A szilveszteri podcastben tettünk Santinoval pár jóslatot, nemrégiben újrahallgattam, és be kellett ismerjem, hogy szinte semelyiknél nem találtam el, eddig mi is lesz a végeredmény, leszámítva talán ezt a rakás szart. Én voltam az utolsó ember, aki azt gondolta, értelmes filmet lehet készíteni a Need for Speedből. A miértnek ezúttal is számtalan oka van. Egyrészt ez az egész tuningolási, gyorsulási láz már minimum 15 éve lezajlott, a Fast & Furious sorozat is ezt lovagolta meg, és kvázi nem hivatalos adaptációja lett a játéknak, hol több, hol pedig kevesebb sikerrel. És valljuk be, játékból legtöbbször pocsék adaptációk születnek, messze vagyunk még egy olyan forradalomtól, mint az a képregényfilmekkel történt. Ráadásul vannak játékok, ahol aztán a történet számít a legkevésbé, és a Need for Speed mindig is ilyen volt. Ott a hangulat az, ami elvarázsol, az arcade és a szimulátor közti remekül eltalált egyensúly, ami az irányhatóság miatt egész egyszerűen élvezetes lesz. Az EA – nyilvánvalóan mert manapság már az NFS sem hasít úgy, ahogy az Underground vagy a Hot Pursuit idején –  viszont végre moziba küldte egyik legjobb brandjét, és azt kell mondjam, egyszerűen lehengerelt, amit kaptam.

Nos, a film első félóráját túl kell élni valahogy, ugyanis ez a már ezerszer látott sablonokból építkezik, de gyorsan hozzá is teszem, hogy nem rosszul, mert ezek miatt kap a film maradék másfél órája - jah, igen, a film több mint kétórás, 132 percecske - egy többletet, amelytől a székbe szögeződsz, annyira izgalmassá válik az egész, és nagyobb tétet kap, mint egy szimpla gyorsulási verseny. Szűkszavú főhősünk, Tobey, akit Aaron Paul alakít a Breaking Badből, egy szerelőműhelyt tart fenn, de egyre több a számla, így amikor egyik legnagyobb riválisa – csak a csaját csapta le a kezéről, semmiség –, a Dominic Cooper játszotta Dino beállít egy nagy zsozsóval kecsegtető ajánlattal, nem utasíthatja vissza azt. Elvégre csak össze kell rakni egy jó kocsit, és utána eladni a legtöbbet kínálónak, gyerekjáték, a haszon pedig megmenti a garázst. Üzlet az üzlet.

Tobey azonban bealázza vezetésben Dinot a vásárló képviselője előtt – a bájos angol szőkét a nagyon kis finom falat Imogen Poots formálja meg –, ezért hogy elégtételt vegyen, egy gyorsulási versenyben akarják eldönteni, hogyan is tovább a következő feladat előtt. Ha Tobey nyer, viheti a teljes hasznot, ha nem, akkor semmit sem kap. Nem nehéz kitalálni: hősünk belemegy és veszít, de kicsit többet, mint a pénzt, mert a két kakas viaskodásába beszáll a főhős örökké seggében lévő barátja is, aki Dino miatt holtan marad a pályán. Dino lekoccol, Tobey-t két évre bekasztlizzák, a garázs pedig lehúzza a rolót.

No, és itt kezdődik maga a film. A börtönből szabadulva számos lehetőség áll beszéd terén Steve McQueen méltó utódja előtt, bosszú, bosszú és megint csak bosszú. Létezik ugyanis egy totál elit gyorsulási verseny, amelyre kizárólag meghívás alapján lehet belépőt nyerni. Aki nyer, az mindent visz, a többiek kocsi nélkül gyalogolhatnak haza. Ezen akarja Tobey leverni Dinót, miután az angol szépség hitelt ad szavainak, meg egy menő verdát - egy magyarul rendkívül hülyén hangzó Koenigsegget -, amivel 48 óra alatt át kell érni a keleti partról a nyugatira.

És valahogy ekkor kinyílik az egész film, egyszerűen szerethető lesz, és elkezdesz szorítani ennek a szerencsétlennek, hogy sikerüljön győzelmet aratnia. Nemcsak a volán mögött, de erkölcsileg is. Ráadásul a film egy teljesen alapvető, s ugyanakkor végső célt ad az ember kezébe. Csak te, egy csodaverda, melletted egy gyönyörű nő és a végtelen országút. Ki ne akarná ezt? Még úgyis, hogy a Száguldás a semmibe szinte pontról pontra ugyanezt nyújtotta. De ugyan, hányan látták azt a filmet? Max. az autóőrültek. Rendezőnk, Scott Waugh eddig ugyan nem sok mindent tett le az asztalra, de az látszik, hogy kellő tisztelettel és alázattal közelített mind az alapanyaghoz, mind pedig a filmes elődökhöz.

Nem véletlen, hogy az autósmoziban épp a Bullitt megy, vagy hogy az alapkoncepción kívül egy rádiós speaker kommentálja száguldása során a bosszútól fűtött Tobey-t és csapatát. A rádióst amúgy Michael Keaton játssza, aki láthatóan lubickol a szerepben. Nem véletlenül említettem az Undergroundot, meg a Hot Pursuitot, mert a látványos rendőri üldözések, a városban való kergetőzés és a film eleji gyorsulás szerintem ezt a kettőt idézi meg, legalábbis ha létezik bármiféle kapcsolat a játékokkal, akkor ez a két rész ugrik be, szemben az 1994-es nagy előddel, ami állítólag a készítők terve volt.

Színészek terén sincs semmi szégyellnivalója a filmnek, Paul szótlansága teljesen egyértelműen a Bullitt miatt lett így kihegyezve, de aki látta a Breaking Badet, az tudja, hogy nem egy olyan színészecske, akinek feltétlenül szüksége lett volna egy olyan karaktert eljátszania, aki csak szomorúan néz a semmibe. Cooper egy tök érdekes gonosz karaktert hoz szerintem, mert bár bűnössége egyértelmű, valahogy mégsem lehet rá haragudni, lehet azért, mert alapvetően egy szépfiú. Tudod, az a fajta, aki folyton cseszeget a suliban, a nagybetűs életben, meg megszerzi a sok suskát, a menő verdát, meg a legjobb nőt az orrod elől... így ha belegondolok, nagyobb szemétláda, mint az elsőre látszik. Hiszen semmi nem elég neki.

Pootsról nem tudok olyan szavakat leírni, melyek kellőképpen visszaadnák azt a tüneményességet amellyel minden egyes pillanatában hozzátesz a filmhez. Ahogy mosolyog, ahogy néz, azok a szemek, az a haj, az a mosoly, jah, ezt már írtam... Szóval ha egy ilyen nő ül melletted, és ami ennél fontosabb, hisz benned... ki foglalkozik azzal, mit is gondol rólad a világ. Nagyon remélem, minél több filmben fogják foglalkoztatni, mert nem lehet betelni a szépségével. Állítólag angol bigét játszik, de ebből a magyar szinkronnak köszönhetően vajmi kevés jön át.

A mellékszereplők pedig hihetetlen módon nem idegesítőek. Itt is kapunk egy kellően multikulturális bandát, melyek közül Raimi Malek magánszáma külön említést érdemel, és megidézi a Hivatali patkányok legjobb pillanatait.

Egy ilyen filmnél azonban nem a szereplők a legfontosabbak, inkább az, ahogy ez az egész tálalva van. Bármilyen hihetetlen, a filmben csupa old school akciót találunk, vagyis olyan minimálisra szorították a CGI alkalmazását, amennyire csak lehetett, állítólag ehhez a rendező ragaszkodott. Ugyanezért sikerült szerintem Amerika kapitány legújabb kalandja is nagyon jól, úgyhogy remélem ez valami újabb trend lesz Hollywoodban. Ráadásul sehol nincsenek a Halálos iramban lehetetlenül elszállt akciói, így ezért külön dicséretet érdemel ismét a rendező és az operatőr. Amit ebben a filmben látsz – főleg ha 3D-ben nézed –, az leírhatatlan, legyen szó távoli, közeli vagy éppen a sok belsőnézetes kameraállásról, melyek a leginkább visszaadják azt, amit a játékban is kapsz - ugye az NFS úgy híresült el mint az egyik első játék ahol már nem kívülről láthattad a kocsit, hanem közvetlenül a volán mögül irányíthattad azt.

Shane Hurlbut: megjegyeztétek a nevét? A férfi, akitől az elmúlt tíz év legjobb autósüldözéseit kapjuk ebben a filmben, aki miatt a Halálos iramban legutóbbi hat része máris csupán egy széljegyzetté degradálódik, és aki úgy mutatja be az üldözéseket, hogy ezt az egész életérzést képes képekben beléd injektálni. Autót vezetni mámorító érzés lehet, gyorsan vezetni pedig még kúúl is. Ha pedig őt megjegyeztük, akkor itt a következő név, Nathan Furst, aki pedig az adrenalinpumpáló zenéért felelős. Dallamai olyanok, hogy még a moziból hazajövet is folyton dudorásztam, és vertem a ritmust.

Ők hárman felelősek az NFS filmbeli élményéért, és szintén miattuk tudom megbocsátani, hogy a forgatókönyvíróknak helyenként ordas nagy farbarúgások jártak volna, nem fizetési csekk, mert nekik köszönhetőek a gagyi fordulatok, a nyögvenyelős, sablonos kezdés, és helyenként egy-két igazán idióta közhelyes párbeszéd is. Egyetlen szerencséjük, hogy ettől függetlenül a film mégis képes fenntartani az érdeklődést egészen a legvégéig, és még így is megvan benne az a hatalmas plusz, amelyet a szép, meg jó Halálos iramban-sorozatból mindig is hiányoltam.

Egy szó mint száz, a Need for Speed egy totál váratlan helyről húzott be egy balhorgot: jött, látott és meggyőzött, hogy minden szkeptikusság ellenére igenis van létjogosultsága, és mellesleg kedvet csinált ahhoz, hogy most már megszerezzem a jogsit is.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!