melyek ráadásul nagyon életszerű problémákból indul ki, és rendkívül bölcs megoldásokkal zárulnak le. Mindemellett rendkívül szellemes is a film, amely javarészt a remek párbeszédekből, illetve a szánalmas szereplők jelleméből fakadó humor, és igen jól működik. A színészek pedig nagyszerűek, de ki kell emelnem közülük az ekkor még nagyon fiatal Juliette Lewis-t, akiből a filmvászon messze legjobb Lolitája lehetett volna, annyira bájosan alakítja a rendkívül érzéki és erőteljes szexuális kisugárzással bíró tinikaraktert. Bár a történet szerint 21 éves ugyan, de nézzétek meg a filmet, és majd rájöttök, miről beszélek! Éppen ezért kissé álszent Woody Allen végső önmegtartóztatása a végtelenül romantikus csókjelenet után, pláne ha a színész-rendező magánéletére gondolunk. Ilyen szempontból Woody Allen számomra mindig is sokkal hitelesebb volt az Agyament Harry antihőseként. Továbbá a kifejezetten sokat rángatózó kameramunka se nyerte el a tetszésemet, számomra sokkal inkább volt elidegenítő hatású, pedig pont az ellenkezője lett volna a cél.

A Férjek és feleségek egyértelműen a Woody Allen életmű egyik igencsak kiváló darabja, amit azért nem sorolnék a legjobbak közé. Más kérdés persze, hogy egy ennyire jó mozi más rendezőnek az élete csúcspontja is lehetne.

Hongkong se sokkal jobb, mint Hollywood: a Szebb holnap első részét még el akarták égetni a producerek, de amikor a valaha készült legsikeresebb filmjük lett, egyből a következő évben meg is csinálták a második részt. A hollywoodi folytatásokkal ellentétben ezúttal nem az eredeti felturbózott, szolgai másolatát láthatjuk, viszont az álomgyárban ritkán fordul elő az, ami a Szebb holnap 2 esetében: hogy elvegyék a sikeres rendezőtől a kész filmet és szanaszét vágják. Sajnos itt ez történt, így már sosem tudjuk meg, eredetileg milyen lett volna a Szebb holnap második része.

Az amerikai történelem legendás alakja volt William Frederick Cody abban az időszakban, amikor az ország kezdte elnyerni a ma ismert területi formáját. Ha most néhány ember megvakarja a fejét, mondván, mennyire kezd megkopni a memóriája, mert az illetőnek a neve sem rémlik, ne keseredjenek el. És ha azt írom le, hogy: Buffalo Bill? Gondolom, erre már sokan mondják magukban: "Ja, hogy ő...." A világon bár merre jár az ember, biztosan talál olyanokat, akik számára ez a név egybeforrott a Vadnyugat szóval. Ez a mozi az életéről, pontosabban, inkább a legendájának kialakulásáról szól.

A már jó nevű scout (felderítő), megvéd pár részeg indiántól egy amerikai szenátort, no meg a gyönyörű lányát. A két fiatal között már az első találkozáskor felszikrázik valami, ami megalapozza egy kapcsolat tartalmát. Ám a szerelem beteljesüléséig még hosszú az út, sok az akadály. De Ámor hatalma még a vad határvidéken, vagy a nagyváros forgatagában is érvényesül, álljon bár indián fölkelés vagy váratlan tragédia az útjába....

Alain Delon és Lino Ventura közös filmje igazából semmilyen szempontból nem győzött meg. Korántsem tartozik persze a nézhetetlen kategóriába, például a zenéje kivételesen jól sikerült, és a készítők is ügyesen használják fel. Ezen kívül akad pár figyelemreméltó jelenet is, például amelyben autóroncsok és alkatrészek dobolásával lejtenek hőseink trópusi táncot. Még dráma is található a filmben, no meg egzotikum, mindez pedig elég ahhoz, hogy egy hangulatos kis európai mozi legyen.

A színészek alapból jók lennének (kivéve Joanna Shimkust), de igazából nem tudnak emlékezeteset alakítani. A karaktereikben elvileg benne rejlene a szabadság utáni vágy, illetve a folyamatos adrenalinkényszer, de mi a nézők, igazából ebből semmit sem érzünk. Ugyanígy a köztük lévő érzelmi hálókat sem mutatja be kellőképpen a film. Mindezzel még abszolút nem lenne gond, ha egy pergős, kalandos, humoros mozival állnánk szembe, de sajnos ezek az elemek, mind nagyon hiányoznak a történetből. A tempó elég lassú, a valódi cselekmény pedig jó 40 perc elteltével indul csak be, de ezek után se lesz sokkal gyorsabb, a karaktereket pedig nem tudjuk annyira szeretni, hogy bárhova velük tartsunk. Így a Kalandorok legfeljebb csak a zenéje miatt válhat kissé emlékezetessé, ami azért lássuk be, elég kevés.

A ’80-as évek közepén a hongkongi akciófilmek már több mint egy évtizede a harcművészetről szóltak, ami a legnépszerűbb filmes importcikkük is volt egyben. A lövöldözést megtartották az amerikaiaknak. Aztán John Woo, egy középszerűnek tartott rendező elkészítette a Szebb holnapot. Nehéz ennek a filmnek a hatásáról írni. Az egy elhanyagolható dolog a mi szempontunkból, hogy öltözködési divatot teremtett előbb a hongkongi fiatalok, majd Tarantino hőseinek körében. Az már érdekesebb, hogy létrejött a heroic bloodshed műfaj, mely jelentősen megváltoztatta a hongkongi akciómozikat a ’90-es évek elejéig. Olyan gyöngyszemek készültek, mint például A bérgyilkos, vagy a Fegyverek istene, amik aztán később az USA-ban is nagyon népszerűek lettek, és komoly hatást váltottak ki az amerikai filmekre, és nem csak azért, mert néhány jelentősebb rendező átment Hollywoodba, hanem mert olyan elismert filmkészítők, mint Tarantino, Rodriguez, vagy éppen Tony Scott rengeteg mindent átvettek a hongkongiaktól. Nekik köszönhetően az amerikai közönség is megismerte, és megszerette ezeket a hongkongi akciókat.