A Filmhéten nagyjából 40 animációs rövidfilmet is bemutattak. Miután kivégeztem a kisjátékfilmeket, velük folytatom a bemutatót. Az animációt sokkal jobban szeretem: mi, magyarok úgy vélem, nemcsak hogy jók, de egyenesen kiemelkedők vagyunk e téren. Ezért is kedvetlenít el a tudat, hogy az állam úgy tesz, mintha szóra se lenne érdemes. Gőzerővel kellene támogatni, és minimum évente két egész estés animációs filmet és legalább egy új sorozatot beindítani. Ahogy az lenni szokott, ezek között is találtam fogamra valót, és olyanokat is, ahol csak fogtam a fejem, hogy ez most mi akar lenni. Minthogy az animációs blokkok mindegyikét végignéztem, ezért úgy döntöttem, ezeket is több részre bontva mutatom be. Elsőként a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem alkotásaiból válogattam, a második etapban pedig következnek az MNHH Médiatanács által támogatott filmek, utoljára pedig a Budapesti Metropolitan Egyetem műveit fogom bemutatni a fennmaradó rajzfilmekkel együtt.

Duncan Jones feladta a leckét harmadik filmjével, mert totál felkészültem rá, hogy a földbe döngölöm ezt a rakás szart, miután a sajtóra nem mentem el, a Rotten Tomatoes is adott neki egy szép 24%-ot, és még nincs konszenzus, mert az USA-ban majd csak a jövő héten mutatják be a filmet. Mindezek után hazajöttem a moziból, és az első dolgom az volt, hogy a könyvespolcomon keresni kezdtem a WarCraft könyveimet. Csak nem túladtam rajtuk egyik balga pillanatomban? Szerencsére kis kutatás után leporoltam őket, és visszakapták méltó helyüket a fantasypolcon. Akkor most a Blizzardnak sikerült végre? Beköszönt az új korszak hajnala? Ez a film lesz a videojátékok X-menje? Ha az nem is, mondjuk, hogy a Pókembere...

Fact is a point of view...

A filmhéten 71 kisfilmet mutattak be, ezek közül a különböző filmes egyetemek/főiskolák, és a Nemzeti Médiatanács által támogatott darabokat már sorra vettem, az utolsó blokkban, a különböző - Huszárik, Filmalap - pályázatokat nyert műveket ismertetem.

A harmadik nagy iskola filmjeit - Eötvös Loránd Tudományegyetem - szégyenteljesen elhanyagoltam, olyannyira, hogy innét mindösszesen egyet láttam, ezért úgy döntöttem, hogy a Médiatanács Mecenatúra pályázatán nyert alkotásokra térünk rá, így a mai blokkba még belevettem még két iskolás alkotást, a következő etapban pedig vélhetőleg lezárjuk a többi pályázaton, Huszárikon, Filmalapon nyert alkotásokat.

Pezsegni fog a társasági élet a Corinthia Hotelben júniusban, ugyanis a Winelovers idén is megrendezi a Pezsgő Június Nagykóstolót. A Pezsgő Június célja, hogy a pezsgőkre, habzó- és gyöngyöző borokra irányítsa a figyelmet. A szervezők a rendezvénnyel szeretnénk megalapozni, megerősíteni a nyári a szezont, népszerűsíteni az ital fogyasztását, bemutatva a hazai kínálatot, valamint ízelítőt nyújtva a nemzetközi választékból. 

1942.május 27-én Prágában hajtották végre az egyik legközismertebb európai politikai merényletet, amely alaposan felbolygatta a magabiztos náci vezetők életét. Nem csoda, hiszen a kontinens nagy része a kezükben volt és a keleti fronton a Moszkva alatti vereség ellenére még offenzívában voltak a csapataik. Erre a Harmadik Birodalom közepén csapnak le rájuk. Az áldozat Reinhard Heydrich volt, a Cseh-Morva Protektorátus ügyeinek mindenható ura, még ha a ranglétrának nem is ő állt a csúcsán. Továbbá, ha hivatalosan nem is, de kimondatlanul Adolf Hitler legvalószínűbb utódjaként emlegették "bizonyos körökben." Ám a britek meg akarták mutatni a náciknak, hogy korántsem élhetnek biztonságban. Mivel a bíróság előtt akkor még nem felelhettek a tetteikért, más módszert kellett alkalmazni a rádöbbentésre. A megszervezett merénylet egyedülálló a világháború eseményeinek sorában, több ilyenre nem került sor.

Az elmúlt hetek magyar film áradata miatt elkerülhetetlen volt, hogy előbb utóbb eljussunk ebbe a mélységbe... Mármint úgy értem a REM szakaszba... tudjátok, ahol az álmok kezdődnek...

Szkeccsfilm. Kell-e többet mondanom?

Melissa McCarthyt lehet utálni és gyűlölni. Én szeretem... gyűlölni. Még mielőtt valaki dicsérné a humoromat, a fenti idézet egy parafrázisa az általam igen nagyra becsült Sándor György egyik szólásának. És ez az egy mondat humorosabb, mint az egész film. Ez azért szörnyű, ha az ember egy vígjátékra ül be.

A Démonok mellett a Titanic zsűrije Lucile Hadžihalilović alkotását tartotta még kiemelkedően jónak a versenyprogramban szereplők közül, így neki ajándékozták a különdíjat. A méltatásnál elmondták, a film azért kaphatott kitüntetést, mert „fájóan súlyos és időszerű mondanivalóját nagyon erős dramaturgiával és gyönyörűen fényképezett, kíméletlenül hatásos képekkel mesélte el”. Bár sajnos nem láttam az összes versenyfilmet – a kilencből mindössze ötöt –, de ezek szerint a maradék négy még ennél is súlyosabb lehetett, ha ezek közül az Evolúció nyerte a különdíjat. A filmnek két vetítése volt a fesztiválon, magyarországi bemutatóját nem tervezik...

Folytatom az idei Filmhét kisjátékfilmjeit bemutató válogatásomat. Ezúttal a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak kisfilmjeit nézzük meg, mennyiben voltak mások, mint a legutóbbi adag. Annyit elöljáróban azért közölnék, hogy véleményem szerint ez az iskola valahogy sokkal érettebb filmeket produkált. Érezni a törődést és a profizmust a filmeken, nem egynek még plakátot is készítettek, ami kisfilm esetén még akár indokolatlannak is tűnhet. Tőlük tetszett a legtöbb alkotás, és a művek valahogy nem szenvedtek azokban a gyerekbetegségekben, mint a többi helyről érkezettek. Hogy mást ne mondjak, erről az egyetemről került ki az idei nyertes, a Betonzaj is.

Bryan Singer új X-Men filmje nem ott folytatja a történetet, ahol abbahagytuk, s ahány problémát megold, annyit gerjeszt is. Míg az X-Men univerzum legutóbbi darabja, Az ellenállás végében és a Farkasban előkészített-előrejelzett Az eljövendő múlt napjai valahová 2023 utánra, illetve onnan vissza 1973 környékére kalauzolt, hogy Farkas segítségével megváltoztassák a jövőt, az új X-Men: Apokalipszis nem az akkor végül meglelt idillt viszi tovább, hanem visszamegy az időben. Volt már Apokalipszis-feldolgozás: 1992-ben egy rajzfilm készült a képregény-történetből, most annak alapján készült egy képregényes filmajánló is. Aztán kifejtem, szerintem miért nem jó ez a film (ha a spoilerektől meg akarod kímélni magad, akkor ne kattints tovább):

Fliegauf Bence filmje külön bánásmódban részesült az idei Titanicon. Ez volt az egyetlen magyar nagyjátékfilm, és mindössze kétszer mutatták be. Ebből egyik az Urániában tartott gálavetítés volt, amelyre csak külön karszalaggal lehetett bejutni. Kiemelték, hogy az idei Berlinalén volt a film díszbemutatója, a The Hollywood Reporter újságírója pedig egyenesen Terrence Malickhoz és Andrej Tarkovszkijhoz hasonlította a filmet. Fogalmam sincs, miért gondoltam úgy, hogy ez garancia arra, hogy ismét egy jó magyar filmet lássak.

Ez a történet mindig kedves volt számomra, elsősorban az örökbecsű Disney rajzfilm miatt, de gyerekkoromban láttam a ’42-es Sabu-féle szuperprodukciót, a ’90-es években pedig a Maugli, a dzsungel fia volt életem második moziélménye. És míg Walt Disney utolsó munkája valóságos kultfilm, megunhatatlan klasszikus, több generáció kedvence, sőt a cég egyik legjobb alkotása, addig a Sabu-mozi festett hátterei és gyermeteg poénjai miatt a mai néző számára már gyakorlatilag élvezhetetlen. A ’90-es években készült film felett szintén csúnyán eljárt az idő, egyedül talán azért érdemes megnézni, hogy láthassuk a Trónok harca Cersei-ét romantikus naivaként. Az új film híre sem hozott különösebben lázba, aztán megjelentek az első kritikák, a kollégák pedig azt írták, hogy EZ a legjobb Dzsungel könyve-film.