Ennek a cikknek tulajdonképpen a Goyokin-Revisited lehetne az igazi címe, lévén hogy egykor "Santino klánfőnök" írt róla ismertetőt. Annak kommentálójaként jött össze az Internetes ismeretségünk, majd hívott ide cikkírónak. Szóval, ha valakik sokallják és fölöslegesnek tartják a blogon a többnyire régiségeket boncolgató írásaimat, - leszámítva közmondásos három főt, -  ő benne a ludas...:)

Vannak, amikor összejönnek a dolgok az ember számára. Hideo Gosha életében ez a pillanat egyszer már bekövetkezett a Three Outlaw Samurai sikerével, de utána valahogy vegyesen alakultak a további rendezései. Ám 1969-ben ismét rámosolygott a múzsa. Két nagyszerű mozival állt elő abban az évben. A Hitokiri (Tenchu) és a Goyokin egyaránt időálló remeknek bizonyultak.

Már a film megszületésének a körülményei sem voltak éppen hétköznapiak. Eredetileg ugyanis a Yojimbo sorozat negyedik darabját akarták leforgatni, természetesen Toshiro Mifune főszereplésével. Ám a „Császár” elképzelése a tartalomról és a kifejezésmódról erősen különbözött attól, amit Gosha képre vinni szándékozott. Az akkor már nagy sztárnak számító Mifunének a legészakibb japán szigeten, télvíz idején, spártai körülmények között tartó forgatás sem volt az ínyére. A viták egyre nyersebbé lettek, majd a leendő főhős nemes egyszerűséggel faképnél hagyta a makacs rendezőt, mondván, csináljon amit akar, ám őnélküle. A direktor úr nem esett kétségbe. A forgatókönyvet és a meglévő felvételeket sutba vágta, a történetet végképp a saját szája íze szerint alakította át, és gyorsan megszerezte az akkorra már szintén nem akárkinek számító Tatsuya Nakadai-t a zsémbes Toshiro uraság helyére. Szerencsére, a stúdióvezetésnél sikerült kiharcolnia a folytatás lehetőségét, így a farkasordító hidegben ment tovább a munka. Bizony, kár lett volna, ha meghiúsul a terve, mert egy új klasszikust vesztettünk volna, az mára már nyilvánvaló.

Minden ország életében voltak olyan csaták, amelyek döntő kihatással bírtak a nemzet további sorsára. Nálunk ilyenek voltak például Nándorfehérvárnál és Mohácsnál, míg Japánban ugyanez elmondható a szekigaharai ütközetre. Továbbá, természetesen a címadó Port Arthur sem kivétel. Ám a dolog kezdete jóval messzebbre nyúlik vissza. Amikor Perry 1853-ban a híres „fekete hajóival” behajózott a tokiói kikötőbe, a gőzösök látványa nyilvánvalóvá tette a Tokugava sógunátus elmaradottságát. A kikényszerített nyitás egyenlőtlen gazdasági szerződésekkel járt, ami az azt követő társadalmi forrongásokkal, belső háborúkkal együtt végül a rendszer bukásához vezetett. 1868-ra megvalósult a Meidzsi restauráció, a császár nevében vezetett nyugati minta szerint építkező rendszer lépett a szamurájok világa helyébe. Az új kormányzatnak minden oka megvolt az aggodalomra. Nagy-Britannia az ópiumháborúkkal rég nekilátott Kína gyarmatosításának, az oroszok északon elérték a Japán közeli Szahalint, majd dél felé fordult az „érdeklődésük,” a franciák és az amerikaiak szintén ott ólálkodtak a nyomukban. A japánok Kubiláj kán 13. századi hódítási kísérletei után tisztában voltak a Koreai-félsziget fontosságával, amely mindenkor kiváló kiindulópont volt a szigetország elleni hódítási kísérlet számára. Magukénak akarták tudni, amihez persze hozzájárult annak gazdagsága. Az állandó fa- és nyersanyaghiánnyal küzdő nemzet tett már kísérletet a bekebelezésére. (Erről szól a „The Admiral- Roaring Currents” című mozi, amiről az érdeklődő itt olvashat) Az európai (balkáni) terjeszkedés kudarca után Oroszország újra kelet felé próbálkozott, de akkorra ott alaposan megváltozott a helyzet. Az eltelt három évtized alatt Japán rohamtempóban hozta be az elmaradottságát. Már nem érte be a saját védelmével, maga is gyarmatosítani akart.

Ritka az olyan film a western történetében, amelyet igazi anti-westernként is emlegethetünk és nem azért, mert nem viseli magán a műfaj jellegzetességeit, hanem azért, mert a való világot ülteti át a vadnyugat környezetébe és esze ágában sincs romanticizálni azt. 1952-őt írtunk, amikor bemutatták Fred Zinnemann "Délidő" című alkotását, amely 85 percében többet tud elmondani, mint más westernek két órás időtartamuk alatt. 

Minden rossz előérzetem ellenére azért tetszett annyira 2012-ben a Bosszúállók, mert visszahozott valamit, ami már nagyon régóta hiányzott a mozikból. Persze hihetetlenül látványos is volt, de számomra nem ez jelentette a fő vonzerejét, hanem az a könnyed, humoros, laza és önironikus hangvétel, amely a ’90-es évek óta valahogy kiveszett azokból a blockbusterekből, amelyeknek elvileg pont a szórakoztatás lenne a fő feladatuk. Még a fényképezés is ezt támasztotta alá, emlékezz csak vissza a fináléra; csupa napfény, móka és kacagás, sehol egy felhő, köd vagy eső, amikkel el akarják rejteni előlünk a gyenge CGI-t (hadd ne mondjak példákat, valószínűleg pontosan tudod, melyik filmekről beszélek). Erre mik az előzetes hírek a második részről? Hogy ez már sötétebb és komolyabb lesz. Hát anyád!

Annyi jó játékról írtam már, nézzünk most egy igazi retekszart. És annyi ország játékairól kifejtettem xenofóbiás véleményem, hogy ideje kis hazánk vizeire evezni. Ezt a játékot a magyar Neocore Games kalapálta össze és 2008 nyarán meg is jelent. A Neocore egy viszonylag új csapat, mire ők megalakultak már jó pár hazai fejlesztőnek leáldozott. És ugyan szeretném laudálni ezt a játékot, mint ahogy azt a GameStar tette egy nevetséges 8.2-őt adva neki, de a helyzet az, hogy a játék sokkal inkább közelít a külföldi szaksajtó által rádobott kegyelem ötösökre... a tízes skálán.

A film nem kapott fényes kritikákat amikor megjelent, és teljesen megértem aki unalmas, felesleges, vagy éppen semmitmondó filmnek tartja. Mert lényegében az is. De ti is értsetek meg, hogy egész egyszerűen nem tudok haragudni rá mégsem, mert bár látom a hibáit, és azt is elfogadom, hogy ez kevés, mégis baromira élveztem, és szórakoztam, meglehet azért mert kicsit magamra, az életvitelemre ismertem benne. Elvégre egy időben teljes komolysággal készültem az írói pályára, és igazából mai napig nem tettem le róla, hogy egyszer majd én leszek a huszonnegyedik tétel a magyar érettségin.

Mindig is amondó voltam, hogy egy mozivászonra álmodott történetet annak is értenie és élveznie kell, aki soha nem olvasta az alapjául szolgáló irodalmi alapanyagot, netán a képregényt, amelyből készült. Ezért jelen sorok írója most eltekint annak elemzésétől, hogy a karakterek megfelelnek-e képregénybeli másaiknak és ha igen, akkor miért nem. Először is a Bosszúállók ezen része semmiképpen nem méltó folytatása az - egyébként sodró lendületű és gyermeteg mivoltában is szórakoztató - első résznek. Aki pedig Nolan-szintű melodrámát várna, vagy némely karakter elmélyítését, annak kifejezetten ellenjavallt.

"And that's how my story ends. I never know what happened to be on that cold january night, in the East-end restaurant. Because as far as the rest of the world is concern ... I'm just another murderer."

"Mr. Rowland? It's been such a long time!"

Jack papa második rendezése ez a film, melynek főszereplője is egyben. A mű nem vállal sokat, de azt tisztességesen teljesíti. Egy könnyed kis western filmecske, amin helyenként még nevethetünk is. És van benne pár egész tisztességes akciójelenet is. Akkor futottam össze vele, amikor még vadásztam a western filmeket. Ráadásul egyike azon alkotásoknak, melyeknek a végét mindig eggyel többször láttam mint az elejét, és ez... tudat alatt zavart. Ugyanis egy időben - amikor még csupán két csatorna volt az országban - azzal szívatta egymást az MTV1 meg az MTV2, hogy egész héten pocsék műsorokat adtak, kivéve szombat, vasárnap, és olyankor mindig el kellett dönteni mi az amit nézünk, és mi az amit videóra veszünk. Ráadásul az MTV2-őn háromnegyed órával hamarabb kezdődött a film, így az MTV1-en sugárzott film második felére át lehetett kapcsolni. No hát így került videokazettára az Irány délre! több mint húsz éve most már, és azóta se töröltem le.

Szóljatok rám, ha ismerős lenne a szöveg, de ennél a filmnél keresve se találhatnék aktuálisabbat, hogy elsüssem. Szóval. Léteznek úgymond UTOLSÓ szerepek. Amikor a színész már réges rég túljutott a legendás évein, általában megszánják még egy szereppel, ami az UTOLSÓ szerepe is lehetne... hiszen utána vagy nem foglalkoznak vele, vagy lesüllyed, vagy meghal. Persze ez nem jelenti azt, hogy utána ne lennének még filmjei - de ezekre a nézők kollektív tudata érdekes módon soha nem emlékezik -, pláne mivel idős, haveri alapon elhívják ide meg oda alibizni, vagy összeállnak többen, és készítenek egy filmet. Na ilyen volt a Marigold Hotel első része, hat kiöregedett színész utolsó szerepe. Ordított ez folytatásért? Na ugye, hogy nem. 

Sosem értettem, miért kell angol/német/francia vagy éppen timbuktui filmek címeit a magyar agykonténereknek olyasvalamire változtatni, ami sokszor még erős belemagyarázással sem hozható kapcsolatba a filmmel. Ráadásul ezzel gyakran elvész az, amire már a címben is utalni akartak a készítők. Ez jelen esetben az amerikai Nyugat monumentalitása "A végtelen vidék", "A nagy ország", "The big country".

Ragályi Elemérrel a Kukoricasziget című film Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon zajló bemutatója kapcsán beszélgettünk – az operatőr-rendező az idei zsűrit erősítette a fesztiválon.

Leszögezném, hogy nem vagyok szakértője a BDSM, szado-mazo és egyéb frivol játékokat bemutató filmeknek. Még akkor sem, ha ezen álca alatt úgymond a rendezőnek valami magasztosabb célja van, amit aztán a kritikusok úgy szoktak megfogalmazni, hogy „vizuálisan elkápráztatja a nézőt az a látens transzcendens tér, amely lágyan körülöleli, s mintegy atavisztikus vágyódásba kergeti a nézőtér ortodox közönségét.” Egyszóval, ilyen mondatokat nem fogok leírni egy olyan filmről, amelynek mondandója kvázi húsz percbe sűríthető és pozitívumát nagyrészt a légkörből nyeri, amelyet megteremt maga körül.

David R. Ellis a maga módján rendkívüli hatású filmje jó eséllyel szépen eltűnt volna a halomra gyártott hollywoodi szarok közt, ha a neten nem gerjesztenek belőle eseményt. A butaságát a címében is büszkén vállaló horror így nagyokat lépet felfelé a várakozási listákon, amit csak fokozott a hír, hogy az alkotók visszamentek és forgattak bele még több vért, csöcsöt és a főszereplő Samuel L. Jackson a hozzá illő bájos hangnemben elszavalhatta, hogy „Tele a tököm ezekkel a kiba*ott kígyókkal ezen a kiba*ott gépen!”. Aztán beérkezett az amcsi mozikba a műremek, ami a webes cirkusz segítségével sem rengette meg a kasszákat, viszont valamilyen csoda folytán a kritikusok jelentős része úgy körbenyalta, mintha nem egy ugyanolyan marhasággal lett volna dolguk, amit máskor zsigerből a földbe döngölnek.