"Egy férfi belefulladt az ágyába? Ráadásul pizsamában?"

Valamiért évekig húztam-halogattam e klasszikus film megnézését, mert féltem, hogy agyonajnározott, és talán nem fog tetszeni. Félelmem teljesen alaptalan volt, ugyanis a Charade valóban egy nagyszerű film. 1963-ban készült, mégsem tűnt egy percre sem idejétmúltnak, persze érződött valamennyire a kor, de nem annyira, mint pl az ős James Bond filmeken. És hogy mitől olyan jó a film a Charade? Elsősorban a kiváló forgatókönyvtől, amelyben remek párbeszédeket hallhatunk, tele van humorosabbnál humorosabb jelenetekkel, csavarokkal, meglepetésekkel, amik a mai napig frissnek hatnak. A színészgárda is csodálatos, és itt nem csak a szupersztár főszereplő párosra Audrey Hepburnre és Cary Grantre gondolok, bár a legtöbben főleg miattuk szeretik a filmet. Nem is csoda, Hepburn humoros, elbűvölő, édes és bájos, mint minden filmjében, Grant pedig szintén tökéletesen hozza az elegáns, sármos és erős férfi prototípusát. Kicsit mondjuk már öregecskéne éreztem a szerepre, de ez egyáltalán nem zavaró. Mellettük még Walter Matthau, James Coburn és George Kennedy is játszik, hogy csak az ismertebbeket említsem, egytől egyig emlékezetesek. A rendezés nem különben; a végső fogócska például zseniális, különösen az oszlopos résznél. A Szajnán hajókázós jelenetnek pedig olyan remek hangulata van, amit csak kevés filmnek sikerül elérni.Említést kell tennem még a főcímről, melyet a James Bond filmek állandó főcímkészítőjének Maurice Bindernek köszönhetünk, ezúttal is kiváló munkát végzett.

"Nem engedhetjük, hogy egy kutya beleavatkozzon fontos katonai parancsokba"

Azért az mindenképpen érdekes és figyelemreméltó, ha Clint Eastwood a ma élő legamerikaibb rendező második világháborús filmet készít a japánok szemszögéből. Párfilmjét a Dicsőség zászlaját már elég régen láttam, nem hagyott bennem igazán mély nyomot, lehet épp ezért kellett ennek a filmnek is ennyit várnia. Nos, a kritikusoknak ezúttal igazuk volt, tényleg sokkal jobb a Levelek Ivo Dzsimáról, mint a másik film, és nem csak érdekessége miatt. Sokkal jobbak a szereplők, sokkal jobb az egész szituáció, meg ahogy bemutatja, hogy teljesen más a japán felfogás, mi alapján tették, amit tettek stb... Az külön tetszett, hogy a pisztoly mellé szamurájkardot is hordtak magukkal a japcsik. A legnagyobb erénye a filmnek, hogy embernek mutatja be a japánokat és az amerikaiakat is. vagyis az amerikaiak között is vannak kegyetlen rohadékok, és a japánok között is vannak fanatikus szadisták, de a jó is megtalálható mindkét oldalon. Ez nekem így hiteles volt. A film egyébként elképesztően szomorú, a japánoknak a legkisebb reményük sincs a győzelemre, mind tudják, hogy meg fognak halni. A fényképezés pont ugyanezt a nyomasztó, kilátástalan hangulatot növeli. Amit hátránynak éreztem viszont, hogy Eastwood szemmel láthatóan nem mozog annyira otthon a csatajelenetekben, a The Pacificben például sokkal jobb jelenetek voltak, dehát ez érthető is, hiszen itt elsősorban a drámán volt a hangsúly. A másik negatívum, amit meg tudnék említeni az a film hossza. Én szeretem Eastwood nyugdíjas tempóját, de egy két és fél órás film azért kemény dolog, még akkoris ha sok az érzelem és sok a dráma.

"Tíz éves korom óta nem játszok fegyverekkel"

Tegnap pizzaevés közben eszembe jutott, hogy meg kéne nézni valami jó kis spagettiwesternt, és erre esett a választásom, bár fogalmam sem volt, mit jelent a címe. Az imdb a barátunk, a utána meg is néztem: Amerikában Big Gundown címen mutatták be. Egyébként nagy élmény volt egy cowboyos filmet teljesen olasz nyelven végignézni, nem kicsit vol szürreális, miközben én nagyon szeretem az olasz nyev dallamosságát.

A főszerepben mindannyiunk kedvenc Sabatája, Angyalszeme látható az olasz western egyik legkirályabb figurája Lee Van Cleef. Itt is ugyanolyan kőkemény, cool arc, mint mindig, de most vegyült a karakterébe némi megszállottság is. Az első jelenet már megfogja az embert, annyira megüti a film hangulatát, hog az nem igaz. Szó sincs a szokásos nehezen induló westernről, egyből egy elég különleges párbajt láthatunk, melyben Lee van Cleef felajánl 3 golyót a 3 banditának, ők pedig vesztükre elfogadják. Megvan továbbá a szokásos spagettiwestern hangulat, rengeteg hulla, legyőzhetetlen pisztolyhősök, tájak, jó zene, stb, de nem ezek a film legfőbb erényei, hanem a karakterek. Lee Van Cleef az egész filmben Thomas Miliant üldözi, aki egy hatalmas figura, ravasz, ügyes, okos, emellett még a késsel is jól bánik. Vidámsága ellentétben áll a főszereplő szigorával. De nem csak ők ketten kiválóak, hanem a kisebb mellékszereplők is: gondolok itt a fekete özvegyre, aki nemcsak gyönyörű, de veszélyes is, vagy a heves és szintén gyönyörű prostituáltra, de említhetném még a gusztustalan, ámde politikus mexikói rendőrfőnököt, és a német bárót is. Nemcsak a szereplők alakítanak remekül, de jól is írták meg a szerepüket. A forgatókönyvnek további erénye, hogy még egy kis csavart is tartogat számunkra a végére. A zenét Ennio Morricone szerezte, aki ezúttal nem volt olyan csúcsformában, mint Leone filmjeiben, de azért egyáltalán nem rossz az összkép, az sem véletlen, hogy Tarantino a finálé két párbaj jelenetének aláfestő muzsikáját is lenyúlta a Becstelen brigantykhoz.

Volt azonban a filmben egy rész, amivel több problémám is volt: egyrészt simán ellopta A Jó, a Rossz és a Csúfból, másrészt teljesen el is bagatellizálta, B filmesre vette az egész szituációt. Lee Van Cleef 4-5 napot bolyong a sivatagban, majd iszik egy korty vizet, leüti megmentőjét, lóra pattan és elvágtad. A Jó, a Rossz és a Csúfból tudjuk milyen hatással van az emberre egy hasonló sivatagi túra, itt a főhősön nincs semmi smink, iszik egy korty vizet, és máris ereje teljében van, ráadásul Cleef szarul is játssza el. Ezt leszámítva viszont meglepően jó volt a La Resa Dei Conti, igazából rosszabbra számítottam egy totálisan ismeretlen spagetti westerntől.

"Mert ez a szenvedélyem"

 A tavalyi Oscar-díjas argentin filmmel lépten nyomon találkoztam a neten, végül eléggé felkeltette az érdeklődésemet, hogy megnézzem. Nem bántam meg egyáltalán mert egy jó filmet láttam, de azért közel sem egy remekmű. Nem egyszerű krimivel van dolgunk, sokkal több rétege van a mozinak, ennek köszönhetően talán a legfőbb hibája, hogy kicsit túl hosszú, és túl vontatott. Ha pergősebbre vágták volna, sokkal jobban átjött volna a feszültség. Ami leginkább kiemeli a Szemekbe zárt titkokat az átlagból az a stadionos vágás nélküli akciójelenet, ami valami elképesztő profizmusra vall. Tátva maradt a szám, mikor néztem, fantasztikusan megoldották, bravúros az egész technikája, még akkor is, ha teljesen kilóg a mozi többi részéből. Míg a stadionos jelenet épp bonyolultsága miatt annyira jó, addig a Szemekbe zárt titkok másik csúcspontja a liftes jelenet a másik véglet, épp végtelen egyszerűsége folytán válik nagyszerűvé. Ami pedig nekem külön tetszett az Gomez kihallgatási jelenete, melyben a főhősnő remekel leginkább. A befejezés sokak szerint ütősre sikeredett, szerintem teljesen kézenfekvő és logikus, ez következett a történet menetéből. 

"Szeretlek, apa, csak akkora egy fasz vagy" 

A Kalandorok egy semmilyen road movie két kiváló színésszel. Haumann Pétert és Rudolf Pétert is sokra tartom, Rudolf különösen a kedvencem volt mindig is, hangja, karizmája, stílusa és egyénisége miatt. De szerintem akárki megnéz egy Beugró adást, egyből megkedveli. Schruff Milán kissé eltűnik a nagyok mellett, de a szerepét se sikerült túl jól megírni. Mondjuk a többiekét sem. Meg úgy az egészet. Majdnem két órás a film, de egyszerűen semmire sem lyukadunk ki. Nincs is vége semminek. Bemutatnak szereplőket, de minden csak úgy lóg a levegőben, mi meg nem tudjuk, miért is kell ennek a három vesztesnek az útját nyomon követnünk. Sajnos jó párbeszédek, helyzetkomikumok sincsenek egyáltalán pedig azok javíthattak volna az összképen. Vagy, ha lett volna benne valami igazán drámai. És az a helyzet, hogy még így is örülhetünk, mert hibái ellenére ez a film legalább nem vérciki, mint annyi más magyar film. Elég pörgős, és elég jók a színészek ahhoz, hogy simán végig tudjuk nézni különösebb megrázkódtatás nélkül. De azért valahol mélyen többre számítottam.

"Ha felnősz, a szíved meghal"

John Hughes a '80-as évek legigényesebb tinifilmjeinek rendezője készítette ezt a klasszikus filmet. Ez a legdrámaibb alkotása, bár vannak benne remek poénok, nem olyan könnyed, mint a Tizenhat szál gyertya, a hangsúly inkább a főhősök lelkivilágán van. Hitelesen ábrázolni a tinédzserek problémáit úgy, hogy közben sikeresen ragadja meg a korszellemet nem egyszerű feladat, itt mégis sikerült. Hőseink egytől egyig sablonoknak tűnnek, ahogy a végén el is mondják, mindegyikük zseni, atléta, művész, hercegnő és bűnöző. Aztán ahogy beszélgetnek egymással, mindegyikőjükről szépen lassan leomlik az álarc. Mindegyiküknek megvan a maguk problémája, félelme, és a szüleikkel való viszonyuk sem felhőtlen, nem véletlen, hogy büntetésből vannak itt. A színészek mind tökéletesen játsszák a szerepüket, száz százalékig át tudjuk érezni az öltözködésnek, a frizuráknak és a remek betétdaloknak hála azt a bizonyos '80-as évek feelinget. A forgatókönyv és a rendezés legfőbb trükkje az, hogy bár látszólag semmi fontos nem történik a filmben, mégis annyira érdekelnek minket a szereplők, hogy többet akarunk tudni róluk, minél jobban meg akarjuk ismerni őket, és ahogy hullanak le róluk a rétegek, kinél előbb, kinél később, úgy jutunk egyre közelebb hozzájuk.

Remek film tehát a Nulladik óra, de a humor és a drámaiság tökéletes arányát Hughes igazán csak a Meglógtam a Ferrarival című örökbecsű alkotásával éri el. A Nulladik óra a mai napig nem avult el, hála annak, hogy örökérvényű tinédzserproblémákkal foglalkozik. És amíg vannak fiatalok, addig a film is klasszikusnak fog számítani.

A magyar szinkron (rtl-es) szerintem borzalmas lett. Nem hallottam eredetiben soha a filmet, de teljesen biztos vagyok benne, hogy rengeteg dolgot félrefordítottak, és sajnos sok párbeszéd értelmét vesztette emiatt, kit teheti, nézze inkább eredetiben, legközelebb én is úgy fogom.

Cormac McChartynak egy regényét sem olvastam, de a belőlük készült filmek zseniálisak. A Nem vénnek való vidék, és ez a film is. Valami elképesztően nyomasztó élmény, mégis ott van benne az emberség, a jóra való törekvés.

Mindig is érdekelt az apokalipszis utáni emberek élete, és ezt ennél valósághűbben és nyomasztóbban nehéz lenne ábrázolni. Az operatőr kiválóan mutatja be ezt a szürke, szomorú helyet, ahol sosem süt a nap, örökös szürkeség az úr, és többé már a tenger sem kék. Az egyszerű, kellemes aláfestő zene pedig a melankolikus hangulatot erősíti bennünk. Szintén rengeteget tesz hozzá az élményhez a narráció, amely pontos képet ad főhősünk érzelmeiről, miközben egy pillanatra sem válik erőltetetté. Viggo Mortensen különben nagyszerű a fiáért és a túlélésért mindenre képes, agyongyötört férfi szerepében. Sajnos a gyereknek van néhány idegesítő pillanata, de ez a legtöbb, amit hibaként fel tudnék róni Az útnak. Egy rövid mellékszerepben Robert Duvall is feltűnik, és valami hihetetlen jól alakít, ráadásul remek párbeszédet írtak neki.

Nem tudjuk meg, mi történt, miért lett vége a világnak, de egyáltalán nem is érdekes hőseink szempontjából. Ami még külön jó volt, hogy hihetetlen izgalmas jeleneteket is láthattunk, például amikor hőseink menekültek a kannibálokká aljasodott éhezőktől. Ezen kívül rendkívül megrázó dolgoknak is szemtanúi lehetünk, gondolok itt az ismereten anya és fia halálára. Érdekes módon nem sok erőszakot láthatunk a képen (leszámítva a nyilas szcénát) mégis elképesztően hatásos az egész. Hasonlóan durva a fekete férfi megalázása is. És mégis... Ez valahol egy lélekemelő film arról, hogy az embernek mindig minden körülmények között meg kell őriznie az emberségét, a szeretetét, a hitét és az akaraterejét.

Egy lúzer film lúzerekről, lúzereknek. A Thora Birch játszotta főhősnő valami borzalmasan idegesítő. Nem elég, hogy csúnya, humortalan és hihetetlenül buta, de közben még jófejnek is hiszi magát a cinikus megjegyzéseivel. A fiatal Scarlett Johanssonnak sajnos jóval kevesebb szerep jut, és próbálták annyira jelentéktelenné tenni, amennyire csak lehetett, de még így is elég szexis a csaj. A film azonban semmit sem érne Steve Buscemi nélkül, aki mint mindig, úgy e filmben is bebizonyította milyen remek karakterszínész. A zenei aláfestés sem volt rossz, illetve van egyfajta hangulata az egésznek, továbbá néhány párbeszéd is kellően ütős, de mindez egyáltalán nem ment meg semmit. Ugyanis nincs semmi történet, vagy ha történik is éppen valami, akkor abban sincs semmi érdekes. Egyedül a buszos mellékszál ért valamit, nem véletlen, hogy pont azzal fejeződött be a film. Egyébként nem tudom, kinek szánhatták a Tétova tinédzsereket, mert annyira szánalmasak a szereplők, hogy még lúzerek se hiszem, hogy szívesen néznék meg, pláne hogy gyakorlatilag egyáltalán semmi vicces nincs benne. Leszámítva Buscemi boltos akcióját a stáblista után.

Godard rendezett igazi remekműveket, mint a Kifulladásig, vagy a Megvetés, melyek hiába régi filmek, ma is érezhető rajtuk a friss, fiatalos lendület és a lázadás, amelyek az egész francia újhullám lelkét meghatározták. Aztán nemrég láttam a Bolond Pierrot-t, amit körülbelül nézhetetlennek tartottam, még Belmondo ellenére is, akit különben nagyon kedvelek. A világ legrosszabb B filmjeire jellemző technikai malőrök és egy hülye totálisan értelmetlen történet nem tudom miért tesz egy filmet bárki szemében is klasszikussá. A Külön banda pont e két véglet között helyezkedik el. Vannak benne nagyszerű jelenetek, például a rekorddöntés a Louvre-ban, az örökkévalóságig tartó csend, a metróban utazók magányossága, vagy a narrátoros táncjelenet. A narrátor egyébként igazi mély költőiséget ad a Külön bandának néhol, máskor viszont elég ironikusan fogalmaz: "Elmondhatnám hőseink mit gondolnak, de szerintem egyértelmű". Vagy a film giccses happy end befejezésében is, amivel egyértelmű görbe tükröt tart az amerikai filmek elé, és felveti egy folytatás lehetőségét, ami ma viccesebbnek és aktuálisabbnak tűnik, mint valaha. A történet maga végig követhető, két piti alakról és egy lányról szól, akik megpróbálnak ellopni egy rakás pénzt, de túlságosan balekok, hogy sikerüljön. A stílus, az összkép, egyértelműen nagy hatással volt Tarantino-ra. A főhősnőt alakító Anna Karina bájos, karizmatikus jelenség, de ő például sokkal jobban tetszett a Bolond Pierrot-ban, mint itt. Továbbá számomra külön érdekesség volt, hogy láthattuk a Házibuli filmből ismerős Claude Brasseur-t még fiatalon. Ami probléma volt a filmben, hogy az összes szereplő ellenszenves volt, és túl soknak találtam az üresjáratot is, valószínűleg ezért nem fog soha remekművé válni remek ötletei ellenére sem a Külön banda, hiába van tele jó ötletekkel, iróniával és költőiséggel.

 Nagyra becsült színész rendezőnk Clint Eastwood egyik átmeneti filmje ez két nagy szerepe a Dollár trilógia névtelen cowboya, és Piszkos Harry között. És a film lényege is erre épül, hogy a cowboy Clint Eastwoodot bedobják New Yorkba, ahol fel kell találnia magát. Ennek megfelelően sokkal többet viccelődnek rajta, még a csajok is szórakoznak vele, de ő ugyanaz a rendíthetetlen hős, aki csak megy előre, és teszi a dolgát. Kicsit hajaz még a forrófejű ifjonc szerepre, és az is furcsa, hogy mindenhol ennyire kiröhögik Eastwoodot, és gyakorlatilag senki sem tiszteli ebben a modern világban. A Coogan blöffjének legérdekesebb jelenete is ehhez kötődik, amikor a rettenthetetlen cowboy bemegy a hippidiszkóba. Sok jót mást nem tudok elmondani a Coogan blöffjéről. Története szót sem érdemel, az akciójelenetek pedig már akkoriban sem váltottak meg a világot. Tulajdonképpen jól indul a film, meg az elején még érdekesnek is tűnik, de aztán kifárad az egész, hiába csak másfél órás. Tehát a Coogan blöffje ma már inkább csak érdekességszámba mehet, de a főszereplő jelenléte azért természetesen megmenti az összképet, hozzám hasonló vérbeli Eastwood-rajongóknak pedig egyenesen kötelező. A szinkron régi, ódivatú, még a Magyar Televízió megbízásából készült, így hát két szóval tudnám leginkább jellemezni: nosztalgikus és zseniális.

Nem láttam még túl sok ausztrál filmet, így elsőre talán a Mad Max trilógia ugrik be, de azok sem mai darabok már. Most pedig itt van nekünk ez a kőkemény, tökös modern western. Persze nem a Red Hillről mintázták az eredetiség szobrát, létjogosultságát annak köszönheti, hogy teljesen kifordít magából egy jól ismert történetsablont. Ez persze önmagában még mindig kevés lenne az üdvösséghez, szerencsére a készítők remekül is tálalták ötletüket. A Red Hill nem váltja meg a világot, de egy vasárnap estét érdemes rászánni. Egy szikár, tömör és izgalmas mozi, nagyszerű zenével. A "főgonosz" különösen emlékezetes, és nem csak a külseje miatt. Egész végig nem szól egyetlen rohadt, árva szót sem, egyszerűen megy előre, és teszi a dolgát, vagyis gyilkol, ettől pedig kellően félelmetessé válik, a Red Hill pedig kellően izgalmassá. Amikor a végén mégis megszólal, az valami hatalmas érzelmi töltetet ad a befejezésnek. A párduc szimbolikus jelenléte, illetve a "főhős" és a "főgonosz" közti párhuzam ábrázolása is jó ötlet volt. Az atmoszférateremtő fényképezés és a kissé erőltetett westernesség is csak jót tett a Red Hillnek. Nézzétek meg ti is!

Már nem vagyok annyira képben az épp aktuális filmterméssel, ezért a neten böngésztem magamnak 2010-es toplistákat, és ami felkeltette az érdeklődésemet, azokat letö... izé, megnézem. A Tolvajok városa több listán is rajta volt, ráadásul Affleck előző rendezése a Hideg nyomon egy nagyon korrekt kis krimi volt, komoly mondanivalóval, így voltak elvárásaim a filmmel kapcsolatban.

Végeredményben sok panaszom nem is lehet a Tolvajok városára. Az utolsó pár perc happy endje kicsit sántított (hisz továbbra is körözik főhősünket), illetve volt pár valószerűtlen szituáció (az FBI ügynök egyedül ered Coughlin nyomába), de ezek is csak azért voltak ilyen feltűnő hibák, mert alapvetően egy nagyon realista munkával van dolgunk. Hiába vannak akciójelenetek, azok mégis hihetetlen földközeliek, épp ez adja a Tolvajok városa izgalmát, és hatásosságát. Nagyon erős a romantikus szál is, amihez sikerült egy remek színésznőt találni, aki tökéletesen beleillik ebbe a környezetbe. Bár az is igaz, hogy a romantikus és az akció szál kicsit túlzottan távol áll egymástól, de így legalább kicsit még mélyebb lesz a film. A bankrablók maszkjaiért pedig külön dicséret jár, ahogy a film keménységéért. Ritkán látni manapság igazi férfias filmet.

Vannak tehát apró hibái a Tolvajok városának, de összességében teljesen korrekt, izgalmas film, simán megéri azt a két órát. Viszont az, hogy egy ilyen átlagosnál jobb filmnek miért van bérelt helye a 2010-es toplistákon azt nem értem. Ennyire szar lett volna a tavalyi év?

Ez egy olyan film, amit kár volt megcsinálni. Egyszerűen nincs ebben a témában a világon semmi, ami miatt a nagyvászonra kívánkozna. Persze az alkotók nyilván egy rakás pénzt kerestek vele a facebook miatt, de attól még ez a Közösségi háló így önmagában borzasztóan kevés. Nincs semmi tétje az egész filmnek, se jó poénok, se dráma, se szerelem, se szenvedély, se jó karakterek, egyszerűen az ég egy adta világon semmi, amitől jó lesz egy film. Komolyan nehezemre esik elhinni, hogy van egy olyan David Fincher film, amiben a legnagyobb pozitívum Justin Timberlake jelenléte... És ez a rendező valaha olyan filmekkel alapozta meg a nevét, mint a Hetedik, vagy a Harcosok klubja. Még csak nem is ez a legszomorúbb, hanem hogy a Közösségi háló siker lett, sőt valószínűleg még díjakat is fog kapni. Köszönhetik az alkotók mindezt Zuckerbergnek, és az ő világhódító találmányának. Érdekes egyébként, hogy mennyi valóságalapja lehet a filmnek. Hisz, ha valaki ennyire sikeres lesz, természetes, hogy megpróbálják bemocskolni a nevét. Viszont ott a másik fele, hogy annyira unalmas és érdektelen a film, hogy akár tényleg megtörténhetett ez így egy az egyben a valóságban is, nem hiszem, hogy bármit színeztek volna rajta. Igazából mindez nem is számít, a lényeg, hogy a Közösségi háló filmként totálisan életképtelen, a legalapvetőbb történeti elemek is hiányoznak belőle, ahogy a kreativitás szikrája is.

Másik blogomon a santinofilm.blog.hu-n leginkább nagyobb lélegzetvételű elemzések találhatóak különleges filmekről, sorozatokról. Mivel ezek rengeteg időmbe kerülnek, sajnos csak ritkán tudok egy-egy ilyet összehozni, ezért jött létre ez a blog, ahol pár sort fogok írni minden egyes filmről, amit megnézek. Remélem tetszeni fog!