Szóval azt hiszed, eddig tudtad mi az a Geek?
Úgy látszik a neo-noir meg aközött is van különbség, ha valaki fénymásolja a régieket, illetve remakeli azokat. Mert bármennyire is esküdöznek, hogy ez az eredeti William Lindsay Gresham regény új adaptációja nem szabad hinni nekik! Ha esetleg láttad az 1947-es eredetit, akkor nem kell, győzködjelek, mégis mitől jobb az minden aspektusában, és hogyan veri agyon még látványban is ezt a mostani kis bohóságot. Ha viszont nem - és vagyunk így egy páran -, akkor olvass tovább és mindjárt megvilágítom neked.
Volt idő, amikor Guillermo del Toro neve biztosíték volt rá, hogy valami egészen különlegeset kapunk, lehet nem fog tetszeni, de legalább friss lesz, meg egyedi, és nem valami olyasmi, ami a csaknem húsz éves Sky kapitány és a holnap világára hasonlít. Merthogy itt a rendező úr két hibába is belelépett, az egyik, hogy szinte szolgaian másolja kockáról kockára az eredetit, - leginkább emiatt nem mondanám adaptációnak, mert ez egy az egyben a 47-es film nyomdokain halad -, a másik pedig, hogy ahol változtat, hát bizony ott se válik a javára, mert kiesik a kontextusból, és egy idő után még értelmetlenné is válik.
Egyértelműen del Torot lenyűgözte a karnevál a filmben, és itt pislákol igazán egykori tehetsége, mert valóban szép - és dagályos - körítést kerekített a fő történeti szálnak. Miközben látható megannyi csodája egy valaha szebb napokat élt cirkusznak - jött is érte a díszlet és kosztüm jelölés, még azt is mondom, meg se vagyok lepve. Bár inkább azért impozáns, mert mostanában nem láthatunk ilyesmit. A nézőnek mindent elmondanak jól érthetően, de olyan szinten, hogy még kétszámjegyű IQ-val is érthető legyen - nem túlzó az irónia, tényleg ritkán látni ennyire szájbarágós filmet, ahol nem bíznak benne, hogy majd a néző a kis buksijában összead kettőt meg kettőt... illetve jelen esetben egyet meg egyet.
A színészekkel nem igazán vannak gondok, a célnak megfelelnek, illetve szerintem Bradley Cooper abszolút miscasting, valahogy kilóg ebből a noiros közegből, bár a film második felére magára talál - mit nem tesz egy bajusz! Úgy érzem, addig színesíti színészi palettáját, hogy a végén teljesen beszürkül majd. Nekem ő az a habókos hülye gyerek marad a Másnaposok-ból világ életére. Rooney Mara mint egy ázott veréb, nagyjából annyira aránylik az eredetiben szereplő Coleen Grayhez, akiben megvolt mind az a pajkosság, ami Marából hiányzik, Mara egyedül az - már már apácai - ártatlanságot tudja visszaadni, aláhúzva ezzel a mindenben férfira támaszkodó gyenge nő, mára elkoptatott sztereotípiáját.
Aki ellenben nagyon tetszett az Cate Blanchett volt, ő nem tud hibázni, és igazi fénykorát éli. Azt hiszem legközelebb, ha megkérdezem magamtól vajon ki az, aki manapság felér a régi aranykor igazi díváihoz Blanchett neve némileg szépítheti a mérleget. Az ő karaktere inkább a már említett változtatások miatt válik labilissá, és ily módon érthetetlenné. Richard Jenkins és Willem Dafoe szokás szerint hozza a kötelezőt, Ron Pearlman pedig ki van öregedve, de nagyon, és már egyáltalán nem ilyen szerepeket kellene vállalnia. De hát a rendező barátja, szóval valahogy bele kellett erőltetni a filmbe, persze lehetett volna sokkal testhezállóbbat is találni, mondjuk ő lett volna a geek! Toni Colette fáradtan játszik - igaz erre szerepe még rá is erősít -, az egyetlen meglepetést Mary Steenburgen jelentette, - Vissza a jövőbe 3 - aki még most is elképesztően bájos.
A jelölések kapcsán a díszletre és sminkre kitértem már. A fényképezést egyáltalán nem értem, annyira látszik a digitális technológia, hogy csak rontott az összképen, ide valami dark washed eljárás kellett volna, vagy teljesen 70 mm-es, 35 mm-es normál film, pontosan azok, amiket a Licorice pizza olyan jól alkalmazott. A legjobb filmek között pedig végképp nem értem mit keres ez a halovány alkotás. A Rémálmok sikátora nem, hogy az egykori Faun labirintusához nem ér fel, de még a Bíborhegy titokzatossága is hiányzik belőle, amit egy helyen még fel is bifláz.
Ez itt sajnos egy teljesen sematikus régi noir új köntösben, amely nagyjából olyan, mint a mi kis Budapest Noirunk, amikor valaki elolvasta hogyan is kellene noirt csinálni, aztán vett néhány régi kalapot, és uccu, neki, láss vásárt. És mondom mindezt úgy, hogy az eredeti film egyáltalán nem a kedvencem, nem is nyűgözött le amikor láttam, de elnézve del Toro verzióját most már sokkal jobban tudom értékelni a megoldásait. No, hát erre jó egy remake.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
