Eljutottunk már arra a pontra, hogy meg se próbáljuk a Rémálom sorozat egyes darabjait az elsőhöz viszonyítani. A negyedik felvonás pedig egyenesen folytatja a harmadik részt, így leginkább azzal lehetne összehasonlítani, és bár rengeteg, néhol igencsak jogos kritikát kapott, azért nem tartozik a menthetetlenül rossz kategóriába.

A Lángoló börtönt nem éreztem olyan filmnek, ami mindenáron folytatásért kiált, de ha már egyszer túlélték a szereplők, végül is miért ne? És ezúttal még a börtön is meggyullad. Na jó nem is, de egy cellát valóban felgyújtanak.

Nem is tudom, hogy az utóbbi évek filmterméséből tudnék-e mondani ennyire kiváló alkotást, mint amilyen az Utódok. A 2011-et összegző toplistám élére teljesen egyértelműen Woody Allen Éjfélkor Párizsban című mozija került, de az Utódok már rögtön így az év elején simán lekörözi. Legszívesebben ennyit írnék róla, hogy felfedezhessétek magatoknak ezt a minden ízében csodálatos filmet, de ha kíváncsiak vagytok, hogy mitől is lehet ennyire nagyon jó, hát olvassatok tovább!

A Lángoló börtön több szempontból is csalódást okozhat a nézőinek, ugyanis szó sincs semmilyen lángoló börtönről, a stáblistáig hiába várhatjuk, hogy felgyulladjon a börtön. Sőt, a víz inkább játszik meghatározó szerepet, mint a tűz. Valószínűleg nem volt elég nagy a költségvetés ahhoz, hogy ténylegesen kigyulladjon az épület. Másrészt talán ez az egyetlen börtönfilm amelyben nem csak, hogy nem kísérlik meg a szökést, de egyáltalán egy árva szót nem fecsérelnek ilyesmire. Harmadrészt a Lángoló börtön látszólag egyáltalán nem tartozik bele a heroic bloodshed műfajába; nincsenek látványos lövöldözések, nem ömlik literszámra a vér, helyette kapunk egy realista megvalósítású börtöndrámát, naturalista, test-test elleni tömegbunyókkal, és kézikamerás felvételekkel. Azonban, ha egy kicsit a felszín mögé látunk, egyből észrevehetjük a hősies vérontás tipikus vonásait; a negatív figurák itt is hasonlóan jellemtelenek, mindig épp úgy hazudnak, ahogy pillanatnyi érdekük megkívánja. Bár mindenki bűnöző, mégis ez választja el őket igazán egymástól. A fő értéket ebben a filmben is  - a hollywoodiakkal ellentétben -  inkább a barátság, semmint a szerelem jelenti (ami egyébként kifejezetten szerencsés egy börtönfilm esetében), mindezt pedig nagyon szentimentális jelenetekkel, illetve néhol elég melankolikus hangulatban mutatják be.

Fogalmam sincs, mi köze van a magyar címnek a filmhez. A Best Hollywood így adta ki annak idején dvd-n, így kell elfogadni. A televízióban Tolvaj voltam mostanáig címen futott, ami már egy fokkal jobb. Az viszont biztos, hogy ez a mozi még az amúgy is aranykorát élő, különleges hongkongi filmgyártásnak is az egyik legkülönlegesebb darabja.

Az egykori Szovjetunió propagandájában jelentős helyet kapott az űrkorszakra való készülődés, nem mellesleg kihangsúlyozva annak jelentőségét, hogy mennyivel a Nyugat előtt járnak. (Ami egy darabig igaz is volt, később meg már nem feszegették annyira témát....) A filmgyártáson belül létezett egy "ifjúsági film"-nek nevezett kategória, ami az elnevezéséből adódóan a fiatal korosztálynak szánt mozikat fedte le. Néha vaskalapos elvekkel hadakoztak ugyan az alkotók, de összességében jól teljesítették a feladatukat. Számos olyan mozi készült a Gorkij Filmstúdió műhelyeiben, amelyekre szívesen emlékszik vissza az egykori célközönség. Ahogy elnézem a mostanság készült fiataloknak szánt történeteket, talán nem ártana újra elővenni azoknak az elvárásoknak, előírásoknak egy részét. Emelné a nívót. Az űrhajózás és a fiataloknak szánt mozik egyik sikeres találkozása lett a "Bolsoje kozmicseszkoje putyesztvije", vagyis hát a nálunk "Indul az űrhajó" címmel vetített gyermekfilm.

John Le Carré eredeti regényét körülbelül egy évvel ezelőtt olvastam el, akkor még csak simán ’Árulás’ volt a magyar fordítás címe. Igazából az általam elolvasott összes regényben nem vesztettem el annyiszor a fonalat, mint a Karla trilógia első darabjában. Bár a történet nagy részét nem értettem, és a megfogalmazás is túl száraznak tűnt számomra,  mégis végigolvastam, ha már egyszer elkezdtem. De azt is nyugtáztam, hogy Le Carré-tól ezerszer jobb volt ’A kém, aki bejött a hidegről’ című műve. Mindezek ellenére mégis megörültem, amikor meghallottam, hogy filmváltozat készül, ugyanis reménykedtem, hátha végre átlátom a rendkívül bonyolult, komplex sztorit.

Miután az első Rémálom elég nagy hatást tett rám annak idején, természetesen rendkívül kíváncsi voltam a folytatásokra is. A második részt kihagyva (azóta már tudom, hogy jól tettem, mindig ki kell hagyni) egyből az Álomharcosokat sikerült megnézni késő éjjel a tévében. Hatalmas csalódás volt, ugyanis legendás elődjénél érezhetően gyengébb, kissé unalmasabb és jóval kevésbé félelmetes a film. Akkor még nem tudtam, hogy valami különös oknál fogva egyértelműen ezt a részt tartják az egyetlen korrekt folytatásnak.

A második rész bár nagy sikernek bizonyult pénzügyi értelemben, a kritikusok és a nézők is egyaránt fanyalogtak ilyen mélységes igénytelenség láttán, így a producerek ezúttal képesek voltak két évet várni hogy mozikba küldjék az új epizódot. A sorozat atyja, Wes Craven ezúttal mint társ-forgatókönyvíró és producer vett részt a munkálatokban, ami már azért jelent egy bizonyos fokú igényességet. Ugyanez mondható el a forgatókönyvről is, melyet öt író (köztük Frank Darabont) jegyez, ami általában nem jelent sok jót, de ebben az esetben mégis örvendetes, hogy valaki legalább dolgozott a könyvön, nem úgy, mint az ezt megelőző folytatás esetében. A rendezői székbe pedig Chuck Russelt ültették, akitől így utólag A maszkra, vagy A skorpiókirályra emlékezhetünk.

John Woo eredetileg a Szebb holnap vietnami háború idején játszódó harmadik részét készítette volna el, de a producerrel Tsui Hark-al végül annyira összekaptak, hogy Hark maga készítette el a filmet, John Woo pedig más szereplőkkel, a saját forgatókönyvével látott neki a munkának. A végeredmény egyértelműen Woo-t igazolja. Még Chow Yun Fat fájó hiánya ellenére is sokkal jobban sikerült a Golyó a fejben, mint a Szerelem és halál Saigonban. Bizonyos szempontból pedig még John Woo filmjei közül is kiemelkedő moziról van szó, igaz bizonyos szempontokból pedig alulteljesít.
A Golyó a fejben a vietnami háború nem csak egy love story történetének hátteréül szolgál, mint a Szebb holnap 3-ban, hanem a történet fontos része ez a háborús zavar és káosz. Nem szétzenélt melodrámát láthatunk a közepesnél alig jobb akciójelenetekkel, hanem egy kőkemény, nagyon megrázó háborús drámát. John Woo jó szokásához híven a nők ezúttal is teljesen háttérbe szorulnak; főhősünk, Ben feleségének gyakorlatilag semmibe sincs beleszólása, épphogy csak feltűnik a film elején és a végén. A szomorú szemű énekesnő bár eleinte fontos szereplőnek tűnik, de váratlanul őt is teljesen kivonják a sztoriból, hogy ismét Woo kedvenc témája, a barátság kerüljön előtérbe.

A Szebb holnap kapcsán írtam, hogy pénz szempontjából Hongkong semmivel sem jobb, mint Hollywood. Tökéletes példa erre a Szellemharcosok trilógia is. Az első rész egy kerek, tökéletesen lezárt történet, amit nincs sok értelme folytatni. Mégis megtették, és azt kell hogy mondjam, ez egyáltalán nem baj, ugyanis rengeteg ötletük maradt még az alkotóknak.

Robert Merle első, önéletrajzi ihletésű regényét 1949-ben írta meg, amelyet 1964-ben filmesített meg Henri Verneuil az akkortájt egyre népszerűbbé váló Jean-Paul Belmondo főszereplésével. A történet a második világháború idején játszódik, melyben a németek egészen az Atlanti óceánig szorították vissza a kétségbeesetten menekülő francia és angol csapatokat. Az angolok áthajózhattak, de a franciák ott találták magukat a tenger és a németek szorításában. Ezen a hétvégén játszódik a már magyar címében is rendkívül melankolikus és lírai Két nap az élet.

Penny Marshall rendezőnő nevéhez olyan filmek fűződnek leginkább, mint a Tom Hanks féle Segítség, felnőttem!, vagy a Micsoda csapat című habkönnyű vígjátékok, így nem mondanám, hogy ő lenne az ideális jelöltem ezen az igaz történeten alapuló, komoly, megható dráma elkészítésére. A forgatókönyvet író Steven Zallian ellenben vérbeli profiként olyan filmeket írt az azóta eltelt időben, mint a Schindler listája, a New York bandái, vagy épp a Tetovált lány. Az egyik főszereplő Robin Williams eddig a filmig leginkább vicces szerepeiről volt ismert, mint amilyenek Mork, vagy éppen Popeye, de a Jó reggelt Vietnam-mal, és a Holt költők társaságával már tett néhány lépést a komolyabb mozik irányába. Vele ellentétben Robert De Niro akkoriban igazi kaméleonnak számított, aki a '80-as években eljátszotta Al Caponét, illetve az Angyalszívben magát a Sátánt is, de alakított óvadékügynököt, bokszolót és stand up komikust egyaránt. Ezek után mi sülhetett ki ebből?

A hongkongi szuperpáros, a rendező John Woo, és a producer Tsui Hark, akik közösen készítették el az akkori hongkongi akciófilmek legjobb darabjait (a Szebb holnap 1-2-t és A bérgyilkost) útjai különváltak a Szebb holnap 3. része előtt. Konfliktusoktól eddig sem mentes, ám gyümölcsöző kapcsolatuk véget ért, mert teljesen más hangvételű filmben gondolkodtak. Azt tudták, hogy előzményfilmet akarnak készíteni, azt is, hogy a vietnami háború idején kell játszódnia az eseményeknek, azonban gyakorlatilag semmi másban nem értettek egyet. Ennek köszönhetően külön-külön elkészítették a saját verziójukat a vietnami háborúba keveredett hongkongi fiatalokról.

Elképesztően rég láttam már ezt az 1981-ben készült filmet, az emlékeim néhány fontosabb momentumot leszámítva teljesen belevesztek a múlt sűrű homályába.

Ezúttal a régi, klasszikus 1985-ben, a Pannónia Filmstúdióban elkészített eredeti Mokép szinkron adta az apropót a megtekintésre. És hát előkerült a szokásos helyzet, a szinkron ebben az esetben sokkal igényesebb magánál a filmnél. Kezdjük ott, hogy Csernák János hangszíne kiválóan visszaadja Stallone keménységét, ráadásul kategóriákkal nagyobb átéléssel játszik (érdemes megnézni a kurvaanyázós jelenetet), mint az éppen feltörekvő amerikai sztár, de a hangja egyszerűen túl intelligens ehhez a kissé bunkó rendőrhöz. Ennél is érthetetlenebb a zseniális (gondoljatok csak Homer Simpsons-ra, vagy az Időzsaru gonosz szenátorára!) Székhelyi József Billy Dee Williams-ként, aki a főhős haverját alakítja. Hegedűs D. Géza már sokkal jobban illik a Rutger Hauer megformálta karizmatikus, ám kiszámíthatatlanul kegyetlen terrorista figurájához, aki önmagában élteti ezt az egész filmet. Merthogy a szinkront leszámítva milyen moziról is van szó?

Ha valakinek, hát Jeanne D’Arcnak az élete a filmvászonra kívánkozik, nem csak azért mert rengeteg minden maradt ránk az életéből, például a teljes peranyag, hanem mert a francia parasztlányból hadvezérré váló, majd politikai okok miatt bukott boszorkányként máglyán elégetett fiatal nő sorsa tökéletes alapanyag egy hatásos forgatókönyv számára. A rettenthetetlen világsikere után így gondolhatta ezt korának legfelkapottabb francia rendezője, Az ötödik elem és a Leon, a profi című remekművek készítője, Luc Besson is. És ilyen kiváló mozik után én is azt mondanám, hogy nem is kerülhetett volna jobb kezekbe ez a sztori.