16 évünk volt megtanulni az első és második szabályt, Fincher kultfilmje mégis frissen hat. A Pannonia Entertainment forgalmazásában 2015. június 18-tól ismét látható a hazai mozikban a Fight Club, azaz a Harcosok klubja.

Tény, hogy EZ a mester ékköve. Volt hozzá egy ív felfelé, és amint látjuk van egy lefelé is. Sajnos az elmúlt tíz évben sem tudta ezt űberelni, még a zseniális Holtodiglannal sem. Ráadásul ezzel a filmmel le is zárta város-trilógiáját, a másik kettő a He7edik, és a Játsz/Ma. Akkor hogy stílusos legyek: kérem állítsák az üléstámlákat függőleges helyzetbe!

Mint mindig, most is jelzem, hogy csak az olvassa el az ismertetőt, aki már látta a filmet, mert a film végének ismerete sok mindent elronthat, ráadásul ezúttal nagyon durván.

Az emberiség jövője. Olyan téma, aminek már évszázadok (évezredek?) óta újra meg újra nekirugaszkodnak az írók. Születtek róla utópiák és disztópiák, a szerzők világlátása szerint. Aztán megjelent a mozgókép és a rendezők sem óhajtottak kimaradni sorból, hogy közöljék az álláspontjukat a témakörben. Bizonyos filmekben egymásra talált a két alkotógárda. Ilyen a Rút hattyúk is. A cím könnyen felismerhetően a klasszikus mesére, „A rút kiskacsa” történetére utal. De mi van akkor, ha az átváltozás után a hattyút találjuk rútnak? Konsztantyin Lopusanszkij már többször bizonyítékát adta, hogy mélyen aggasztja a Föld sorsa. A halott ember leveleiben egy nukleáris háború következményeivel szembesítette a nézőt, majd. A múzeumlátogatóban egy világméretű ökológiai katasztrófa látomását tárta elénk. A Rút hattyúk, ha némileg közvetve is, de illeszkedik a sorba. Ezúttal egy radikális társadalmi szemléletváltozás felbukkanásának tesz ki bennünket. Jó társakra talált mindehhez a Sztrugackij fivérekben. A testvérpáros utolsó közösen írt könyve adja a laza alapot a film történetéhez. A fentebb említett „A halott ember leveleiben” Borisz Sztrugackijjal már dolgoztak együtt. Akkor az eredmény egy világhírű film lett. Vajon ezúttal mire mentek?

A Cinetel és a FilmBOOK közös nyereményjátékának keretein belül itt a soha vissza nem térő lehetőség. A Cinetel jóvoltából most rá teheted a mancsod a 2 db páros jegy egyikére, melyek a MOM Parkba szólnak  2016. május 31-én, kedden, a 20:00-as előadásra. A feltételekért kattints a „Tovább” gombra!

Paul Feig eddig rendezőként, színészként és producerként nem tett le olyasmit az asztalra, amivel kivívta volna azt az elismerést, amely egy rendezőt (színészt, producert) kiemel az átlagból és a nézőnek is eszébe juttatja, hogy "hát nézd már ő rendezte a....filmet". Viszont már többször dolgozott együtt mostani filmjének főhősnőjével Melissa McCarthy-val. Ám ez nem előny, sőt...

A vetítés kezdete előtt a Mozinet (forgalmazó) képviselője elejtett egy mondatot, amin el kellett gondolkodjak. Idézni pontosan nem tudom, de a lényege az volt, hogy a Saul fia nem szórakoztató film, hanem egy műalkotás. És ebben az a szomorú, hogy az emberek tényleg így gondolkoznak. Vannak azok, amiket azért fogyasztunk, mert szórakozni szeretnénk, és vannak a műalkotások, amik... izé... Na de most nem azért, de a művészet tényleg ennyire külön kellene váljon a szórakoztatástól? Eredetileg nem pont az volt a célja, hogy elkápráztasson, hogy örömünkre szolgáljon élni vele, hogy nem haszon alapján nézve jobbá tegye az életünket?

Vannak olyan filmek a filmtörténelemben, amelyeket többféle módon is lehet értelmezni. Ha csak az egyszerű fegyveres konfliktust látjuk meg benne, akkor nem fogunk sokat lamentálni azon, vajon, mi is lehetett a mélyebb jelentése. Ha a történelmi tényeket nézzük, akkor beleláthatjuk, hogy - jelen esetben - a Nyugatot lassan meghódították és a civilizáció vette át az uralmat a vadon felett, amelyben a fegyverek szavának és a párbajhősöknek már vajmi kevés hely jutott. Ha pedig személyes tragédiaként nézzük, akkor máig tartó értelmet nyer. Ez a "Shane". 

A most következő cikk egy archív játékteszt 2004. augusztusából, amit a megboldogult GAMER magazinnak küldtem, amikor tesztelőket kerestek. Nagyon lelkes voltam, a játékból magam mentettem le vagy háromszáz képet, amik közül kiválasztottam a tíz végelegest, érdekességeket írtam külön dobozkákba... erre az újság a kiírás után egy hónappal megszűnt. Elöljáróban annyit, bármennyire nem szeretem a háromdés Brokeneket, mégiscsak egy Broken játékról beszélünk, és az ötödik részig úgy tűnt ez lesz a végleges irány...

Ó azok a délceg építmények, az emberiség alapkövei. Melyek fennen hirdetik sok ezer év múlva is, igen itt intelligens lények éltek egykoron. Mert nincs szebb dolog, mint építeni, alkotni, a Párizsi Notre Dame, az Aacheni katedrális, az Eiffel torony, a Szabadság szobor, az Egyiptomi Piramisok. Az a sok idő, és energia míg ezeket emberi kezecskék felépítették. Micsoda gyönyör, micsoda élvezet beütni az utolsó szöget, átvágni a szalagot, és elmormolni: kész lett már a nagy mű igen, a gép forog, az alkotó pihen... És tudjátok még mi okoz ekkora gyönyört? Felrobbantani az egészet a picsába!

Elég ritka madár, hogy valaki megrendez egy filmet, majd 36 évvel később megrendezheti gyakorlatilag ugyanannak a történetnek a remake-jét, rebootját, akárhogyan is nevezzük. Az ausztrál George Miller-el pontosan ez történt, megrendezhette saját sztorijából új szereposztással a Mad Max-et. Jót tett a történetnek a leporolás? A válasz felemás. 

Erről a filmről SEMMI információt nem fogsz találni a neten. Se egy kritikát, se egy bejegyzést, se fórumot, ahol emberek beszélgetnének egymással, se a wikipédián, és nem csak nálunk sehol az egész világon. A filmet 58-an értékelték IMDb-n, és így lett 5,5. Pedig egy furcsa, és különleges filmről beszélgetünk. Arról a fajtáról, amin egyformán lehet unatkozni, és elgondolkodni, vagy visítva röhögni. Amikor azt hinnéd ezt a jelenetet már nem tudják fokozni, mindig kapsz egy újabbat, ami erre rátromfol. Mindezt két órában, félig történelmi, félig betoldott fantázia szülte részekkel.

Idén augusztus 10-17. között ez lesz immár a 23. alkalom, hogy elvonulhatunk egy hétre, egy ideiglenes „Csodaországba”, ahol igazán színes a kulturális forgatag, ahol nagy barátságok kötődnek és nagy szerelmek szövődnek, ahol mindent szabad, de semmit sem muszáj. Augusztusban ismét megnyitja kapuit a Sziget "Fesztiválköztársaság".

- Hello Oscar, induljunk el Barrockstadtba, kérlek!

- Legna-gyobb örö-mmel... Két Vóker... az-onban... nincs a von-at felh-úzva...

- De igen Oscar! Épp az elébb csináltam meg.

- Öööö... val-óban... az én hi-bám Két Vóker. Vicces do-log, mert az es-etek többsé-gében nem szok-ásom. Hogy úgy-mondjam nem tar-tozik az ala-pvető fun-kcióimhoz. Nem mintha bárm-ilyen masi-niszta munka-körébe bele kellene tartoznia a hibázá-snak.

- Akkor indulhatunk... Oscar?

- Ugya-nakkor... Két Vóker néhány ele-mnek a fülké-ben kell lenni-e. Addi-g sajnos nem indulhatunk.

- Igen, egy kibaszott játékmamutnak, és egy zenedoboznak... megvan minden. Indulás.

- De... de ... de nem lehet Két Vóker. Ameny-nyiben nincs hitel-esítve, hogy ez a v-onat az Ön tulj-dona, addig nem áll-hatok a rendelk-ezésére... bármeny-nyire is szer-etnék.

- Itt van a rohadt szerződés, ott van a pecsét, meg az aláírás. A vonat az enyém. NYOMÁS OSCAR!

- Lát-hatnám a jegyét?

- A mit?

- De Két Vóker... ugye nem gond-olta, hogy jegy nélkül fog uta-zni egé-szen Szibé-riáig? Ha bár-ki jegy nélkül ut-azh-atna... hová vezetne ez? Nyilv-án ez-el ön is egyet ért... Két... Vóker.

- Hát persze Oscar. Mi sem természetesebb. Hiszen nem elég, hogy összeraktalak, hogy tudd vezetni a vonatot, és nem elég, hogy a tulajdonomba került, mindjárt megyek veszek jegyet is a saját vonatomra.

PICK UP szívlapát... USE szívlapát ON Oscar

Uninstall Syberia.

Bevallom némi megilletődöttség lett úrrá rajtam, midőn megtekintettem Bryan Singer (X-Men, X-Men 2, Superman Returns) rendezését, amely a Hitler elleni „leghíresebb”, legemlékezetesebb merényletről szól. Nemcsak azért, mert Hollywood eddigi „történelmi” filmjei kevésbé a történelemről, mint inkább a bennük szereplő sztárokról szóltak, hanem emlékezvén Singer képregény-adaptációira, nem sok jót vártam. A film mindezek ellenére, vagy talán éppen ilyen előzmények okán, érdekesre sikerült. Hitelesebb benyomást kelt, mint egy-egy hatvanas években készült történelmi szuperprodukció, mégis felejthetőbb. Olyan alkotás, amelyre egy év múltán már a legjobb jóindulattal sem emlékszik senki. Mindez azonban nem a színészeken és a rendezőn múlt, sokkal inkább magából a történet logikájából következik.