A díjnyertes filmdrámákkal sokan úgy vannak, mint a kötelező olvasmányokkal. Unalmas, elaggott és nehézkes műveknek tartják őket, amikkel próbálkozni se érdemes. Bizonyos részről Az angol beteg is ebbe a megítélésbe szokott esni, ami nem meglepő, hisz Anthony Minghella író-rendező Michael Ondaatje regényének adaptációjával a klasszikus hollywoodi eposzokat elevenítette fel. A művet az amerikai kritikusok természetesen a vállukra emelték, a filmakadémia nosztalgiára mindig fogékony tagjai pedig nem kevesebb, mint kilenc Oscar-díjjal jutalmazták.

Rossz hírem van. Nem csupán az, hogy új cikket írtam, hanem, hogy a Földnek annyi. Biztosabban meghatározva, mint az elhíresült maja naptárban volt. Tessék csak megnézni a lenti képet, hogy senkinek ne legyenek kétségei. Arról, hogy ifjúsági filmet lát, amiben mégis megússzuk. Remélhetőleg, aki „fentebb” a bolygóról szóló forgatókönyvet csiszolgatja, szintén látta a mozit.

A kanadai születésű Ryan Reynolds filmjei eddig nem adtak sok okot készítőiknek a kasszánál az optimizmusra és Reynold negyven éves koráig nem is mutatott semmit, amiért igazán komolyan lehetett volna venni. Mindmostanáig. Azért ne gondoljuk túl a dolgot, a legújabb Marvel (anti)-képregényhős adaptációval sem váltja meg a világot, de legalább mutat valamit, ami színészkedésnek tűnik, még ha az idő felében maszkban is van és a csodás ugrások nagy részét a kaszkadőre, illetve  a komputer technika végzi is el helyette. 

Ez egy olyan bűnrossz film, hogy erőteljesen gondolkoztam, ez kapja-e az oldal legelső 1-es osztályzatát. Annyira pocsék, hogy a legutóbb taglalt Az erőszak városa hozzá képest a non plus ultra. Bár megfogadtam, hogy ebben a két hétben csak 2000 utáni ázsiai filmekkel foglalkozom, de ez egy régebben látott alkotás, és hosszú ideje tolul az utálat, meg az óva intés, NEHOGY MEGNÉZZE BÁRKI IS!!!!!!

Nyakunkon a kínai újév, ami a világ negyedének a létező legnagyobb ünnep, általában két hétig tart, és a hold változásától függően január 21. és február 21. közé esik. Ennek kapcsán lekotortam a DVD polcomon található ázsiai filmeket, és mivel ilyesmivel eddig az oldal amúgy sem nagyon foglalkozott, így az elkövetkező időszakban ilyen filmeket fogunk ismertetni. Ugye de jó lesz? Ha nem, akkor is ez lesz. Első alanyunkat már szombaton végigélvezhettétek, ez volt a Casshern, a második pediglen ez a bűn rossz film lesz, bizonyítandó az ázsiai filmgyártásnak vannak ám ilyen kevésbé csillogó ékkövei is.

Tom McCarthy filmje a Boston Globe oknyomozó újságíró-csapatáról az idei Oscar-gála fődíjának várományosa; a legjobb férfi mellékszereplő jelölést hozta Mark Ruffalonak és a legjobb női mellékszereplőét Rachel McAdamsnek. A kritikusok díját már megnyerte, január 30-án az SAG (Screen Actors Guild Awards) legjelentősebb díját hozta el. A legtöbben nagy küzdelemre számítanak a Nagy dobás és a Spotlight között. Az SAG fődíja után azért is indultak meg a találgatások, mit hoz ez az Oscar-gálán, mert az SAG az utóbbi 20 alkalomból tízszer az Oscar-nyertes filmnek jutott*. Mindkét filmet látva, s kellőképp lelkesedve a Nagy dobásért is, bár rendszerint nem különösebben érdekel az Oscar-gála, most mégis kellemes meglepetésként élném meg, ha a Spotlight nyerné az idei elismerést.

2004 egy érdekes év volt, egyszerre három film is debütált, amelyek az úgynevezett Digital Backlot technológiával készültek. Itt a színészeken és néhány minimális kelléken kívül mindent digitálisan generálnak, legyen szó helyszínekről, tárgyakról, akár személyekről. Az amerikaiak a talán mindenki által ismert Sky kapitány és a holnap világa-val hasaltak szépet, bár a kritikusok szerették a filmet. Európából a franciák álltak elő a Halhatatlanok című rémséggel - nem egyenlő a szintén CGI-ben úszó, Tarsem-féle Halhatatlanokkal -, ami viszont már nem csak a kasszáknál bukott meg, de a kritikusok is utálták. Ázsiában pedig a japánok készítették el a Casshern-t, amely egyben mai témánk is.

Ez a cseh filmecske ugyan tavalyi termés, de azért még egészen friss. Állítólag Hans Christian Andersen A kis hableányát dolgozza fel – de minthogy a Disney-féle verzió annyira átmosta az agyam, ezt nem is realizáltam a stáblistáig. De mindegy is, Disney mellett talán csak Andersent gyűlölöm hasonló elánnal. Már gyerekként se szerettem ezeket a búban, kínban, szenvedésben, nyomorúságban és dögrovásban tobzódó történeteket. Most komolyan: felolvasol egy ilyen „vidám” dolgot, utána meg jó éjt kisfiam, álmodj szépeket. Andersen többet tett az emberiség félreneveléséért, mint Comenius és Páduai Szent Antal együttvéve.

Meglehetősen nagy bajban vagyunk, ha EZ a film jelképezi az új típusú vígjátékokat. Pedig nagyon becsapós, mert az első öt perc rohadt erősen kezdődik, komolyan meglepődtem rajta, hogy ennyi idő alatt, szinte végigröhögtem a film repülőn játszódó jelenetét, pláne, hogy ezt az Ed Helmst nem tartom sem különösebben viccesnek, sem pedig karizmatikusnak. Nem véletlen, hogy a Másnaposok trilógia harmadik részében már Chow karakterének is több tér jutott, mint neki. No de ott tartunk egyelőre, hogy az első öt perc kurva jó, csak aztán Griswold apuka hazaérkezik...

Aki egyszer is látta ezt a filmet, az nehezen felejti el emblematikus jeleneteit, és bizony még sokáig emlékszik minden rezdülésére. Ez az egyik első film, aminek már konkrétan emlékszem a hazai bemutatójára, és arra is, amikor a HBO rogyásig játszotta, és mindenki a suliban mesélte, hogy ez valami űberbrutál film. Nekem nem is tetszett, s mivel ezt a filmet láttam először David Finchertől, le is írtam az ipsét. A filmmel egyébiránt a mai napig bajom van, de az kétségtelen tény, hogy a direktor ezzel tette le végleg névjegyét. Figyelem, durván SPOILEREZEK, csak saját felelősségre olvasni tovább!

Életemben nem csalódtam még ekkorát... kellemesen. Minden irányból azt hallottam, hogy ez egy retek rossz film, minden szempontból elavult, nevetség tárgya és különben is akkorát bukott, mint az ólajtó. Tulajdonképpen erre futott ki az egész Harryhausen maraton, ez a koronája vagy ékköve, betetőzése az egész életműnek. Mert bizony a végítéletem az, hogy a fenti állítások egyike sem állja meg a helyét: a Titánok összecsapása egy mai napig szórakoztató film, köszönő viszonyba se áll egy-két borzalommal, amelyen eddig keresztülrágtam magam. Bizonyos szempontból nagy kár, hogy több filmet már nem készített Harryhausen, másfelől viszont ez nagyon szép búcsú.

David Bowie halála sajnos aktuálissá tette pár későbbre tervezett nosztalgiaírásomat. Így most a következő hónapokban csak olyan Tini Scal-filmek jönnek, amelyekben Bowie így vagy úgy, de felbukkant, és még egyetemi kicsapongásaim előtt megnéztem őket – tudjátok, amíg tini voltam. Ezen filmek legtöbbjében Bowie mellékszereplő, és igen, egyetlen dolog miatt néztem meg őket: a Fantasztikus labirintus miatt. Valamiért mindig azzal a szerepével azonosítottam őt,, és ekkoriban mindig azt hittem, újra a manókirályt fogja játszani. Bár én ugye az Elsüllyedt világok miatt is azt hittem, hogy az ottani Spartacus fog a Kirk Douglas-féle filmben is felbukkanni, de ebbe most inkább ne menjünk bele...

Tom Hooper "A  király beszéde" című remek munkája után újabb nagy dobásra készülhetett "A dán lány" személyében, ám azt kell mondjam, hogy a David Eberschoff írásából készült film inkább egy ostoba melodráma, mint egy valós tényeken alapuló film. 

Sylvester Stallone teljes karrierjét átöleli bokszolójának, Rocky Balboanak a története. A kettő már szinte szimbiózisban áll egymással. Együtt voltak a csúcson és együtt kerültek mélypontra, de mindig felkeltek és küzdöttek tovább. A hatodik részben Stallone elbúcsúzott filmbéli alteregójától és kicsit a közönségtől is. Különleges, megismételhetetlen pillanat volt, ahogy távozik a stadionból, utoljára megfürödve a dicsőségben, ezért mikor megkereste Stallone-t egy ifjú rendező, hogy szeretné, ha újra eljátszaná Rockyt, érthető okokból elutasította. Ennyivel véget is érhetne a történet, csakhogy Ryan Coogler szintén nem tartozik azok közé, akik könnyen feladják, és miután filmjét, A megállót a vállukra emelve ünnepelték a kritikusok, Stallone és producere, Irwin Winkler kezdték komolyan venni szándékát. Coogler meggyőzte őket, hogy a Rocky legfőbb riválisából barátjává váló, tragikus véget ért Apollo Creed fiának a történetét érdemes lenne elmesélni. A film újra összehozta a rendezőt kedvenc színészével, Michael B. Jordannel, a csapat pedig nekilátott, hogy friss nézőpontból élessze újra a Rocky-sorozatot.