Sose hallottál még erről a filmről? Hát ez nem véletlen. A maga idejében hatalmas kritikai és közönségbukás volt, a 2000-es évek elején Stallone ennek és a Get Carternek köszönhette legfőképp, hogy már mindenki temette, és csak röhögtek azon, hogy Rocky 6-ot, meg Rambo 4-et akar csinálni.

És hát ez mind nem véletlen. A film pont olyan szar, mint amilyen a plakátja. Pont olyan szar, mint Van Damme szintén ezidőben forgatott videós munkái, annyi különbséggel, hogy Stallone mindig is egy magasabb kasztba tartozott, így ez a filmje még moziban is ment, bár nem sok helyen, és ott is borzasztóan kevés nézővel.

És miért is olyan rossz? Mert végtelenül klisés. Nem szoktam sztorit írni, de mindent megértetek belőle. A sorozatgyilkos megöli Stallone barátnőjét, aki kiég és szolid alkoholistává válik, de kőkemény főnöke elküldi egy zsaruknak fenntartott elvonóba (hihető), ahol persze elkezdenek hullani az emberek. Persze, sorozatgyilkosunk tért vissza, van némi sötét futkosás, meg hideg, de az a baj, hogy az egész totálisan érdektelen, és ezáltal végtelenül unalmas. Nem érdekelt, hogy ki a gyilkos, nem érdekelt, hogy ki halt meg, nem érdekelt, hogy ki marad életben. Még Stallonét is rossz volt nézni, ahogy kifejezetten erőlködött, még kínosabbá téve, ezt az amúgy is kínos próbálkozást.

Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy elsőfilmes rendezővel van dolgom, miközben a filmet néztem. Pedig Florian Henckel von Donnersmarck teljesen kezdő volt, de ezt egy halovány másodpercig nem lehet érezni, annyira szépen kimunkált filmmel van dolgunk. Sőt, talán ez az első igazán jó német film, amit életemben láttam.

A kort tökéletesen sikerül megidézni a ruháktól kezdve a trabantokon át, a visszataszító miniszter elvtársig minden a szocialista '80-as éveket idézi. Az operatőri munka csodálatos, a szobabelsők, az utcafelvételek és a visszafogott zenei aláfestés egy pillantás alatt egyértelmávé teszi bárki számára, hogy vérbeli európai alkotással van dolgunk, ráadásul a legjobb fajtából.

A színészek pedig tökéletesen azt játsszák, amit játszaniuk kell. Martina Gedeck gyönyörű és tragikus, figurája még hitelesebbé teszi a sztorit. A kommunista író, Sebastian Koch pedig talán a leginkább azonosulható figura. Ulrich Mühe szintén úgy volt jó, ahogy volt, de ezt a faarcot nem nevezném elképesztő színészi alakításnak.

A forgatókönyv nélkül persze ez az egész nem működne. Dicséretes és bátor lépés szembenézni a múlttal, nem nosztalgiázni, nemcsak életképet festeni, de bemutatni egy diktatúra működését, személyes sorsokon, drámákon keresztül. Bár a film lassan folyik, mégsem válik unalmassá, sőt egyre feszültebb lesz a cselekmény. Bemutatja például, hogy a hatalmon lévőket valójában mennyire nem maga az ideológia érdekelte, hanem sokkal inkább a saját vágyaik kiélése (gondolok itt a karrierre, vagy egy dugásra, vagy akár a kettő szomorú kombinációjára). A vége pedig nagyon szép, de nem a giccses, hollywoodi értelemben, így a sok szörnyűség ellenére az ember mégis egy kellemes érzéssel hagyja ott a filmet. Tehát, mint mozi, kiválóan működik A mások élete, annál is inkább, mivel nagyon épít a mindannyiunkban élő voyeur hajlamokra. Talán egy picit hosszabb a kelleténél, de ez bocsánatos bűn egy ilyen valóban világszínvonalú alkotásnál.

A filmet nézve itthon nem lehet nem az itteni viszonyokra gondolni. És nem csak a szocializmus miatt, hanem a Piros Arany és az öngyilkossági statisztikák miatt sem. De igazán csak akkor kerekedett el a szemem, amikor írónk a film végén (csakúgy mint bárki más) megnézhette a róla készült jelentéseket, sőt lehallgatóját is beazonosíthatta. Hát nem is tudom. Itthon meg... Rémes, felháborító és szörnyű az egész. Néha a sajtó felkap egy-egy hírt, de elsunyulták az egészet, és senkit sem érdekel. 22 év telt el, és még mindig nem tudunk semmit. Itt nem végződhetne úgy a film, ahogy Németországban. Arról nem is beszélve, hogy nekünk nem volt elég tökünk csinálni egy ehhez hasonló filmet. Persze csak koncepciójában, a színvonalat inkább gyorsan felejtsük is el, az ügynöklistákkal együtt.

A Hatodik érzék egy másik hatalmas hiányosság, amit mindenki látott, csak én nem. Viszont erre jó okom volt, hogy eddig nem néztem meg, ugyanis nekem elárulták előre a film nagy csattanóját, így meg azért tudtam, hogy már nem lesz 100%-os a műélvezet.

És valóban ilyen szemmel végignézve a filmet, egyből feltűntek a kis apróságok, amelyek elvezetnek a végső, nagy megoldáshoz. Az a hatalmas meglepetés teljesen hiányzott, bármilyen remekül is készítették el azt a jelenetet. Viszont egy dologban tévedtem. A Hatodik érzék még így is parádés filmnek számít. Egy olyan újszerű műfajkeveredés, amelynek minden eleme tökéletesen működik. Pedig biztos nem akarnám megnézni ezt a filmet, úgy alapból: Bruce Willis meg a szellemek? Ugyan már... Pedig nem akármilyen a végeredmény. Bruce Willis talán élete alakítását nyújtja, sokkal jobb mint a 12 majomban, vagy a Ponyvaregényben. Alakítása visszafogott, de ha kell, nagyon meggyőző drámai erővel bír, és eddigi munkáihoz képest teljesen szokatlan a karakter. Nagyon bírom Bruce Willist, de nem gondoltam volna, hogy ennyi potenciál rejlik benne. A gyerekszereplő Haley Joel Osment pedig - talán még meglepőbb módon - simán felnő sztárkollégája kiváló teljesítményéhez, kettejüktől működik igazán a Hatodik érzék. Mindkét szerep nagyon összetett és bonyolult, de a színészekről csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni. Kár, hogy Haley Joel Osmentből végül nem lett semmi, és már évek óta videojátékok és rajzfilmsorozatok szinkronjaival tengeti mindennapjait. E filmben bizonyított tehetsége alapján jóval többet érdemelne.

Ez eddig nagyon rendben, de mi van a szellemekkel? A misztikus filmeket alapból nem szeretem, a szellemek meg általában különösen gagyik, asztalrezegtetésre és harmatgyenge sokkeffektusokra támaszkodnak. Hát ezúttal nem. A szellemes jelenetek olyan félelmetesek, hogy legszívesebben kirohantam volna a szobából. Ha mertem volna...

Amire pedig abszolút nem számítottam, hogy egy ennyire erős drámai vonulata is lesz a filmnek. A kisfiúnak és a férfinak egyaránt megvan a maga mélységesen átérezhető és torokszorító drámája, amely élteti a filmet, és a viszonylag lassú tempó ellenére végig fent tartja a figyelmet.

A Hatodik érzék nagyszerű film, ha nagyon kötözködni akarnék, megemlíteném, hogy a zenei aláfestés elég gyenge volt. Meg az is tény, hogy a rendező úr később nemhogy megismételni nem tudta ennek a filmjének a színvonalát, de olyan vérciki szarokat rendezett, mint például a közel nézhetetlen Jelek, vagy a szánalmasan nevetséges Esemény.

Ó hát igen... sejtettem, hogy ez lesz belőle. Az első rész annyira pengeélen táncolt a humor és az erőszak trashmezsgyéjén, hogy várható volt a második rész bukása.

A rengeteg vérből visszavettek. Az elején láthatunk persze néhány burleszkszerű kibelezést, és karletépést, de aztán igazából ez az undorítóan erőszakos vonal eltűnik. A harsány színészi játék pedig elveszíti vicces mivoltát, és sokkal inkább idegesítővé válik, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez poén. A humorral sem áll túl jól a második rész, ugyanis 10 fárasztóan erőltetett viccre jut egy igazán komikus momentum. Viszont annyira túlpörgették ezt a faktort, hogy sokkal inkább tűnik a film egy ízléstelen, és humortalan Monty Python-nak, már ha egyáltalán létezne ilyen alkotásuk. Sajnos a folytatás a dinamikáját is teljesen elvesztette, feleslegesen hosszú és túlnyújtott az egész. Ami még fontos volt az a tipikus '80-as évek életérzés, amit főleg a zene tudott kiváltani, de ezúttal csak komikusnak szánt prüntyögést lehet hallani a háttérben.

Szóval ez már tényleg egy szar film, komoly kihívás volt végigülni, és nem tudom, hogy fogom rávenni magamat a 3.-4. részre.

Egy újabb kamaradráma, amit a forgatókönyvnek és a színészeknek kell elvinniük a hátán, ugyanis mindössze három szereplőnk van, és jobbára egy helyszínünk. Engem mindig is izgattak az ilyen kísérletek, hogy hogyan lehet a minimumból kihozni a maximumot.

Sigourney Weavernek jutott talán a leglátványosabb szerep, és teljesen jól hozza a karaktert. A film fő feszültségét ugyanis a bizonytalanság okozza, és az ő karaktere kellően kattantnak tűnik ahhoz, hogy ne higgyünk neki feltétlenül. Ben Kingsley szintén kiváló, benne is megtalálhatjuk azt a kettősséget, ami ehhez a figurához kell, pláne hogy nagyrészt egy székhez kötve láthatjuk. Stuart Wilson szerepe a legkevésbé hálás, nem is hoz többet, mint ami a kötelező.

Az alapötlet egyébként szerintem kiváló, a már előbb említett kétségekre, a bezártságra, és a feszültségre alapoz egy remek szituáció keretein belül. Egyben is van a film, az elejétől a végéig, mégsem volt mentes pár zavaró apróságtól. Például kétségtelen, hogy a közepe fele néhol igencsak leült a cselekmény, és kissé unalmassá vált a film, ami megengedhetetlen egy ilyen kevés szereplőt mozgató darabban. A párbeszédek pedig lehettek volna kicsit életrevalóbbak is. De mindössze ennyi a kifogásom, egyébként egész jó kis film A halál és a lányka.

Egész jó filmecske volt ez is, nem igazán átütő erejű, vagy örökké emlékezetes, de mindenképpen nézhető, és élvezhető. A színészi alakítások kiválóak: Geoffrey Rush a perverz, vén botrányhős szerepében elképesztő karizmával bír, majd fokozatosan épül le egy szánnivaló szerencsétlenné. Kate Winsletnek sem okozott gondot a mosogatólány szerepe, viszont érdekes lehetett Joaquin Phoenixet közvetlenül a Gladiátor őrült császára után egy ilyen szelídebb, visszafogott szereben látni. Michael Caine rideg, kegyetlen és álszent doktora számomra kifejezetten félelmetes volt, némely jeleneténél a hideg futkosott a hátamon, de ez egyértelműen hálás szerep a színészóriásnak. Viszont a legjobban nekem mégis az ő fiatal nejét alakító, totálismeretlen Amelia Warner tetszett; nemcsak gyönyörű volt, de remekül vált félénk kislányból, hihetetlenül erotikus kisugárzású nővé  cselekmény során.

A párbeszédeket szintén kiválóan írták meg, bár tény, hogy ezek a kemény mondatok a 2000-es évek elején már nem válthattak ki, igazi botrányt, csak némi szolidan élvezhető felháborodást. A drámai jelenetek szintén megtették a maguk hatását, a pörgős cselekmény mellett nem igazán volt időm unatkozni az eltelt két óra alatt. A végső csavar a történetben pedig annyira illett oda, hogy már csak emiatt is érdemes volt végignézni a Sade márki játékait.

Ezt sem most láttam először, hanem sok-sok évvel ezelőtt, de akkor egyáltalán nem érintett meg. Ehhez a filmhez is egy kicsit fel kellett nőni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam.

Mert ez egy olyan alkotás, amibe nem is igazán lehet belekötni. Kevés olyan film van, ami képes rá, hogy túlmenjen a film keretein, és egy külön élménnyé, vagy hangulattá változzon. Nos, ez ilyen. Minden annyira a helyén van, mintha eleve így találták volna ki, nem is forgatókönyvből dolgoztak volna, hanem hirtelen összeállt az egész. Nehéz megfogalmazni, úgyhogy kénytelen vagyok darabjaira bontani. A színészek tökéletesek a szerepükben, természetesen főleg Audrey Tatou, aki örökre bevonulhatott így a filmtörténetbe. Annyira édes, bájos és szerethető a főhősnő, amennyire azt csak el lehet képzelni. Hozzá pedig ott van háttérnek Párizs, és a zene, és a hangulat. Ennyire európai, sőt ennyire francia filmet keveset tudnék mondani. Mindez már bőven elég lenne egy ütős mozihoz, de a rendező nem éri be ennyivel: olyan kreatív filmet láthatunk, amiben még legalább 4-5 filmnyi ötlet rejlik. A narrátor és a szövege zseniális, ahogy az élet apró dolgaiban keresik meg a csodát. Egyébként ezúttal a magyar szinkronra se lehet egy rossz szavam se, tökéletes egységbe forr a képen látottakkal. Hallottam több helyen is, hogy túl giccses, és túl meseszerű az Amélie. Én egyáltalán nem éreztem túl giccsesnek, a mesékkel pedig csak egy cinikus baromnak lehetnek problémái.

Valószínűleg még meg fogom nézni többször is az Amélie-t, ugyanis most sem a legjobb pillanatomban kapott el, és nem érintett meg érzelmileg annyira, amennyire egyébként tudna. Ettől függetlenül egyértelműen látom, hogy ez a mozi, olyan mint egy kis kincsesládikó.

A sorozat darabjai közül ez hasonlít leginkább a mostanában agyonsztárolt ötödik részhez. akkor mégis, miért ez a mostani lett ennyire felkapva? Azt hiszem sikerült megfejtenem. Az Ötödik sebesség elején van egy egész izgalmas akciójelenet, ami már megveszi az embert kilóra. Meg általában a legtöbb filmnek a végét szokták elbaszni, az ötödik résznek pedig pont a vége a legjobb a széfes üldözéssel, majd a Danza Kuduro című számmal, aminek köszönhetően mindenki jó érzéssel áll fel a székből.

Szóval Justin Lin a kezébe ragadta a gyeplőt, visszahozta a régi szereplőket, így bár minden tiszteletem a második részé, mégiscsak ez a Halálos iramban sztori igazi folytatása. Mondjuk szerintem nagy-nagy hiba volt Michelle Rodriguezt kinyírni rögtön a film elején, nemcsak azért mert igazi dögös csajszi, hanem mert emiatt ez a legkomorabb hangulatú epizódja a sorozatnak, ez pedig nem biztos, hogy jót tesz egy nyári akciófilmnek. Viszont jó döntés volt, hogy Paul Walkernek már nem szőkítették be olyan buzisra a haját, mint az eddigi részekben. Vin Diesel pedig nélkülöz ugyan mindenféle színészi tehetséget, de most még legalább nem válik idegesítővé, mint később. Az új csajszi pedig elég jó ahhoz, hogy beleilleszkedjen ebbe a koncepcióba.

A lényeg pedig: a Halálos iram arról szól, amiről szólnia kell, a kocsikról és a száguldásról. Bár az első jelenet nagyon elrugaszkodik a valóságtól, viszont tök izgalmas és baromi látványos. A film közepén található, és csúcspontnak tekinthető GPS-es versenyzés pedig olyan adrenalinlöketet ad, amilyet csak el tudtok képzelni. Ezzel a végső alagutas hajsza nem tud ugyan versenyezni, de mindenesetre szép befejezés.

A Halálos iram is abszolút a széria jobb részei közé tartozik, sima agykikapcsolódós szórakozás, ami megadja nekünk, ami jár. Persze nagyon közhelyesek, meg amúgy is szarok a párbeszédek, történet szinte nincs is, de ezek semmit sem számítanak, amíg dübörögnek a motorok.

Ez a rész nem csak azért rossz, mert nem szerepel benne se Vin Diesel, se Paul Walker, se egy régi karakter. A forgatókönyv miatt rossz. Ez egy videóra készült tucattini film forgatókönyve tízmilliószor látott klisékkel, felejthető karakterekkel. A színészek is szörnyen unalmasak, a főhősnő sem elég dögös, és ahogy a történet kezdődik az maga a sötét borzalom. Ennek alapján egy nézhetetlen, vállalhatatlan fércműnek kellene lennie, mégsem az, ugyanis ettől a résztől kezdve a rendező átvette az egész sorozatot.

És ez nem véletlen. Justin Lin neve talán nem mond sokat, de ő az egyetlen, aki feltunningolta ezt a roncsot. Ugyanis a rendezés kiváló. Az autósjelenetek elsőrangúak, még akkor is ha gyakran inkább egy videojátékra emlékeztetett. A fényképezés kiváló, és láthatunk gyönyörűen megkomponált jeleneteket, például amikor főhősünk befarol a tömegbe. Justin Lin próbálta az átvezető jeleneteket is dinamikusabbá tenni, több-kevesebb sikerrel, ugyanis elég unalmasra sikerültek. Így ez a harmadik rész bár tekinthető egyfajta mélypontnak, ugyanis alapvetően rossz film, mégis szerencsés, hogy Justin Lin miatt új vért pumpált a sorozatba. Kíváncsi leszek most már, hogy a negyedik részből mit sikerült kihoznia.

Amikor ez a film külföldön a mozikba került, alig vártam már, hogy itthon is láthassam, mert nagyon felkeltette az érdeklődésemet a téma. Sajnos jó nagy bukás volt, én pedig annak rendje, és módja szerinte elfelejtettem, és most jött el az idő, hogy megnézzem.

Az alapötlet tényleg nagyon jó. És nem csak, hogy jó, de valóban szellemesen ki is használják az ebben rejlő lehetőségeket. Ahogy folyik a cselekmény, egyre jobb és jobb ötletek következnek, egészen a legvégéig, amely gyakorlatilag a végletekig viszi ezt a témát. A csavarokra újabb csavarok következnek, de úgy hogy közben végig meglepő, és szórakoztató marad a film. Al Pacinotól természetesen elsőrangú alakítást láthatunk most is, de rajta kívül ez igazából senki másról nem mondható el. Igazából a S1m0ne leginkább gyenge pontja, nem más, mint magad S1m0ne. Ez a modellecske teljesen megfelel arra, hogy egy műnőt alakítson, de egy olyan szupersztár szerepében, aki iránt bolondul az egész világ már tökéletesen hiteltelen, és szerintem itt csúszik el a film. Főleg itt bukik el az egész koncepció, illetve szerintem a rendezés is lehetne kicsit feszesebb és kevésbé visszafogott. Így már tulajdonképpen érthető a bukás, de nem beszélhetünk még így sem rossz alkotásról, egy nézést mindenképpen megél a remek forgatókönyv, illetve természetesen Al Pacino miatt.

Sokkal könnyedebb folytatást készítettek, és szerencsére nem próbálták meg remakelni az első rész, mint az oly sok második rész teszi. Persze, itt is beépülnek egy bűnöző bandába, ahol leginkább gyors kocsikra, és jó sofőrökre van szükség, de most egyértelmű a felállás, vannak a jófiúk, meg van a gonosz bandavezér. De tényleg, olyannyira könnyed ez a film, hogy még a rosszfiúkat sem ölik meg benne. Kicsit humorosabbra is vették a figurát, bár annyira nem jók a beszólások, azért fejünket sem verjük a falba.

Vin Diesel azt hiszem a xXx második részét választotta, mert több lehetőséget látott abban a franchise-ban. Engedjétek meg egy kicsit, hogy: kac, kac... Szóval nincs itt, de nem is hiányzik, ezt a sorozatot nem a karakterek adják el. Paul Walker továbbra is itt van, és továbbra sem a színészi játékával, hanem a külsejével szerepel. Tyrese Gibson pedig szerintem teljesen korrekt társként. Vannak jó megmozdulásai, néhány jó beszólása, nem válik idegesítővé, úgyhogy úgy rendben van. Eva Mendes pedig hozza a szokásos szexi csajt, aki elengedhetetlen egy ilyen filmben. Szerintem nagyon dögös, rá sem lehet egy rossz szavam sem. A gonosz viszont nagyon durván jelentéktelen, olyan mintha a vásznon sem lenne. Mindezekhez remek háttért biztosít Miami, így egy tipikus, jól szórakoztató, nyári akciófilmmel van dolgunk. A versenyek, meg üldözések szerintem jobbak, mint az első részben, és többnyire nem szálltak el a valóságtól sem. A cselekmény természetesen elejétől a végéig pörög, tehát sok panaszra nem lehet okunk ezzel a filmmel kapcsolatban.

Egy hülye kritikus persze sok mindent felhozhatna a Halálosabb iramban-nak, hogy miért nem jó. De az a helyzet, hogy bár ennyire élvezhetőek és korrektek lennének a nyári akciómozik folytatásai.

Ha már ennyire bejött az Egy fiúról, akkor próbát tettem az író, Nick Hornby másik munkájával is.

Egy dolog biztos: ez az ember átkozottul jól ismeri az embereket, a gondolkodásmódjukat, a reakcióikat, és nem fél ezeket megfogalmazni. A főhőssel és problémáival tökéletesen együtt lehetett érezni. Sőt, gyakorlatilag bárki együtt érezhet vele, akinek már valaha volt kapcsolata és szakítása.

Aztán ez a dolog kicsit átfordult bennem. A főszereplő egyre jobban idegesített, mennyire férfiatlanul, mennyire balfasz módon kezeli a helyzeteket, és ahogy nem tudja eldönteni, mit is akar valójában. Egyébként is utálom ezt a generációt, akik félnek felnőni és nem tudnak mit kezdeni magukkal, és abszolút semmiért sem vállalják a felelősséget. Persze ez Kevin Smithnél hihetetlenül szórakoztató, de itt nem a poénokra mentek rá.

Aztán ismét fordult bennem valami. Szinte pofán csapott a felismerés, hogy ez a szarházi, John Cusack ez mennyire olyan mint én vagyok. Mennyire ugyanazt csinálja. És ez letaglózott. Mi több, arra késztetett, hogy átgondoljam az életem bizonyos fontos dolgait, és döntéseket hozzak. Erre pedig lássuk be, hogy borzasztóan kevés film képes. Ráadásul nem csak a felismerés érkezett el, hanem rengeteg tanulsággal is szolgál számunkra ez a film.

Egyébként nem olyan jó film ez, mint az Egy fiúról: nem olyan vicces, nem olyan katartikus a vége, Jack Black pedig finoman szólva is kurvaidegesítő. Persze Cathrine Zeta-Jones olyan szinten gyönyörűségességes, hogy érte aztán bármilyen filmet érdemes lenne végignézni. De most komolyan. Kit érdekel? Ez egy olyan film, ami ha a megfelelő pillanatban kap el téged, meghatározhatja az életedet. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen alkotáshoz volt szerencsém a több ezer film közül, amit valaha láttam.

Persze ezt sem most láttam először, hanem a bemutató után nem sokkal, az pedig már jó rég volt. Hogy miért tartottam középszerűnek, és miért nem emlékszem rá, az most már teljesen egyértelmű. 10 évvel ezelőtt folyamatosan pótoltam a filmtörténet nagy klasszikusait, mint amilyen a Bárányok hallgatnak, vagy a Közönséges bűnözök, a Nagy balhé, de még hosszasan sorolhatnám. Na egy ilyen mezőnyhöz képest valóban elhalványul ez az akciófilmecske, de azért semmi oka sincs a szégyenkezésre, főleg most az 5. rész hypolásának függvényében.

Az első fél óra például csodálatos. Olyan remekül bemutatja ezt az egész életérzést, aki gyorsult már ilyen kocsival, az maximálisan megérti, miről beszélek. Közben végig pörgős és szórakoztató, nem csoda, hogy ekkora divatot teremtett. A csajok itt még tényleg dögösek, Jordana Brewster imádnivalóan bájos, Michelle Rodriguezért pedig meg kell veszni. Vin Diesel itt még valóban kemény és cool arc, akinek még jellemhibája is van, nem úgy mint az 5. részben. Paul Walker a világ egyik legszebb pasija, ezt még férfiként is kénytelen vagyok elismerni, de amúgy sincsen semmi gond a játékával. Szóval a film elején elérik, hogy mi is akarjuk ezt a versenyesdit, hogy mi is a csapathoz akarjunk tartozni, jönnek az izgalmak, a meglepetések, aztán mintha csak rájöttek volna a készítők, hogy kellene valami történet is, és itt bizony egy kicsit csökken a színvonal. Nem vészes egyáltalán, abszolút szórakoztató marad így is az egész, gyorsan történnek az események, de azért lássuk be, ennél sokkal jobb beépített zsarus filmeket is láthattunk már. Vannak jó pillanatai, de ebből jóval többet is ki lehetett volna hozni,  ha nem ragadnak le a sima autósfilm koncepciónál. Viszont tény, hogy ezt tökéletesen hozza, ami később már nem feltétlenül sikerült.

Érdemes volt újra nekigyürkőzni a Halálos irambannak, megkapja tőle az ember, amire vágyik.