Már a film egynegyedénél furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Egyrészt annak az érzése, hogy én ezt a sztorit már láttam valahol (ez költői túlzás, mert sok helyen), valamint az a meglehetősen blaszfemikus gondolat, hogy milyen is lenne ez a történet amerikanizált változatban.

A mostohaapáknak nincs túl nagy respektjük a mozivásznon. Az első példák, amik így hirtelen beugranak jellemzően pszichopatákhoz és alkoholistákhoz köthetőek. A közelmúlt nagy kedvence, a Sráckor se öregbítette a hírnevüket, mindjárt kettő alkesz pótfater is volt benne. Ha innen nézem, Sean Anders (Förtelmes főnökök 2) filmje akár fontos állomásnak is tekinthető. Arról szól, hogy ezek a pacákok lehetnek akár rendesek is, és bizony nincs könnyű dolguk, ha el akarják nyerni a gyerek szeretetét. A küzdelem itt kész csatává válik, de melodráma helyett vígjátékba csomagolva. Will Ferrell és Mark Wahlberg már a Pancser policeban is rendkívül szórakoztatóan mentek a másik agyára, pedig akkor még társak voltak, most viszont mindent eldöntő párharcra indulnak egymás ellen.

A ’90-es évek annyi megunhatatlan kedvencet hozott az akciófilmek műfajába, hogy felsorolni is nehéz. A Holtpont is egyike ezeknek, melyet az egész zsáner előtt kalapot emelő Vaskabátok is megidézett. Kathryn Bigelow (Zero Dark Thirty) alkotása nem tartozik a vegytiszta akciófilmek közé, inkább egy laza elegy, melyben a bankrablások és üldözések mellett jut idő a szörfös szubkultúra bemutatására is. A sztorit több film megénekelte már. Néhány évvel korábban Porsche-tolvajok címen láthattuk, később pedig a Halálos iramban vette kölcsön tokkal-vonóval. Feltörekvő hősünk (Keanu Reeves) itt a hangzatos Johnny Utah névre hallgat. Az ifjú FBI-ügynök maszkos bankrablók nyomába ered, akik gyaníthatóan nappal hullámlovasok, szóval hősünk beépül a szörfösök közé, ahol megismerkedik az életművész Bodhival (Patrick Swayze). A két férfi között először kölcsönös tisztelet, majd barátság alakul ki, mely egészen addig tart, míg Utah gyanítani nem kezdi, hogy Bodhinak és társainak köze lehet a rablásokhoz.

No mit szóltok, hogy hasítjuk a teret az időgépünkkel? Máris itt vagyunk a '70-es években. Még mindig negyven évre a mától, de az öreg Ray bizony már húsz éve keményen tolta ekkor a filmszakmában, igazi nagy öregnek számított a maga 53 évével. Sőt nyugodtan mondhatjuk egy őskövületnek is, mert bizony, miután Az aranygyapjú legendája csúfosan megbukott a kasszáknál – ahogy egyébként a Gulliver, a Rejtelmes sziget és az Emberek a Holdban is –, a Columbia nem meglepő módon nem újította meg a szerződését, és kénytelen volt a továbbiakban szabadúszóként tevékenykedni. A Columbiánál ugyan cserélődött a vezetés is, de ennél fontosabb volt a változás, amit a '60-as évek hozott magával: az emberek inkább jelenkori (James Bond), vagy jövőbeli (Star Trek, Lost in Space) kalandokat akartak, semmint meséket és múltba révedő történeteket, amelyekben Harryhausen otthonosan mozgott. Az első megbízás 1966-ban érkezett a Hammer Filmtől, ahol az Egymillió évvel ezelőtt ismét hatalmas sikert aratott, s nem mellesleg Raquel Welchet mind a három mondatával katapultálta a hírnévbe. Majd 1969-ben elkészítette a Warner Brothers számára A tiltott völgy című személyes munkáját, amelyet még harminc évvel korábban mestere, Willis O'Brian akart kivitelezni, de sajnos félbe kellett hagynia. Miután ez megbukott, Harryhausen elővette régi ötletét, a Szinbád folytatását, ahol eredetileg Szinbád dinoszauroszokkal találkozott volna, de erről a Columbia hallani se akart. Viszont arra kérték, álljon elő valami egészen más történettel, amelynek hőse lehet újra Szinbád, és így készülhetett el a második kaland, a Szinbád arany utazása.

Egy huszárvágással máris itt vagyunk a 60-as években, és kihagytuk mind a Gulliver utazását, mind pedig a Rejtelmes szigetet. Ennek leginkább az az oka, hogy sehol nem tudtam beszerezni őket, de minthogy már csak négy filmmel akarok foglalkozni, amúgy is úgy láttam autentikusabbnak, ha a második etapban a Szinbádos és a görög mítoszos filmeket veszem szemügyre, és ami kimarad, az megmarad egy későbbi – nagyon későbbi – időpontra. Na nézzük, mit alkottak egy olyan történettel, amely már akkor filmvászonra termett, amikor az emberek még azt sem tudták, mi az a könyv!

Na, jót buliztál, kajáltál, piáltál, hánytál tegnap? Felébredtél? Kávé megvan? Akkor most kis pihentető gyanánt, nem filmes írások jönnek, illetve azok, csak kicsit másképp. Önfényezés következik, önfalloszszopás, mikre is voltatok kíváncsiak úgy en bloc a tavalyi év során. 2016-ra már kezd beérni az a sok küszködés és öldöklés: végre, ezt figyeld, már nem szerkesztők beszélgetnek egymással a cikkek alatt, sőt már nem is szerkesztők beszélgetnek az olvasókkal, hanem, ezt figyeld: többnyire olvasók beszélgetnek olvasókkal, arról, amit MI írtunk, vagy legalábbis a filmekről, amikről írunk. Amire mindenképpen büszke vagyok, hogy az utolsó helyen 2014-ben egy alig 8000-es látogatottságú cikk ácsorgott, az Egy maréknyi dollárért, most pedig húsz írásunk is átvitte a bűvös tízezres határt, lásd az utolsó helyen két 12 000-et meghaladó cikk vetélkedik. Ez egyértelműen pozitív, márpedig a számok nem hazudnak. A FILMBOOK-nak lett egy megbízható bázisa, olyan olvasói, akik visszajárnak, akik kifejezetten szeretik a más típusú írásainkat, még ha helyenként bő lére is eresztjük őket. És ez jó! 2015 volt az első év, amikor már határozottan úgy éreztem, megéri küszködni, meg kutatni és írni, mert tényleg értéket teremtünk. És ezt NEKTEK, olvasóknak köszönhetjük, mert elsősorban értetek, miattatok érdemes bármilyen filmmel is foglalkozni.

Ha másra nem is, egy dologra nagyon jók ezek az évzáró toplisták: amikor elolvasom az előző évit, rá kell jöjjek, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim. 2015 bár a nagy visszatérések éve kellett volna legyen, a legtöbb szempontból mégis a kihagyott ziccererek éve lett: középszerű – MEDIOCRE!!!! –, lapos, kiszámítható Oscar-átadóval, halál uncsi nyári szezonnal, és ha a Star Wars nem ütött volna, még uncsibb karácsonyi idénnyel. Megállás nélkül jönnek a folytatások, remake-ek, képregényfilmek, franchise-ok, univerzumok, sehol egy önálló ötlet. Nagyon remélem, 2016 ezt könnyen át fogja vinni, különösen azért, mert 2016-tal kezdődik a megújulás korszaka, és mert a 16-os a szerencseszámom.

Sajátos toplistámban ezúttal is az elmúlt esztendőből emeltem ki egy-egy meghatározó pontot. Vigyázat, a poszt nyomokban szabadszájúságot tartalmazhat!

Csak nem gondoltátok, hogy véget érhet az év egy utolsó Tini Scal nosztalgiaírás nélkül? A 90-es években megszállottan kerestem a jó westernfilmeket, aminek többnyire csúfos felsülés lett a vége, mindegyikről kiderült, hogy unalmas vagy túlságosan amerikanizált – értsd: öt másodperc a film végi nagy leszámolás. Mostani alanyunk az utóbbi kategória, ráadásul nagyon modernizál is, miközben ordít róla az alacsony – öt millából fabrikálták – költségvetés. Tévéfilmről beszélünk, ami mégis figyelemre méltó, sőt tovább megyek, többször nézhető, és ma már egyértelműen úgy tekinthetünk rá, mint Mickey Rourke egyik utolsó jó filmjére, amikor még ki is nézett valahogy.

Vannak olyan filmek, amelyeket alapvetően sose néznék meg, mert egyszerűen nem érdekel a témájuk. Ilyen a Forma 1 (Hajsza a győzelemért) vagy a dzsesszdobos srác megpróbáltatásai (Whiplash). Aztán a készítők profizmusának vagy ihletettségüknek köszönhetően mégis sikerül elérniük, hogy érdekeljen az, ami egyébként egyáltalán nem. A mozi egyik csodája. A Joynak ez nagyon nem jött össze.

Sokaknak tuti nem fog tetszeni ez a lista, ugyanis olyan evidenciák maradtak le, mint az Agymanók, az új Star Wars vagy a Saul fia (pedig sem hazafiatlan, sem antiszemita nem vagyok, sőt örülök a film eddigi és ezután elért sikereinek egyaránt). Mindhárom mozi tetszett, egyszerűen csak nem annyira, mint a listában szereplők. Ez a lista ugyanis nem lesz kicsit sem korrekt, csak szimplán őszinte. Lássuk hát, melyek voltak az itthon, mozikban bemutatott legjobb filmek idén.

Kecskemét

2014. november 29.

Most pedig... végzek magammal... ez az egyetlen esélyem. Utolsó játékom egy újfajta rettegést indított el bennem... a páni félelmet... a félelmet önmagamtól, attól ami vagyok... és ami mindig is voltam. Mindaz, amiért éltem elveszett. Remény? Cél? Élvezet? Csupa értelmetlenség. Elindulok hát az árnyékvilágba... és ott majd rájövök mi lappang e Föld sötét bugyraiban...

Az idei karácsony a Karácsonyi ének körül forgott nálam, ami azzal kezdődött, hogy hosszas tépelődés után megnéztem a Robert Zemeckis-féle verziót, és nagyon tetszett. Azt hittem, az idei szezonban már nem is látok ennél jobb filmet – tegyük hozzá, már alig maradt karácsonyi film, amit ne láttam volna, így egyre nehezebb elkerülni, hogy ne újrázzak valamiből. Aztán a Karácsonyi lidércnyomás miatt azon kaptam magam, hogy ez a karácsony nem az élő szereplős filmek felé tolódik el. Nézzük csak: volt már CGI-rajzfilm, stop motion animáció, már csak egy bábfilm hiányzott... áááá, humbug.

Ezt a filmet nagyjából féléve mutatták be Spanyolországban, így kiérdemelte a legfrissebb versenyző címét, amit az idei KAFF-on láthatott a nagyérdemű. Kapott egy díjat a végén, bár szerintem kicsit érdemtelenül. Tudom, tudom, én meg a hozzáállásom a spanyol filmekhez, de a Megszállva a lehető legtökéletesebb példa, miért is ódzkodom a katalán kultúrkörtől.

Ez a lett film meglehetősen elgondolkodtatóra sikeredett, de ettől függetlenül még szörnyű, és nem igazán ajánlható senkinek. A rendezőnő - saját? - elmezavarát, skizofréniáját, depresszióját, öngyilkossággal egybekötött halálvágyát, és még ki tudja mennyi minden belső zavarát vitte filmre. Ennél szerzőibb filmmel nem is találkozhatunk, hiszen Signe Baumane nem csak rendezte, de ő írta, sőt egész végig narrálja is az eseményeket 88 percen keresztül. Pedig az elején minden olyan jól kezdődött.