Az megteszi frappáns nyitómondatnak, hogy: Jó vót ez Sanyi, vót benne Assassin...

Meg Creed mi? Inkább fogd be. Elegem van belőle, hogy állandóan Sanyizol. Ezt most bízd rám. Hát gyerekek van egy jó meg egy rossz hírem. A rossz hír, hogy ez egy totál elbasszaszintott videojáték adaptáció. Nem is lepődtem meg nagyon, mert abban a pillanatban amikor megláttam az első trailert ez azért valahol tudatosult bennem, úgy a nyúltagyam mélyén. A jó hír viszont, hogy nektek még van nagyjából másfél hetetek, amit abban a tudatban élhettek le, hogy kedvenc kritikusotok - meg a sötét énje - biztos csak baromságokat beszél már megint.

Az év végére érkezett még egy magyar film. Bár ezért a kijelentésemért lehet egyesek megköveznének. Mindenesetre Bereczki Csaba első filmje egy rész dokumentumfilm, egy rész road-movie, egy rész pedig útikönyv. Ahol egy klezmer - klasszikus zsidó népi zene - együttes szemszögén át, bejárhatjuk Montrealt, New Yorkot, Párizst, Berlint, Budapestet, hogy a végén megérkezzünk Moldovába. Közben a jó barátok arról regélnek milyen érzés volt egykoron és manapság gyökértelen zsidónak lenni. És mindig szól a zene...

November 26-án rendezte meg a Winelovers az idei Bordó Blendet, amit az idei évtől Bordói Novemberként neveznek. Ez volt az utolsó az öt nagy kóstoló sorában. Emlékeztetőként az első a Tokaji Március, a második a Kékfrankos Április, a harmadik a Pezsgő Június, a negyedik pedig az Olaszrizling Október volt. A rendezvénynek ezúttal is a lenyűgözően szép és elegáns Corinthia Hotel Budapest adott otthont. Ez a bemutató volt a legnagyobb a Tokaji Március óta, több mint nyolcvan különböző pincészet jött el közzé tenni tételeit. A rendezvény során tizenegy egyéb kiállító is színesítette a kínálatot. Aki pedig a bordói borok világában mélyebben szeretett volna elmerülni, azt kettő mesterkurzus is várta.

Szeretné, ha megerőszakolnák/agyon vernék a saját lakásában? Mindezt ön is elérheti... mutatjuk hogyan:

Nohát... ez jókora állatság volt... ööö

Én nem akartam semmit, csak szórakozni kicsit...

Rendkívül különleges élmény 2016-ban ülni a moziteremben, és nézni ahogy egy fiú meg egy lány egy hétköznapi beszélgetés során hirtelen énekelni kezdenek. Zavarbaejtő. Nem ezt szoktuk meg, nincs benne a komfortzónánkban. De ha szerencséd van, akkor idővel a kiváló zenék, a remek színészek, a stilizált látványvilág és az ezek mesteri összjátékából fakadó hangulat magával ragad, hogy aztán el se eresszen többet.

- Most jó vót vagy nem vót jó?

- Sose vót még ilyen jó! Sokkot kaptál!

Na jó, ezt addig húztam, halasztottam ameddig lehetett. Essünk túl rajta. Először is, teljesen biztos voltam benne, hogy a tavalyi migráns helyzet pillanatok alatt megihleti a filmeseket, akik kellő nyállal, meg csöpögéssel fogják ezt a kérdést, egyik vagy másik irányból szélsőségesen eltorzítani. Abban azonban nem voltam biztos, hogy ennyire elfuserálják, és egy nézhetetlen, mi több érdektelen szemét lesz a végeredmény. Ennél a migránsok többet érdemeltek volna. Mindenesetre pár kisfilmes próbálkozás után, itt az első igazi film, amely kísérletet tesz a helyzet bemutatására.

Quentin Tarantino talán az egyetlen filmkészítő, akit úgy tartanak eredetinek, hogy köztudomású, műveinek majd összes elemét kölcsönözte valahonnan. Olyan ő, mint egy szakács, aki veszi az ismert összetevőket és egy soha nem látott receptet alkot belőlük. A két részre bontott Kill Billbe belesűrített szinte mindent, amit szeret, felfogható akár a rendező kedvenceinek enciklopédiájaként is, amihez hozzáadta saját humorát és zenei érzékét. Az első részben az Ázsia-imádat kapta a fő hangot, míg a folytatásban a western hatás erősödött fel. A zsánerek keverésében való tobzódáson túl a Kill Bill elsősorban egy bosszú története. Megismerjük a sokáig névtelen Menyasszonyt (Uma Thurman), akit saját esküvőjének főpróbáján végeznek ki a teljes násznéppel együtt. Négyévnyi kómából felébredve – és egy kettős gyilkosságon hamar túlesve – listát készít azokról, akik kórházba juttatták, melyen ott sorakozik egy válogatott bérgyilkos kommandó, aminek régen ő is tagja volt, valamint annak főnöke, az ő egykori szeretője, Bill (David Carradine).

Sajnos megtudtam vetítés előtt, hogy magyar filmről van szó...

Mit vársz egy filmtől? Hogy meghökkentsen? Elvarázsoljon? Valami szokatlant adjon? Én minden esetben egyetlen dolgot várok el, hogy bevonjon, hogy beszippantson, hogy érdekeltté tegyen, abban hogy én ezt akarjam nézni. Hogy ne úgy gondoljak arra a kilencven-százhúsz percre, hogy jól van, mindegy mi ez, csak kapcsolódjunk ki, hanem, hogy azt az időt tartalmasan tölthessem el. Ne adj isten, megváltoztassa a gondolkodásmódom, akár az egész életem. Az utóbbi idők filmjeinél folyamatos problémának találom, hogy téttelenül mindenféle baromsággal töltik ki az értékes időt. Messziről bűzlik, hogy nem akarnak ezek elmesélni, átadni semmit, csak könnyű pénzt keresni, amiből elvannak egy ideig.

Szeretem a háborús filmeket. Szeretem Mel Gibson rendezéseit. Szeretem Andrew Garfield alakításait. Mi baj lehet itt? Ugye, hogy semmi.

Két agyatlan, idióta sorozat létezik, amik akármekkora ökörségek nem tudok rájuk haragudni. Az egyik a Kaptár, a másik meg ez...

Letisztult elegancia.

Ez a két szó tökéletesen jellemzi Tom Ford legújabb FILMjét. Bizony, így csupa nagybetűvel. A főhősnőt alakító Amy Adams az egyik jelenetben valami utolsó trasht néz a tévében, és utálkozva kikapcsolja. Később arról beszél, hogy a szemét kultúrájában élünk. Az ő kifinomult, kőgazdag környezetében ez könnyen sznobizmusnak hatna, de valójában igaza van, mi sem bizonyítja jobb, mint ha egymás mellé állítjuk ezt a remekművet 2016 tetszőlegesen kiválasztott fősodorbeli szennyével.