Ezt a filmet 1994-ben láttam, majd ha nyári hangulatba akartam kerülni, minden évben megnéztem. A Hóbortos hétvége mellett, ez volt a másik, aminek ez sikerült. Gipsy King szinte teljes albuma hihetetlen hangulatot teremt az első perctől kezdve - és abba még bele se megyek, hogy később még pavlovi reflexem is alakult ki, amikor felcsendült, annyikra kondicionálódtam -, és a mostanság tomboló kánikulában nem is találhatnánk magunknak jobb elfoglaltságot, mint lehúzni otthon a redőnyt, keverni egy Titanic koktélt, és betenni ezt a filmet, majd kikapcsolódni 110 perc erejéig.

Őszintén szólva, amikor először végigolvastam a dokumentumfilm témáját, felmerült bennem egy nagyon is lényeges kérdés: vajon ki fogja ezt megnézni moziban? Néhány, gazdag férje mellett is unatkozó háziasszonyon kívül, aki a pergő képkockák alatt éppen azt fogja mesélni a mellette ülő barátnőjének, hogy ő is pontosan ilyesmit evett, amikor Shanghai-ban találkozott véletlenül az ötödik exével. Megnézve az alkotást, továbbra sem látom értelmét egy mozipremiernek, annyira szűk az a réteg, amelynek érdeklődését ez a fajta film lefedi. Ha azt hinnénk ugyanis, hogy itt egy mindenki által elérhető ételekről és éttermekről van szó, nagyot tévedünk. 

Gondolkodtatok már azon, akár nyíltan, akár titokban, magatokban, hogy meddig képes vajon két ember együtt élni úgy, hogy nem mennek kölcsönösen egymás agyára? Meddig tart a sütő szerelem? Egy évig? Háromig? Öt év után van még valami amit nem tudtok egymásról? Hét év után? Tíz év után? Húsz év után? Halálig? Netalán megadatik az, hogy soha semmilyen probléma nem "fűszerezi" a kapcsolatot? Nincsenek veszekedések, boldogok lesztek míg világ a világ? Lehet ezt előre tudni, vagy csak a remény marad? Az ember alapvetően tökéletlen, hiába akarja a jót, végül mégis mindent elkúrhat? Ha nem gondolkodtatok ilyesmin egy percet sem, és minden rendben tegyetek magatoknak egy szívességet, és ne nézzétek meg ezt a filmet, mert a hatásvadász címmel ellentétben olyan lelki átformáláson eshettek át, hogy soha többé nem lesztek önmagatok.

A westernek hosszú történetében vannak nem éppen rendhagyó alkotások is. Voltak, akik űrből érkezett idegen lényekkel, voltak filmesek, akik a távol-keleti szamuráj hagyománnyal próbálták feldobni és voltak, akik egyszerűen más kontinensre helyezték a történéseket. Ez utóbbiak sorát szaporítja "A Winchester mestere" is. 

Mint azt bizonyára tudjátok, idén érkezik a Hitman reboot. Vagyis másodszorra is megpróbálják filmre adaptálni a zseniális bérgyilkos "szimulátort". Én természetesen drukkolok, hogy sikerüljön a film, bár megítélésem szerint az előző verzióban is több volt a jó jelenet, mint a rossz. Ezért úgy gondoltam a hátralévő két hónapban végigvenném a játékokat is, nyitánynak pedig jöjjön a film 2007-ből.

Annak idején talán az Aliens új mozis vetítése után láttam az Ex Machina trailerét és elég rendesen kinevettem, mert megint az láttam, hogy a nyugati filmgyártásban egy női személyiséggel rendelkező mesterséges intelligencia is csak a megmentendő hercegnő szerepét kaphatja. Később meglepve láttam, hogy a film igen jó kritikákat kapott, így eldöntöttem, hogy megnézem. Mint kiderült a trailer teljesen félreérthető volt, ugyanakkor mégsem kell megkövetnem magam.

Bizonyos videojáték gyártó, kiadó cégek általános szokása volt, hogy ha betaláltak egy játékkal, ami esetleg franchise-vá nőtte ki magát, időről-időre kiadták a sztori folytatását. Néha bejött, néha nem, ám előbb-utóbb a fogyasztó közönség megkapta azt, amire legkevésbé sem vágyott: a végletekig lebutított történetvezetést, papírmasé karaktereket, unalmas  és érdektelen mellékszereplőket, de persze a kor követelményeinek megfelelően high-tech grafikai megoldásokkal felturbózva, hogy a játékra éhes gamer hadd költse már el egy használt kocsi árát videokártyára (vagy komplett gépre), ha élvezni akarja  a "valósághű" technikát és a még nagyobb fegyvereket, még nagyobb robbanásokat. Kicsit ez volt az érzésem a "Jurassic World" bemutatóján is. Minden nagyobb lett, mégsem lett jobb. 

Amikor műfaji keveredés érhető tetten egy-egy filmnél, ott az alkotók mindig vékony jégre tévednek. Nem pusztán azért, mert a nézők eleve előítéletesen állnak hozzá az ilyesfajta csínyekhez, hanem főként azért, mert nagyon nehéz jól megcsinálni. A teljesen ismeretlen Tom Green-nek ez olyannyira nem sikerült, hogy ha nem hinnék a második esélyben, azt mondanám, nagy ívben kerülje el a továbbiakban a forgatókönyvírást és a rendezést. 

A Conan, a barbár akkorát bukott mint kevés film a 2011-es nyári szezonban, véleményem szerint igencsak érdemtelenül. Amit lehet kihoztak ebből az alkotásból, és sokkal több, ennél rosszabb rebootot/adaptációt tudnék kapásból említeni. Leginkább egy komoly kérdést vetett fel: biztos, hogy szükség volt rá?

Ha netalán maradt volna hajunk Abe koma kalandjai után, akkor a teljes kopaszság érdekében ajánlanám mindenki figyelmébe ezt az Xbox One kategóriás játékot, amit szerencsére kiadtak PC-re is, és kb. három hónapja tőle hangos az internet. Nehézsége gondoskodni fog róla, hogy a maradék hajunkat is kitépjük az idegességtől. Idegtépő játékmenete talán csak pár hajszállal marad el a tegnapi alanyétól - azzal a párral, ami megmarad a fejünk búbján, miután mindkét játékot kimaxoltuk -, szinte ugyanazt a platform cuccost kapjuk, de mégis az egész olyan más, és formabontó, egész egyszerűen ha nem hallottál róla, nem ismered 2015 játékait eléggé. És ha ennyire idegesítő, meg nehéz, akkor mégis miért kéne vele játszanunk? Nos, annyira örülök, hogy megkérdeztétek...

Hélóóó! Fáló mííííí!

Bevezetőként tisztáznunk kell két szörnyen fontos kérdést, amelyek szinte megszállottként foglalkoztatták az elmúlt hónapokban a "Törésvonal" kritikusait. Elsőként, hogyan is lehetséges, hogy Alexandra Daddario játszhatja Dwayne Johnson lányát, holott csak tizennégy év a korkülönbség közöttük? Nos, úgy, ahogyan anno Jessie Royce Landis eljátszhatta Cary Grant hóbortos anyját az "Észak-északnyugat" (1959) című Hitchcock thrillerben, holott csak nyolc év volt a differencia Grant javára. Másodszor, a filmnek semmi köze a Rockstar Games által fejlesztett és 2004-ben kiadott nagysikerű "GTA: San Andreas" videojátékhoz, lévén a "San Andreas Fault"-ra, a Szent András-törésvonalra utal. Miután ezeken az akadályokon túljutottunk, nézzük, hogyan is állunk? 

16 évünk volt megtanulni az első és második szabályt, Fincher kultfilmje mégis frissen hat. A Pannonia Entertainment forgalmazásában 2015. június 18-tól ismét látható a hazai mozikban a Fight Club, azaz a Harcosok klubja.

Tény, hogy EZ a mester ékköve. Volt hozzá egy ív felfelé, és amint látjuk van egy lefelé is. Sajnos az elmúlt tíz évben sem tudta ezt űberelni, még a zseniális Holtodiglannal sem. Ráadásul ezzel a filmmel le is zárta város-trilógiáját, a másik kettő a He7edik, és a Játsz/Ma. Akkor hogy stílusos legyek: kérem állítsák az üléstámlákat függőleges helyzetbe!

Mint mindig, most is jelzem, hogy csak az olvassa el az ismertetőt, aki már látta a filmet, mert a film végének ismerete sok mindent elronthat, ráadásul ezúttal nagyon durván.

Az emberiség jövője. Olyan téma, aminek már évszázadok (évezredek?) óta újra meg újra nekirugaszkodnak az írók. Születtek róla utópiák és disztópiák, a szerzők világlátása szerint. Aztán megjelent a mozgókép és a rendezők sem óhajtottak kimaradni sorból, hogy közöljék az álláspontjukat a témakörben. Bizonyos filmekben egymásra talált a két alkotógárda. Ilyen a Rút hattyúk is. A cím könnyen felismerhetően a klasszikus mesére, „A rút kiskacsa” történetére utal. De mi van akkor, ha az átváltozás után a hattyút találjuk rútnak? Konsztantyin Lopusanszkij már többször bizonyítékát adta, hogy mélyen aggasztja a Föld sorsa. A halott ember leveleiben egy nukleáris háború következményeivel szembesítette a nézőt, majd. A múzeumlátogatóban egy világméretű ökológiai katasztrófa látomását tárta elénk. A Rút hattyúk, ha némileg közvetve is, de illeszkedik a sorba. Ezúttal egy radikális társadalmi szemléletváltozás felbukkanásának tesz ki bennünket. Jó társakra talált mindehhez a Sztrugackij fivérekben. A testvérpáros utolsó közösen írt könyve adja a laza alapot a film történetéhez. A fentebb említett „A halott ember leveleiben” Borisz Sztrugackijjal már dolgoztak együtt. Akkor az eredmény egy világhírű film lett. Vajon ezúttal mire mentek?