Már a főcímnél éreztem, hogy ez jó lesz, na nem mintha olyan nagy szám lett volna, de a színészek közül mindenkit kifejezetten szeretek, és ebben a filmben sem kellett csalódnom bennük. Jake Gyllenhaal nagyon hiteles, szimpatikus és meggyőző ebben a nem feltétlenül egyszerű szerepben, Michelle Monaghan-t ugyan kicsit későn fedezte fel magának Hollywood, de akkoris nagyon cuki, Vera Farmiga pedig még katonaruhában is szexis és meggyőző.

A forgatókönyv alapötlete nekem tetszett, bár nagyon eredetinek azért nem nevezném, inkább a kidolgozással volt baj, nagyobb szükség lett volna, hogy jobban megmagyarázzanak bizonyos dolgok, és összetettebb legyen a film. A rendezésben viszont nincs hiba, az alig másfél órás film folyamatosan pörög megállás nélkül, hogy véletlenül se legyen kedvünk belegondolni az apróbb hiányosságokba. A film végén kicsit megcsusszantak a készítők, leforgatták ugyanis a tökéletesen költői, lírai befejezést, ami rendkívül hatásos. Lett volna, ha utána nem folytatják a sztorit csak azért, hogy mindenképpen happy end legyen a Forráskód vége.

Viszont még így is egy abszolút jó kis filmről beszélünk, másfél órányi izgalomról és kikapcsolódásról, amelyben jó arányban keveredik a sci fi szál, az akció, és a kissé elszállt alapötlet ellenére még az érzelmek is hitelesek. A kritikusok és a nézők egyaránt elismerésüket fejezték ki, és ez nem véletlen.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy Adam Sandler és a haverjai remakeljék-e a máig elképesztően vicces, és a valaha készült egyik legigényesebb amerikai vígjátékot, A kaktusz virágát, akkor a válaszom egyértelműen: NEM!!!

Sandlerék igazából még az alapötletet sem tudták igazán jól kihasználni, de nem is érdekes, mert egy merőben más stílusú mozit készítettek, teljesen más jellegű humorral. Persze, A kaktusz virága minden szempontból egy jobb film, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nézhető a Kellékfeleség. Adam Sandler hozza megint a saját karakterét, ami szerintem viszonylag jópofa, Aniston jóarc, és szexis, a gyerekek pedig kifejezetten viccesek. A hawaii helyszín is egész szép, illetve kétségtelen, hogy néhol azért egész jókat lehet röhögni a Kellékfeleségen, csak az eredeti ne jusson eszünkbe egy pillanatra se.

Viszont azért kicsit észrevehető a kidolgozatlanság (nagyon sokat butítottak az eredetin), illetve túl hosszú is a film, és néhol kifejezetten leül a kezdeti jó kis poéndömping után. Mindezeket összevetve, egy estére megteszi..

A Frászkarika 1985-ös, eredeti verzióját igazából azért néztem meg, mert hallottam erről az újról, és sznobizmusomnak hála nem láthatom előbb a remake-t, mint a régit. Viszont sajnálatos módon egyáltalán nem tetszett a régi változat, így az újat sem akartam már annyira látni, de azért motoszkált bennem a kíváncsiság.

És megtörtént az, ami a filmtörténelemben csak elvétve: a remake lazán lepipálta az eredeti filmet. Kezdve a színészekkel: Colin Farrell a filmvászon egyik legjobb vámpír alakítását produkálja, rendkívül vonzó, sármos, érdekes, de egyúttal félelmetes figura. Anton Yelchin korrekt tini, Imogen Poots pedig abszolút dögös menőcsaj (és nem csak Amanda Bears-hez képest). David Tennant Peter Vincent-je pedig kifejezetten emlékezetes alakítás, és egyben jó paródia is a mai celebekről. A horror vígjáték szál szerencsére itt már átlépte az ingerküszöbömet, hogy szórakoztatóvá váljon a film, de nem annyira, hogy igazán vicces, vagy igazán félelmetes legyen.

De azért láthatunk egészen jól megírt szitukat, amik az eredeti verzióban nincsenek benne, szóval az új Frászkarika bizonyítja a remake-ek létjogosultságát, mert ugyanabból az alapötletből sikerült sokkal többet-jobbat kihozni. Néhány dolog viszont nagyon zavart a Frászkarikában, mégpedig a kissé tévéfilmes jellegű operatőri munka, illetve a nem különösebben jó CGI trükkök. De még így is ezerszer inkább ezt érdemes megnézni, mint az eredetit. Kivételesen.

Tavaly ilyenkor néztem meg A kilencedik légiót, ami nem volt ugyan egy különösebben emlékezetes mozi, de egy egyszerű jó kis történelmi akcióként teljesen megállta a helyét. Történetében, jellegében és színvonalában egyaránt folytatásnak tekinthető A sas, így akinek bejött A kilencedik légió, az ezzel is bátran tehet egy próbát. A színészek mondjuk elég jellegtelenek, egyedül Jamie Bell-nek sikerül szimpatikussá válnia, meg azért itt van egy rövid szerepben a jó öreg Donald Sutherland is. Az operatőri munka ellenben kiváló, a film egy részét Magyarországon forgatták, és a stáb fele magyarokból is állt, úgyhogy már csak ilyen szempontból is közel állhat hozzánk A sas. A történet mondjuk elég sok elemében kiszámítható, de fenntartja a figyelmet, minden pillanatban történik valami, amire odafigyelünk. Az igazi nagy erénye azonban a filmnek a harcjelenetek:természetesen már rögtön a kezdéskor egy véres csatába csöppenünk, hogy aztán később is folyamatosan adagolják nekünk az efféle izgalmakat. Szóval úgy összességében felkeltette az érdeklődését, annak egyszer érdemes megnézni A sast, mert egy egész jó kis moziról van szó.

Tagadhatatlanul jó volt látni, ahogy a francia film nagy öregje, Jean Gabin, a francia filmtörténet legnagyobb komikusával, Louis De Funes-el bohóckodik ebben a moziban. A zene és a képek miatt alapból egy régi, kissé ugyan ódivatú, de kellemes hangulatot áraszt magából a Nicsak, ki tetovál!, és még a történet is viszonylag rendben van (bár a befejezés hiányzik). Van egy íve a sztorinak, vannak benne meglepetés, Funes figurája még némi jellemfejlődésen is keresztül megy, amit igazán nem várnék el egy ilyen jellegű, régi, francia komédiától. Mindezek ellenére, sajnos mégsem tartozik Funes legjobbjai közé a Nicsak, ki tetovál!, ugyanis ahhoz nem lett eléggé humoros, sőt néhol kifejezetten gyerekes, harsány poénokkal próbáltak lefárasztani, én meg ennél azért igazán többet várnék.

"Készüljenek fel egy szövevényes, mágikus mesére! A hosszú idők során több legenda szólt már bátor lovagokról, boszorkánymesterekről, szépséges leányzókról, baljós jövendölésekről és más ilyen baromságokról…" 

A Király! jó nagy bukásnak számított az USA-ban, és nem csak pénzügyi, hanem kritikai értelemben is, így kis hazánkba már csak dvd-n jutott el. Errefelé se nagyon dicsérték, ráadásul én alapvetően nem rajongok a fantasy filmekért, mégis kíváncsi voltam rá, ha már az egyik kedvenc színésznőm szerepel benne. Végül számomra igen csak nagy meglepetést okozott ez a mozi, ugyanis kifejezetten jól szórakoztam egész végig.

1957 - a Szovjetunió föld körüli pályára állítja az első szputnyikot. Elkezdődik az űrverseny a két szuperhatalom között. 1960-ban Kennedy elnök bejelenti az amerikai Hold programot, mely az orosz tudósokat szintén megmozgatja. Lett ebből a versengésből némi jó is, legalább a moziba járók számára. A fantasztikus filmek világa megélénkült. Ekkor még a keleti oldal reagált jobban. Míg az amerikaiak holmi holdbéli macskanőkkel voltak elfoglalva a stúdiókban, addig Klusancev egy egész világot teremtett a Vénuszon. Nem túl hiteleset, ha szigorúak akarunk lenni, de annál látványosabbat. Ő addigra már az 1957-es "Út a csillagokhoz" című mozival, ami egyfajta keveréke volt a dokumentum- és játékfilmnek, jelentős nevet szerzett magának. (Nagy kár, hogy az ígéretes pályafutása egy részeg sofőr miatt sajnálatosan rövid lett.) Kevéssé közismert, de az ő filmes megoldásaiból szép számmal találhatunk Kubrick korszakos jelentőségű 2001: Űrodüsszeia mozijában. Lássuk hát az elődöt.

Egy újabb alapfilm a megunhatatlan(?) Bud Spencer-Terence Hill páros mozijai közül, ezúttal minden téren a lehető leginkább középszernél maradva. Volt néhány jó ötletük az alkotóknak, például üdítő változatosság, hogy a cselekmény kivételesen nem Miami-ban, hanem Afrikában játszódik, ez egyúttal remek alkalmat nyújt az operatőrnek, hogy szép képeket varázsoljon nekünk, illetve a filmeseknek, hogy cuki állatokat szerepeltethessenek. Természetesen ezek nem vonják el a figyelmünket a lényegről, Budról és Terence-ről, akik pont ugyanolyan formában vannak, mint bármikor máskor. Bunyó is van természetesen dögivel, akad néhány szellemes megoldás, de javarészt a már jól ismert panelekből dolgoznak. A beszólások, beköpések sem sikerültek túl emlékezetesre, legalábbis a többi filmjükhöz képest, történetről pedig aztán a legkevésbé sem beszélhetünk az összes eddig látott Spencer-Hill mozi közül, szemmel láthatóan az írói hozzáállás kimerült annyiban, hogy  ahogy esik, úgy puffan. Mindamellett az is tény, hogy egy könnyed, agyatlan szórakozásnak végülis megteszi egy unalmas délutánra. Ezt a mozit amúgy egy Bud Spencer-Terence Hill kedvelő barátommal néztem meg, és neki az enyémnél sokkal lesújtóbb volt a véleménye erről a filmről, amit meg is tudtam érteni.

Bradley Cooperről már a Másnaposokban látszott, hogy azért ennél jobb szerepekkel is meg tudna birkózni. Jelenléte nemcsak azért üdítő a Csúcshatásban, mert egész jól hozza a gyarló karaktert, hanem azért is mert eléggé szépfiús ahhoz, hogy a lányok már csak az ő kedvéért is megnézzék a filmet, viszont annyira azért mégsem, hogy a fiúkat eltántorítsa. (Értsd, kiváló lehet randifilmnek is.) Robert De Niro viszont elképesztően szürke abban a parányi szerepben is, amit ráosztottak, az egykori színészlegendára nem idősebb szerepvállalásai miatt fogunk emlékezni.

A forgatókönyv szintén kiváló, már az alapötlet elég tetszetős, hisz mindenkinek megmozgatja a fantáziáját, hogy ő mit tenne ha egy ilyen szer kerülne a birtokában. A koncepciót pedig következetesen végigviszi az egész történeten keresztül, nagyon gyors tempóban, hogy véletlenül se jusson eszünkbe unatkozni. A vizuális hatások szintén nagyon a helyükön vannak, sokat dobnak az összképen, bár különösebben egyedinek azért nem nevezném egyike se, mégis jelentősen hozzátesznek az átélhetőséghez. Hősünk mikor épp nincs bedrogozva, akkor minden szürke, sivár és nyomott, de mikor beszedi a tablettát, hirtelen minden tökéletesen világos, éles és felszabadult lesz, néha már-már bántó módon. A film közepén található elképesztő pörgésbe pedig egyenesen beleszédültem. A történet amúgy tökéletesen reflektál korunk világára, ahol ez az elképesztő übermensch pénzben mérhető hatalmas sikereket könyvelhet el. A film végén található kifejezetten izgalmas és kellően ötletes thriller jelenet után pedig a megszokott hollywoodi klisék szerint várnánk hősünk elkerülhetetlen bukását, ami SPOILER! egyszerűen nem történik meg, és itt jön az igazán nagy csavar. Az egész sztori, hősünk minden gyarlósága, butasága és szemmel látható hibái ellenére egy rendkívül örömteli happy endbe torkollik, bármiféle büntetés, vagy következmény nélkül. Ez pedig rendkívül komoly fricska az egész társadalmi rendszernek, hisz a film mondanivalója szerint ebben a világban a képmutatás és a pénz bármilyen akadályt legyőzhet, a drog örökké tarthat, a választók szavaznak, a nő pedig mellettünk marad.

Ez a rendkívül pofátlan befejezés engem rendesen meglepett, és ez a cinikus szemétség az, amitől a Csúcshatás többé válik egy sablonos, átlagos, de azért jó kis filmnél.

Tim Burton klasszikus bábfilmje amióta először láttam minden karácsonykor kötelező program, és még mindig nem sikerült megunni.

Azonban ezt a filmet ténylegesen nem Burton rendezte, hanem egy Henry Selick nevű úriember, de maga a történet, a karakterek és a látványvilág olyannyira összetéveszthetetlenül viseli magán a különc Burton keze nyomát, hogy ha akarná se tagadhatná le. Természetesen nem akarja, mivel élete egyik legjobb munkája, sőt körömszakadtáig védelmezi, ha éppen arról van szó: nem olyan rég a Disney ugyanis újra fel akarta dolgozni ezt a rendkívül népszerű mesét a manapság divatos számítógép animáció segítségével, de Burton ezt hál'istennek nem hagyta, pedig nyilván jelentős összegeket kínáltak fel neki. Igaza is van, hogy semmi pénzért nem engedi, hogy megerőszakolják a "gyermekét".

Robert Zemeckis a kissé nyálas, ám alapjában véve szerethető Polár Expressz után elkészített ugyanezzel a motion capture-féle animációs technikával egy csodálatos fantasy-t, a Beowulf-ot, majd még mindig ugyanezzel az eljárással visszatért Charles Dickens klasszikus történetéhez a Karácsonyi énekhez.

Nem titok, a Karácsonyi ének minden szempontból egyértelműen felülmúlja a Polár Expresszt, amennyiben karácsonyi szórakozásról van szó. Persze, az alaptörténet alapból sokkal jobb, Zemeckis pedig ezt kissé sötéten, néhol még akár egy kicsit félelmetesen is dolgozta fel. Úgy látszik számított arra, hogy akik szerették 2004-ben a Polár Expressz-t azóta kicsit felnőttek, és igényesebb szórakozásra vágynak, amit meg is kapnak ettől a remek mozitól. A képi világról ismét el lehet mondani, hogy fantasztikus, de valójában ezerszer látványosabb, és életszerűbb az előző filmnél, ez az 5 év technikai fejlődés rendkívül sokat számított. Viszont ismét felróható hibának a kissé öncélú látványvilág, melyet azért nem sikerült teljesen beleszőni a történet fonalába, de mivel Zemeckis ezt a mi érdekünkben tette, és mivel valóban lenyűgöző az összkép, ezért könnyen megbocsájthatjuk. A "színészek" szintén remek "alakítást" nyújtanak, bár nem tudom, hogy juthatott eszükbe épp Jim Carrey-t megtenni Scrooge-nak, de egy rossz szavam sem lehet rá, ahogy a többiekre sem. Illusztris amúgy a névsor: Gary Oldman, Colin Firth, Robin Wright, Bob Hoskins és Cary Elwes.

Szóval, ha választani lehet, ezerszer inkább a Karácsonyi ének (melynek amúgy még remek mondanivalója is, átélhető, hiteles jellemfejlődést is láthatunk, sőt még a vége sem lesz giccses), semmint a Polár Expressz. Ha kicsikkel akarjuk megnézni, akkor viszont kérdés sem férhet hozzá, hogy az utóbbit tekinthetjük ideális választásnak.

Még egy karácsonyi horror trash, de ígérem; ez lesz az utolsó.

A Christmas Evil-ben ismét a Télapó gyilkolászik, de van egy hatalmas különbség a Santa's Slay és a Christmas Evil között, ugyanis ez utóbbi gyakorlatilag nézhetetlen. Pedig a film elején megjelenő Troma jelkép láttán már megeresztettem egy félmosolyt, ugyanis ők készítették a Toxikus bosszúálló sorozatot. De úgy látszik 1980-ban még abszolút nem értettek a filmkészítéshez. Ebben a moziban ugyanis gyakorlatilag semmi értékelhetőt nem lehet találni: az egész borzasztóan amatőr, az operatőr nem tudta kezelni a kamerát, nem értett a fényekhez, a rendezőnek semmi ötlete nem volt, a forgatókönyv gagyi dialógusokkal és klisés ötletekkel operál, a színészi munka pedig minősíthetetlenül szar. De még mindezzel nem is lenne akkora baj, ha a film nem lenne nézhetetlenül, elképesztően unalmas. A befejezés pedig olyan szinten katasztrófa, hogy azt még leírni is nehéz. A Mikulásnak öltözött, bekattant, gyilkos átlagemberünk furgonja felszáll az égbe, és elrepül, gyakorlatilag megdicsőül, és felmagasztalódik ez az elmebeteg, aki azért öldökölt, mert nem hittek a felnőttek a Mikulásnak. És a film szerint neki volt igaza.

Összesen két darab értékelhető ötletet találtam ebben az unalomtengerben. Az egyikben a rendőrségre begyűjtik, és azonosítani próbálják az összes Mikulást, a másikban pedig a gyerekek bevédik szüleik elől a gyilkos Télapót. De persze ezek is csak ötletszerűen jók, a megvalósítás természetesen borzasztó.

A Mennyből az ördög (eredetiben Santa's Slay) egy borzasztóan egyszerű alapötletre épül: mi lenne, ha a Mikulás nem ajándékokat, hanem halált osztana? És ezúttal nem ám egy Télapónak öltözött, frusztrált átlagember... Nem, nem! Az igazi Mikulás.

A készítők ennek megmagyarázása végett kitaláltak egy háttérsztorit, mely szerint az öreg Santa a Sátán ivadéka (a neve is erre utal), aki csak egy elveszített fogadás miatt volt kénytelen ezer éven keresztül ajándékozgatni. Most pedig nagyon-nagyon örül, hogy végre újra azt teheti, amihez igazán ért: ez pedig a mészárás! Szerintem ez így teljesen rendben van, egy horror trash vígjátéktól nem is várok el ennél többet. A Mikulást egy pankrátor, Bill Goldberg alakítja, ripacskodva ugyan, de rendkívül szórakoztatóan. A film minden egyes pillanata csodálatos, amikor megjelenik. Mindamellett nagyon szatirikus és humorosan görbe tükröt tart az egész álszent Karácsony elé, már rögtön az első jelenetben, amit később még sikerült többszörösen fokozni a templomi pénzközpontú prédikációnál, emiatt egy pillanatra sem tudjuk sajnálni a rendkívül változatosan, és ötletesen elhalálozó áldozatokat.

A főhősök azonban sajnos nagyon jellegtelenek, és a film vége felé már kevésbé érdekes az ő menekülésük, érezhetően kifogytak az alkotók az ötletekből. De szerencsére alig 74 perces a film, és többnyire baromi szórakoztató, még a nagyon gyenge trükkfelvételek ellenére is, úgyhogy akinek egy kicsit is elege van a karácsonyból, annak ez egy abszolút ideális választás.

Sok mozi készült az élet dolgai alapján, de néha a filmvásznon történtek előzik meg a valóságot. Jelen esetben is ez történt. A versengés okozta halálos helyzet aztán majd az Apolló 13 történeténél nyer igazolást.

A Szputnyik 1957-ben röppent föl a világűrbe, hirdetve a Szovjetunió nagyszabású terveit. Nem csoda hát, hogy a filmes világ sem maradt közömbös a világraszóló esemény iránt. Miután a stúdiók és Bajkonur kapcsolata elsőrangúnak volt mondható, a valós tapasztalatokat első kézből kapták az alkotók, az 1960-as évek elején a szovjet filmművészet még Hollywood előtt járt technikában és látványvilágban, bármilyen hihetetlenül hangzik ez ma már. A "Szólít az ég" volt az első mozi, ami az új korszak hajnalát jelezte. Csak a filmeseknél persze, a világért sem holmi forradalomról volt szó. Röviden a történetről:

Durva, hogy mennyire hasonlít egymásra az Elhajlási engedély, és az Őrült, dilis, szerelem. Mindkettő kissé elfásult, öregedő és eddig csak egyetlen nővel szexelő férfiakat helyez a középpontba, akik váratlanul felszabadulnak, és mindkettőben megjelenik a csajozósmester figurája. És természetesen a filmek végén mindkét esetben győz a prűd amerikai erkölcs, és az örök szerelem intézménye. A különbség csak annyi, hogy a Farrelly tesók legújabb mozijában ez nem fullad nyáltengerbe és egy fél fokkal talán még hitelesebb is a korábban tárgyalt filmnél. Mindamellett azért azt se felejtsük el, hogy a Farrelly fivérek eddig olyan filmeket tettek elénk az asztalra, mint a Keresd a nőt!, vagy a Dumb és Dumber. Az Elhajlási engedélynek sem kell szabadszájú szövegek vagy gusztustalanságok miatt a szomszédba mennie, de azért a cselekményen és a mondanivalón érződik, hogy a Farrelly-k hőseikhez hasonlóan megöregedtek, úgyhogy ezek a pillanatok néhol már kissé erőltetettek (lásd: hatalmas néger fasz hosszú időn keresztül premier plánban). Amiért mégis könnyedén képes vagyok megbocsájtani ezeket a hibákat az Elhajlási engedélynek, az részben a kiváló színészi munkának köszönhető, másrészt a remek poénoknak. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: az Elhajlási engedélyen hülyére tudod röhögni magadat, vagyis megfelelt a vígjátékok legalapvetőbb szempontjának, innentől kezdve pedig a többi már nem igazán érdekes. Igen, ezek a poénok közönségesek, néhol igénytelenek, hisz a Farrelly bratyók már csak ilyenek, de ha szereted a stílusukat, akkor ez a film is be fog jönni. A "kamunyalás", vagy Jason Sudeikis magánszáma a rendőrökkel biztosan meg fog maradni egy darabig az emlékeidben.