John Eleuthére du Pont valóban rendkívüli egy pasas lehetett, s az a minimum, hogy alakja, bonyolult személyisége, furcsa hóbortjai megérnek egy filmet. Amellett, hogy az Egyesül Államok nagy hatalmú, elképzelhetetlenül gazdag és befolyásos arisztokráciájának saját jogú tagja volt hadi- és a vegyiparban prominens családja révén, ráadásul a legszűkebb, legbelsőbb körben, tudományos körökben is jegyzett madárkutatónak számított, múzeumot alapított, valamint olyan amatőr sportágakat, sportolókat támogatott, mint a birkózás, az úszás és az öttusa, melyek Amerikában semmiképpen nem tartoztak a tömegek érdeklődési körébe. Emellett magán hordozta az embertelen nagy hatalommal bíró emberek minden kínkeservét is: szenvedett a magánytól, viszont paranoiája (sőt, skizofréniája) miatt esélye sem lehetett normális emberi kapcsolatra (a házassága is mindössze 90 napig tartott). Számomra a Foxcatcher elsősorban róla szól, néhány életét fatálisan meghatározó év történéseit bemutatva.

A horrorfilmekkel nevet szerzett, a fénykorától évtizedekre lévő Hammer stúdió feltámasztása óta mindössze egyetlen produkciójával tudott elismeréseket begyűjteni. A Susan Hill regényét másodjára feldolgozó A fekete ruhás nő régimódi, de hatásos kísértetfilm volt. Mivel csavarral végződött és a bevételt is szépen termelte, nem volt egy percig se kérdés, hogy a folytatás érkezni fog. A stúdió a vártnál is gyorsabban hozta tető alá a második részt. A nagy sietségben kihullott az eredeti alkotógárda két meghatározó tagja, James Watkins rendező és a forgatókönyvet író Jane Goldman. Helyetteseiknek ez volt az első munkájuk a műfajban, ami meg is látszik a végeredményen.

Vége a demokráciának!

Tegnapi cikkünkben átnéztük a „Legjobb film” kategória jelöltjeit, ma pedig a többi Oscar várományos moziról lesz szó.

Tarantino első forgatókönyvében, a Tiszta románcban „boncasztalra való, unalmas lószarok”-nak titulálta az Oscar-díjas filmeket, „bezzeg A jó, a rossz és a csúf”. És hát igaza volt. Persze a kétezres években, amikor audiokommentárt készített a filmhez, akkor ezt az állítását finomította; „Ez csak a ’80-as évekre volt igaz, mostanra már remekül működik az Akadémia”. Hát hogyne, pláne ha az ő munkáit is jelölgetik. Mindenesetre amióta minden évben megnézem a jelölteket (csakhogy tudjam, kinek kell szurkolni, kit kell utálni, na meg ugye egy filmblogger legyen tájékozott), azóta ha lehet, még rosszabb véleményem van Oscar bácsiról. Viszont van egy jó hírem is; tavaly, meg idén annyira vészesen nem rossz a helyzet.

“Ó Alan, csodálatos háborúnk lesz együtt!”

Hallottatok már geek II. Világháborús filmről? Nem sokról mi?! Akkor tessék. Bemutatom nektek a Kódjátszmát: A történelem szó szerinti legeslegelső informatikai szupercsapatát.

Ki kíváncsi egy mindössze négy regénnyel rendelkező író önéletrajzára? Hát, valószínűleg nem túl sokan. És ki kíváncsi egy újonnan felfedezett Shakespeare-darabra? Valószínűleg kicsivel többen. Arthur Phillips az utóbbi ígéretével csalta olvasóit az autobiográfia-olvasás csapdájába, de azt kell mondjam, nem ért csalódás.

Mesterlövésznek lenni kemény meló. A szakma végtelen türelmet, precizitást és gondos tervezést igényel, melynek csúcspontjául megvalósulhat a tökéletes és a célkeresztben lévő számára persze végzetes lövés. A Rebellion fejlesztőinek ugyanígy rá kellett készülniük, hogy játékuk betaláljon, aminek immáron harmadszorra veselkedtek neki. A Sniper Elite első része még 2005-ben jelent meg, de a folytatásra, ami inkább újrafeldolgozás lett, hét évet kellett várni. Ehhez képest viszonylag hamar kijött a harmadik epizód, mely Európa helyett a II. világháború egy másik fontos színterére, az afrikai frontra kalauzol el bennünket.

Minthogy ez egy hagyományteremtő jellegű rendezvény volt, - vagyis ez volt az első InfoBál - felkészültem, hogy lesznek a szervezésben gikszerek, de bátran állíthatom, pláne, hogy van viszonyítási alapom, hogy ilyen felkészültséggel és profizmussal nagyon kevés helyen találkoztam. Az eseményt az InfoBál szervezőbizottsága, a Magyarországi Aktív Kommunikációs és Társadalmi Fejlődésért Felelős Egyesület (Makom) keretein belül szervezte Urbán Viktor és Kondi-Gávai Máté vezényletével. Az operatív lebonyolításban a RedOne Event Ügynökség vett részt. Megítélésem szerint, sok helyen nem is hirdették az Infokommunikáció ünnepét, így duplán örülünk, hogy oldalunk az elsők között tudósíthat erről az eseményről, amit múlt szombaton, február 7-én tartottak meg a Budapest Marriott Hotelben. Méghozzá pazarul.

A világot egy korszakalkotó találmányon át uralni kívánó gazember gyakori alakja a filmes világnak. Hadd hozzak fel egy közismert példát. Elég, ha arra gondolunk, James Bond hányszor került szembe ilyen ellenféllel. Miután a szuperügynök 1965-ben már létezett a vásznon, Garin mérnök eseténél, ha nagyot akarnák mondani előállhatnék azzal, hogy: „Íme, a szovjet válasz Fleming hősének kalandjaira!” Nem, erről szó sincs. Akkor inkább már Dr. Mabuse világa jut eszembe, mint a 007-es ügynök. Természetesen irodalmi alapanyag bőven akad. Verne Gyula, aki nálunk oly népszerűvé lett, hogy az eredeti, francia nevét már szinte el is felejtettük, a „Hódító Robur” vagy ”A bégum ötszáz milliója” esetében már jó régen megismertette az olvasóit hasonlóan nagyformátumú gonosztevőkkel. Ezt a filmet Alekszej Tolsztojnak köszönhetjük, aki Sztálin kedvenc grófja volt, a származása ellenére. A GULAG-ok és a kampányszerű tisztogatások világában ez bizony időnként jól jött. Előkelő származása ellenére meggyőződéses baloldali maradt élete végéig. Amúgy nem kis név ám, a szovjet fantasztikus irodalom egyik megteremtője. A kommunista éra legelső sci-fi mozija, az Aelita, az ő regénye alapján készült és lett világhírű. A „Garin mérnök hiperboloidja” először 1925-26-ban látott napvilágot, de még nem regényként. A „Krasznaja Nov” újság hasábjain közölték le, amely afféle korai magazin volt. Annak irodalmi részeként szerzett magának híveket. Hányatott sors jutott a műnek. A szerző többször és alaposan átdolgozta, egyszerűsítette, hogy könnyebben fogyaszthatóvá váljon. Nem jellemző, de végül a legutolsó kiadása lett a „kánoni változat.” De miről is szól? Ideje elmondani. Gyorsan szólok: a könyvkiadásban olvasható események és a filmben látottak korántsem mindenben fedik egymást.

“Az öltöny a modern úriember páncélja. És a Kingsman ügynökei az új lovagok.”

Ha arra számítotok, hogy egy lebutított mini James Bond jelölt workshopot fogtok látni a mozivásznon, akkor hatalmasat tévedtek.

"Két dolgot leszögeznék: én nem szeretkezek... én baszok... durván."

Avagy az első film, amelynél azt éreztem, az összes színész valamilyen fogadást vesztett el, és muszáj volt elvállalniuk ezeket a szerepeket.

„Ennek nagyon nem lesz így jó vége!"

Sóhajtott fel egy kislány a film háromnegyed részénél, egy totális csöndes résznél, a moziteremben ülők legnagyobb örömére. Ilyen és ehhez hasonlatos dolgok történtek a SpongyaBob vasárnapi matinévetítésén. Én például életemben nem láttam ennyi szétszórt pattogatott kukoricát, amiből bőven jutott az előző sorban ülök nyakába is, de senki nem csodálkozott ezen, sőt mintha ennél a filmnél egyenesen ez lett volna a kötelező.

Meglepő, hogy idáig senkinek se jutott eszébe túlélő horrort készíteni az Alien-sorozat alapján. A lövöldözésre mindig fogékony játékosokat inkább totális háborúba helyezték, ahol xenomorphok egész hordájával vehették fel a harcot, ráadásként olykor a ragadozókat is bedobva a mixbe. Azt már James Cameronnak is a szemére vetették, hogy az első film jóformán elpusztíthatatlan lényéből közönséges bogárhadsereget csinált, de a fejlesztőknek mindezidáig lehetőségük se nagyon volt, hogy annak az intelligens, tökéletes gyilkosnak mutassák be H.R. Giger gyönyörű teremtményét, aminek eredetileg Ridley Scott. A stratégiai játékaival nevet szerzett The Creative Assembly úgy határozott, hogy megkísérli visszahelyezni a xenomorphot a tápláléklánc csúcsára.