Na ez is megvolt. Leteszteltük a 4DX mozitermet mely országunkban legalább olyan egyedülálló élményt kínál, mint az IMAX vagy egy 3D-s mozi. Santino már egyszer írt a 4D-s moziról, én pedig igyekeztem bemutatni a 4K-t valamint a HFR 3D-t, úgyhogy van miből választani, még rengeteg minden maradt, amivel a moziba csábíthatják azt, aki kicsit többre vágyik mint egy szimpla film megtekintése. Jelen esetben a 4DX az ami a legújabb, de alig tudnak róla az átlagemberek, hiszen ez csak és kizárólag Pesten, a Cinema City Westend 3-as termében került kialakításra. A véleményeket olvasván pedig nagyon lehangoló kép alakult ki bennem - de azért azt hozzátenném, hogy a legtöbb kritikus egész egyszerűen be van savanyodva, és még a maradék szinkron színészektől is elvenné a munkát legszívesebben, úgyhogy annyira azért nem kedvetlenítettek el. Pláne ha hozzáteszem, hogy a legtöbben el se mentek kipróbálni, csupán elképzelték az élményt, és úgy... khm "kritizálták". Már pedig a puding és a 4DX próbája az evés.

Hosszú idő után ismét összeültünk Scallal, hogy megbeszéljünk néhány 2013-as filmet.  Viszont borzasztó hosszúra nyúlt ez a podcast, ezért olyan killbillesen kettévágtuk, a második felét pedig majd jövő hét vasárnap hallhatjátok. Addig is jó szórakozást!

Jobb gommbal Ide kattintva le is tölthetitek.

Rég volt már szó a blogon az olasz posztapokaliptikus mozik aranykoráról. Egy olyan korról, amikor a B filmekre szakosodott olasz mesteremberek ontották magukból a bájos, ámde gyenge minőségű ripoffokat, amelyeknek a legalja a zombis horror és a világégés után játszódó spagettiwesternes Mad Max–Menekülés New Yorkból-keverékek voltak. Gyakorlatilag nulla költségvetésből utánoztak külföldi B filmeket, néha már direkt csak videóra. Ha ide kattintotok, feltárul előttetek is ennek a korszaknak a szépsége. 

„A művésznek szolgálni kell, és vigyázni, ne menjen túl messzire.”

Sophie Marceau karrierje elég szépen indult; a Házibuli sikere után egy egész generáció szeretett bele Európában, a folytatásnak köszönhetően pedig megkapta a César díjat, és addigra minden hímnemű szívét elnyerte. Nem csoda, hogy következő filmjében már a legnagyobb francia sztár, Belmondo mellett játszhatott a Kellemes húsvéti ünnepekben, illetve a nagyszabású történelmi moziban, a Saganne erődben sem kisebb nevek mellett alakíthatott, mint Gerard Depardieu, Philippe Noiret vagy Catherine Deneuve, Aztán valami végképp elromlott.

A nézők végveszélyben.
Tudom, gyenge volt, de nem tudtam kihagyni.

Maggie Carey minden bizonnyal újranézte az Amerikai pitét és ráeszmélt, hogy az elmúlt pár év mozis felhozatala nem fedte le ezt az amúgy egyértelműnek tűnő niche-t. Szüzességelvesztős vígjáték! Csak lúzer gimis végzősök helyett stréber gimis csajjal! 1993-ból! Abból a korszakból, amikor Maggie járt ugyanebben a cipőben (saját gimis élményeit használta fel) és abból a korszakból, ahol még talán ez a film viccesnek és eredetinek számított volna. Kár, hogy 2013-at írunk és az előbbi két jelzőből egyiket sem aggatnám a Kamatylistára nyugodt szívvel.

Korábban még sosem voltam ilyen filmes éjszakán, előre félek, hogy tele lesz paraszttal, és nem lehet élvezni a filmet. Nem tudom, hogy fogom bírni a 12 órát, a filmnézéssel még nem lenne baj, de egész éjszaka fent maradni, az már húzósabb kérdés. Előző éjszaka természetesen pont úgy jön ki a lépés, hogy alig tudok aludni, de legalább korán felébredek, amitől egész nap nyomott és álmos vagyok. Telezabálom magam, majd egy kávé, pedig sosem kávézom, és indulás.

Jean-Paul Belmondo szülei művészek voltak, ő mégis bokszoló akart lenni. Imádta a színházat, mégis filmszínész lett belőle. Egy művészfilmben ismerte meg a világ, mégis közönségfilmek sztárjaként emlékszünk rá.

Nem volt a hagyományos értelemben jóképű, csibészes sármjának mégsem tudott egy nő sem ellenállni. Egyszerre volt hiteles keményfiúként és bohócként, akár egyetlen filmen belül is. Nagy riválisa, Delon tökéletes jóképűségével, kegyetlen hidegségével, visszafogott játékával a tökéletes ellentéte a szimpatikusan humorizáló, szabálytalan arcvonású, örökké fitt Belmondonak. Azt hihettük, soha nem öregszik meg, pedig idén már 80 éves.

Ma már az amerikai filmek dömpingjében kevés szó esik - és egyáltalán nem népszerű téma - az európai közönségfilm aranykoráról, illetve annak egyik legkedveltebb sztárjáról, éppen ezért álljon itt az ő 10 legjobb filmje.

2013 a sci-fi éve, ezt már sokan mondták... azt is tudjuk, hogy kínálatban van jó és rossz egyaránt, de ezt már megszokhattuk. Sőt, az sem újdonság (és ezt az Europa report esete is bizonyítja), hogy nem a költségvetés határozza meg a filmek minőségét. Nyilván számít, de hát látható, hogy fillérekből is létre lehet hozni izgalmas, érdekes, hovatovább látványos filmeket. Az Europa reportnak sikerült a hollywoodi megalománia koporsójába egy újabb szöget beleverni.

A következő kritikát fogadjátok szeretettel egy ismeretlen, angyali vendégkritikustól.

A film nyert pozícióból indul: Japán, jakuzák, ninják, szamurájok légiói és persze maga farkas, akinek karakteréről a moziplakát már szinte mindent elmond, és amit nem, azt megtudjuk a film első pár percében. Mint az kiderült, ez annyira előnye, mint hátránya a filmnek…

Sziasztok, itt Dávid beszél.
Fura, hogy most írásban kell szövegeljek.
Terveztem, hogy ezt mind egy videóban láthatjátok majd, de nem fért bele sehogy sem az időmbe. 

Azután hogy az előző ősi idegenes videót elkészítettem, rengeteg dolog történt, és még most is rengeteg dolog van folyamatban. Fő oka annak, hogy azóta nem sikerült újabb videót készíteni főleg az érettségi volt, és az, hogy utána több téren rengeteg lemaradást kellett behoznom. Ennek még most sincs vége. Na de akkor a lényeg... miért panaszkodom nektek arról, hogy nem volt időm videót készíteni?

Nem tudom mennyien tudjátok, de pillanatnyilag fő hivatásban zenész is vagyok nem csak filmes, és pár óra múlva indulunk az idei magyarországi turnénkra a VIRUS együttessel. Gondoltam, hogy megosztom veletek a koncertek helyszínét és dátumát, hátha kedvetek akad eljönni.

Augusztus 15. - Budapest - Rockbarlang (XVI. kerület) - 20 óra
Augusztus 16. - Budapest - Crazy Mama - 19 óra fele
Augusztus 17. - Szarvaskő, Tardosi sporttábor (Eger mellett pár kilométerrel) - 20 óra

Klasszikus/hard rockot játszunk, saját számok + feldolgozások. Mindenkit szeretettel várunk akinek kedve van. Ha valaki a blogon keresztül érkezik szóljon rám, mert látásból keveseteket ismerem. :D 
Annak érdekében, hogy ti is megismerjetek hivatalosan bejelentem, hogy levágtam a hajam.

Mikor hazaérek abban a csodálatos állapotban leszek, hogy nem lesz semmi különös dolgom, úgyhogy a videók kilóra fognak érkezni, mert rengeteg ötletem van már...

A következő alanyról sokat nem szeretnék felfedni, annyit mondok csak, hogy Rékának bevásároltunk egy Supergirl pólót...

A 2010-es év egyik legkellemesebb meglepetésfilmje idén nyáron megkapta a jól megérdemelt folytatását. Matthew Vaughn a rendezői széket átadta Jeff Wadlownak (most komolyan vadlónak hívják?), ő maga pedig megmaradt producernek és besegített az írásba is. Már csak az volt hátra, hogy leszerződtessen pár új ismert arcot - mert a Kick-Ass második része is azt az elvet vallja, mint oly sok más film: legyen nagyobb, zajosabb és látványosabb, legyen több, mint az első.

Íme egy mozi, ami igazi kuriózum a maga nemében. Miért is? Mert ez volt az egyetlen kelet-német alkotás, ami az Egyesült Államokban  közismert és sikeres lett.  Ám kár volna azt hinni, kikövezett utat járhatott be. Mint azt tudjuk, a hidegháború korszakában a kulturális kapcsolatok szinte befagytak a két rendszer között. Az NDK politikai vezetése még a szocialista táboron belül is „vonalasnak” számított, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nyugati alkotások erősen megválogatva – igen, a cenzúra, - kerültek be, másrészről viszont a DEFA szájbarágós tartalommal teli történetei után sem kapkodtak. (Nem bizony, még a „béketábor” kerítésein belül se igazán.)  De lássuk a tartalmat.

The Trail of The Pink Panther/A Rózsaszín Párduc nyomában (1982)

1978-ban kezdtek el dolgozni a következő folytatáson. Azonban a Romance of The Pink Panther című epizódnak csak a forgatókönyve készült el. 1980. július 24-én ugyanis tragikus hír rázta meg rajongókat: Peter Sellers szívrohamban elhunyt.

1982-ben a mozikba került a Rózsaszín Párduc nyomában című film, amelyet valójában a korábbi filmek kivágott, illetve újra felhasznált jeleneteiből vágtak össze. Megismerhetjük a felügyelő családi hátterét, fiatalságát, múltját is; természetesen más színészekkel eljátszva. Próbálták ugyan egy kerettörténettel összefűzni a cselekményt, de ebből sajnos nem lett egy különösebben élvezhető alkotás. Inkább csak a Peter Sellersről való emlékezést szolgálja.

Az űrben játszódó mozgóképek világában az egykori „szovjet blokk” filmjei mindig is kuriózumnak számítottak, a kelet-német NDK mozijai pedig végképp, miután egy meglehetősen elzárkózó társadalomban készültek és, leginkább belső használatra tervezett világképet mutattak. (Talán csak az „indiános filmek” tekinthetőek kivételnek ebből a szempontból, mert azokat népszerűség övezte a vasfüggönyön zárta világban. Ezen sorok írója szintén a rajongótáborba tartozott.) Ám a sci-fi történeteket egyszerűen nem lehetett kalodába zárni, már csak a helyszínek folytán sem, továbbá igen költségesek voltak, így „házon belül” sem sűrűn bukkantak fel a vetítőtermekben. Az NDK-ban mindössze öt nagyvászonra tervezett mozit forgattak le, bár az elsőt, a magyar Balázs Béla ötlete nyomán készült vígjátékot (Chemie und Liebe) alig ismeri valaki. (Látni pedig még kevesebben látták. Én sem.) A TV játékokat ezúttal nem számítom be a sorba. A kezdet ígéretes volt, mert viszont az 1960-ban készült  második mozi, a Holtak bolygója (The Silent Star / Der Schweigende Sterne) fogadtatása kifejezetten jónak volt mondható a nagyvilágban. Aztán Stanley Kubrick 1969-ben új alapokra helyezte a fantasztikus filmeket, amikor előállt a kultikussá lett a 2001 – Űrodüsszeia történettel. Az erkölcsi és anyagi siker, továbbá az, hogy lehet valami közhelytől eltérő ötletből is nagyot alkotni, megmozgatta a filmesek fantáziáját. Ha minden igaz, az NDK válasza a Meteorvadászok lett volna az amerikai elődre. Azt minden különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy a két film összevetésében többségében a kelet-német alkotás húzza a rövidebbet. Talán abban jobb, hogy emberközpontúbb világot mutat, nem annyira sterilet, mint a Kubrick rendezte vetélytárs. Az irodalmi alapanyag itt is megvolt, Carlos Rasch hasonló című regénye ugyan az ifjúságnak íródott, de stílusos, kalandokkal teli könyv, teljesen alkalmas egy nagyszabású, látványos mozi alapjának. Na, itt lépett be az első gubanc. Ugyanis az NDK költségvetése egy valóban drága mozi leforgatására nem adott módot. Megoldás: alaposan megváltoztatták a cselekményt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a regény minden valóban érdekes eseménye – meteorok megsemmisítése, kisbolygóra szállás, idegen űrhajó - áldozatul esett a költségvetés oltárán és helyette jöttek „pótlás” jelenetek. (Az pedig, hogy a regény szimpatikus magyar mérnökét átírták franciának, kifejezetten csúnya húzás volt. Ennyit lehetek elfogult, nem?) Vagyis hiába indult a forgatás az akkoriban szokásos, szocialista táboron belüli összefogással, - a mozi igazából lengyel-NDK koprodukció, - már a kezdet elhibázottnak bizonyult. Gondolati tartalmat, kivitelt és látványt tekintve viszont vitathatatlan az angol-amerikai klasszikus fölénye. (Aki szeretné egy részletesebb összehasonlítását olvasni a két filmnek, az "Eolomea" írását keresse a neten. Ő alaposan kivesézi ezt a témát. Pár gondolatát az engedélyével felhasználtam, amit ezúttal is köszönök neki.)