Van Damme egy újabb tehetséges külföldivel dolgozott együtt, és a Tökéletes célpont is inkább John Woo, hongkongi rendező hollywoodi debütálása miatt emlékezetes, semmint Van Damme szereplése miatt.

A Moonraker hatalmas látványosságai, gigászi bevétele után Cubby Broccoli producer felismerte: innen nincs tovább. A Bond-sorozat azon az elven működött, hogy minden résznek jobban kell sikerülnie az előzőnél. Nagyobbra, látványosabbra. Hogy ez nem mindig sikerült, főleg az átmeneti korszakban, az más kérdés. Azt viszont tudták, hogy a Moonrakert látvány tekintetében nem tudják felülmúlni, így a sorozatnak ismét új irányt kellett vennie ahhoz, hogy sikeres maradjon, és bevezesse a figurát a ’80-as évekbe. Az új irány lényege az volt, hogy felhagytak a minél több kütyü szereplésével, a parodisztikus hangvétellel, és a sorozatra jellemző túlzásokkal. Ennek eredményeképpen megszületett a Szigorúan bizalmas, mely sikeresen kijavította elődje hibáit, ám nem volt rest újakkal előállni.

Vigyázat! Fokozottan poéngyilkos kritika!!! 

Gyermekkorom egyik legemlékezetesebb filmje, bár talán nem láttam olyan sokszor, de azért mély nyomot hagyott bennem. Utoljára olyan 8 évvel ezelőtt láthattam, hosszú idő után, így ideje volt újra elővenni.

Talán feltűnhetett, hogy előző A kém, aki szeretett engem írásban '77 emlékezetes filmjei közt két sci-fit is felsoroltam. Akkor még valószínűleg kevesen gondolták volna, hogy ezek mekkora hatással lesznek a Bond sorozat következő kalandjára.
Elég hülye ötlet James Bondot sugárpisztollyal az űrbe küldeni, nem? Főleg, hogy Cubby, a producer ötlete volt, aki milliókat fektetett be. Merthogy a Moonraker akkoriban gigászinak számító, 32 milliós költségvetéssel készült. A poén pedig az, hogy ez az egetverő barmoság be is jött nekik: a film még ma is kiemelkedő, 230 milliós bevételt hozott. Ez kellett a közönségnek. James Bond sugárpisztollyal a világűrben.

A mozi szempontjából 1977 jó év volt. Csak pár filmcím a szemléltetés végett, mik mentek akkoriban: Csillagok háborúja, Harmadik típusú találkozások, Annie Hall, Szombat esti láz és A kém, aki szeretett engem. Csupa nagyhatású, szórakoztató, máig emlékezetes alkotás. James Bond átmeneti korszakának vége szakadt, új filmje ismét hatalmas sikert ért el. Ez pedig nem véletlen, A kém, aki szeretett engem a Goldfinger mellett a legjobb 007-es kaland, melybe a készítők ismét mindent beleadtak, és az arányokat sem tévesztették el.

Az MI6 és KGB riasztja legjobb ügynökeit egy eltűnt atomtengeralattjáró miatt. Mindketten épp partnerükkel töltik idejüket. Mindketten pattannak a hívásra, indulnak a küldetésre.

Lány: "James, szükségem van rád!
Bond: Angliának is."

Az utóbbi évtizedekben Hollywood három legnagyobb férfi színésze egyértelműen Al Pacino, Jack Nicholson, és Robert De Niro voltak. Már mind a hárman jócskán benne járnak a korban, és teljesen máshogy választják meg a szerepeiket, Pacino többnyire még mindig csak igényes munkákban tűnik fel (leszámítva a Jack és Jill-t), Nicholson pedig úgy tűnik, mintha csak szórakozásból vállalna el ajánlatokat. De Niro velük ellentétben a 2000-es évek óta összesen 28(!!!) filmben szerepelt. Ezek közé óhatatlanul is becsúszott persze 1-2 jobb film, de leginkább a középszert célozta meg, vagy még annál is lejjebb süllyedt. Ezt a tekintélyes mennyiséget látva nem csoda, ha valaki kiég, arról nem is beszélve, hogy a nézők számára az ő neve már végképp semmire sem jelent garanciát. Nem tudom, hogy De Niro szimplán munkamániás, vagy csak ennyire kell neki a pénz, de az száz százalék, hogy a világ nem ezek miatt a mozik miatt fog rá emlékezni.

"Steve Rowland, ezennel letartóztatom, az egyesült államok elnökének meggyilkolásáért"

„Gondoltál már valaha arra, hogy egyszer egy olyan emberrel fogsz találkozni, akivel nem kellene baszakodni?”

Talán senkit sem tisztelek annyira a filmes szakmában, mint Clint Eastwood-ot. Ő az, aki már egészen fiatal korában egy moziikonná vált, annak ellenére, hogy nem egy hatalmas tehetség. Több legendás figura is fűződik a nevéhez, de ő ennyivel nem elégedett meg, hanem rendezni kezdett. És ha kezdetben még nem is ment olyan jól (elég csak legelső rendezői munkájára a vacak Játszd le nekem a Misty-t!-re gondolni), az idő múlásával folyamatosan fejlődött, és egyre kifinomultabbá vált.

Van Damme korabeli rajongói nagyon nem szerették ezt a filmet. Meg is értem őket. Ez nem akció, de még csak nem is bunyós film. Így pedig már egyértelmű, mi lett a sorsa: ugyan nem bukott meg, de nem is lett nagy siker. Mi annak idején egyszer kivettük a videókölcsönzőből, aztán a feledés homályába merült. Egészen mostanáig…

Az 1974-es Bond volt az addigi epizódok közül a legkevésbé jövedelmező, annak ellenére, hogy még mindig a korábban hatalmas sikert aratott Roger Moore játszotta a főszerepet, illetve, hogy a filmben tulajdonképpen minden fontos összetevő megtalálható: felejthetetlen gonosztevő, látványos helyszínek, díszletek, jó zene és töméntelen mennyiségű humor. Már meg is van a „bukás” miértje; Az aranypisztolyos férfi a széria legmulatságosabb darabja, de annyira, hogy már nem is 007-es kalandot, hanem vígjátékot, vagy paródiát láthatunk, sokan ezért a legrosszabb Bondnak tartják.

Az Oroszlánszív annyira bejött az embereknek, hogy Jean-Claude végre lehetőséget kapott egy nagyobb költségvetésű akciófilm elkészítésére. A Dupla dinamit érdekessége mégis inkább abban rejlik, hogy Van Damme egy ikerpárt játszik benne. És igen, eljött az ideje, hogy bevalljam; volt Dupla dinamitos pólóm kiskoromban. A filmet magát is szerettem, valószínűleg pont azért, mert két Van Damme szerepelt benne. Meg persze egyáltalán nem értettem, hogy ez mégis hogyan lehetséges. A szüleim magyarázata sem mondanám, hogy igazán kielégített volna: „Hát összevágták!” Mi van? Mit? Igazság szerint még ma sem értem, hogy csináltak ilyesmit a digitális technológia filmes térhódítása előtt. Jó persze, sok jelenetnél egyértelmű, hogy dublőrt használtak, meg nyilván mai szemmel már észrevehető pár gagyibb megoldás, de összességében nem feltűnő. Lehet, hogy újra kéne néznem a Közös többszöröst is.

„A remake-ek első szabálya: ne baszakodj az eredetivel!”

Érdekes dolog a nosztalgia. Vajon tudnék-e ilyen elnéző lenni a mostanában kritizált Van Damme filmekkel, ha nem láttam volna őket annyiszor 5-6 évesen? A napokban egy emulátor program segítségével játszottam kiskorom SEGA videojátékaival, és elképesztően aranyosnak, bájosnak, ötletesnek, viccesnek és szórakoztatónak találtam őket. Viszont csak azokat, amikkel játszottam annakidején, a többi egy rakás szarnak se tűnt, olyan naiv meg én se lehetek, hogy pont ez a két játék volt csak jó…

A Sikoly nagy kedvencem volt, az első horrorélményem, de amikor tavaly újranéztem a trilógiát, már egyáltalán nem tűntek olyan átütő moziknak. Az első rész még hibáival együtt is szórakoztató, a másodikban még a túlnyújtottsága ellenére is találhatóak figyelemreméltó pillanatok, a harmadik viszont már rém gyenge. Most pedig itt a negyedik felvonás, 15 évvel az első, és 11 évvel a harmadik rész után. Szükségünk volt nekünk erre?

Amikor először néztem a ’80-as évek eme kult klasszikusát, már éreztem hogy nem fogok csalódni. Vannak filmek, amelyek remekművek, akárhány év telik el, akármilyen új trend jön. Nagyon erős, és időtlen, a tipikus ’80-as évekbeli ruhák, frizurák ellenére is, ennek pedig csak az egyik oka a profi megvalósítás és a jó színészek.

Előzetesen is elnézést kell kérnem, de a szokásosnál is jobbanmegmondomafrankót leszek, és hejesírási hubákat is többet rejtek el, mert valami olyan szinten beteg vagyok, hogy ma csak ezért celluloidba pólyálnám az összes hollywoodi producert ÉS hazai sponzort - természetesen miután jól mumifikáltam őket (köhög). Szóval arra gondoltam, hogy most valami speciálissal rukkolnék elő, nehogy már annyira kiszámítható legyek, toplista terén (köh-köh) úgyhogy nem is ragoznám túlságosan a bevezetőt túl, jöjjön életem 10 legkiválóbb filmje, illetve csalódása.

Az 1967-es Csak kétszer élsz után, egy átmeneti, kísérleti korszak következett a 007-es sorozat történetében, mely egészen az 1977-es A kém, aki szeretett engem-ig tartott, mikor az alkotók újra megtalálták a saját hangjukat. Így nyilvánvaló, hogy ebben a korszakban készültek a legfurcsább, legkülönösebb epizódjai az egész szériának. Ilyen "érdekes" film ez is.

A legnagyobb érdeme ennek a résznek, egyértelműen az új főszereplő, Roger Moore. Szerény személyem ugyan Connery-t jobban preferálja, de Moore érdemei vitathatatlanok; megmentette a sorozatot, és teljesen újraértelmezte Bond figuráját. Nála nem egy munkájának élő, könyörtelen gyilkos macsó, hanem egy humoros, élvhajhász úriember, akinek alkalomadtán, muszáj ölnie is. Moore egész játékstílusa sokkal játékosabb, könnyedebb, mint bármelyik másik 007-est alakító színészé. Ehhez hozzájárul az egész lényéből sugárzó eleganciája, humora, melyek a figura védjegyeivé váltak. A vele készült filmek is mind ilyenek: habkönnyűek, viccesek, elegánsak. Talán csak épp legelső alakítása más egy kicsit, ugyanis az alkotók ekkor még mindig a kísérletezés hosszú stádiumában tartottak.