Tom Hooper "A  király beszéde" című remek munkája után újabb nagy dobásra készülhetett "A dán lány" személyében, ám azt kell mondjam, hogy a David Eberschoff írásából készült film inkább egy ostoba melodráma, mint egy valós tényeken alapuló film. 

Sylvester Stallone teljes karrierjét átöleli bokszolójának, Rocky Balboanak a története. A kettő már szinte szimbiózisban áll egymással. Együtt voltak a csúcson és együtt kerültek mélypontra, de mindig felkeltek és küzdöttek tovább. A hatodik részben Stallone elbúcsúzott filmbéli alteregójától és kicsit a közönségtől is. Különleges, megismételhetetlen pillanat volt, ahogy távozik a stadionból, utoljára megfürödve a dicsőségben, ezért mikor megkereste Stallone-t egy ifjú rendező, hogy szeretné, ha újra eljátszaná Rockyt, érthető okokból elutasította. Ennyivel véget is érhetne a történet, csakhogy Ryan Coogler szintén nem tartozik azok közé, akik könnyen feladják, és miután filmjét, A megállót a vállukra emelve ünnepelték a kritikusok, Stallone és producere, Irwin Winkler kezdték komolyan venni szándékát. Coogler meggyőzte őket, hogy a Rocky legfőbb riválisából barátjává váló, tragikus véget ért Apollo Creed fiának a történetét érdemes lenne elmesélni. A film újra összehozta a rendezőt kedvenc színészével, Michael B. Jordannel, a csapat pedig nekilátott, hogy friss nézőpontból élessze újra a Rocky-sorozatot.

Hadd kezdjem rendhagyó módon ezt az ismertetőt, némi személyes emlékek felidézésével. A címben szereplő furcsa szóval még tizenévesként találkoztam először, az Izvesztyija Kupa jégkorong közvetítések során. Akkoriban még a Szovjetunió csapata vitte a prímet a legendás Mihajlov, Petrov, Harlamov csatár trió vezetésével, miközben a kapujukat az ugyancsak nagyra tartott Vlagyiszlav Tretyjak őrizte a góltól. Akkoriban a hidegháború jegét a elsősorban a szovjet-kanadai jégkorong meccsek olvasztgatták a nagyközönség örömére, mely előzőleg korántsem volt elkényeztetve ilyen közvetítésekkel. Melléjük zárkóztak a szintén kiváló csehszlovákok és svédek. A „négy nagy” közé csak elvétve tudott más beférkőzni, de például az amerikaiak és a finnek szorgalmasan igyekeztek borsot törni az orruk alá. Kapanen, Nokelainen és Selänne, azon finn nevek, amik mára jól csengenek a koronghajszolást kedvelők körében, időben még távol vannak. Ekkortájt a finnek szívós csapatnak számítanak, de technikailag még nem értek fel a legjobbakhoz. Tudván ezt, a sokütközéses, test-test elleni csatározás taktikáját vetik be, bodicsekekkel igyekezve szétrombolni az ellenfél játékát. Ez a harcmodor érthetően felpiszkálta az ellenfeleket, így az északiak meccsén mindig számítani lehetett a valami extra csetepatéra. A svédek ellen pláne, mert nincs édesebb a közvetlen szomszéd legyőzésénél. Szóval, egy svéd-finn mérkőzésen gyakorta nem csak az ütők csattogtak, hanem a betüzesedett korongozóknál lekerült a kesztyű és átváltottak ökölvívó meccsbe. Amibe a két csapat tagjai szívesen beszálltak. Ilyen tömegbunyó esetén zengett fel a lelátó finn részéről a „Hakkapelle!” buzdítás. Természetesen jöttek a nézői kérdések, mit kiabálnak. A közvetítők kinyomozták, hogy mit jelent ez a szó. Kiderült, hogy eredetileg a finn könnyűlovasság csatakiáltása volt, és magyarul körülbelül úgy adható vissza, hogy: ”Üsd-vágd!” Esetleg: „Csak a fejét!” Ez volt az első találkozásom vele, és természetesen utána néztem a kialakulásának is. Ahogy mondani szokás, az se kutya. Ám a filmhez igazából nem tartoznak az alább következők, így akinek nincs kedve olvasgatni, minden kockázat nélkül átugorhatja ezt a szakaszt.

Nos, legutolsó beszólásom mégsem bizonyult profetikusnak. Egymás után három maratont is kihagytam. Miért? Kibaszottul ráuntam. Elegem lett a sok hülye gyökérből/parasztból, komolyan felmerült bennem a Sugár Moziünnep után, hogy be is fejeztem a maratonozást, a Sugár megoldása minden szempontból előnyösebb, jobb, a Malom is inkább ezt kéne, hogy bevezesse. És akkor ennyi rinyálás után ad hoc jelleggel mégis beültem egyre, amikor a felhozatalból látszódott, hogy ennek egyszerűen nem lehet jó vége. EGY darab háromdés alkotás? Ráadásul a menü felét már láttam sajtókon, Star Wars nincs - összesen egy napig volt műsoron feliratosan!!!, valamint kétszer még a maraton ideje alatt IS műsorra tűzték, példátlan, amit ez a Star Wars megenged magának!!!! - egy része pedig nem is érdekel. Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis felmentem megnézni, mennyi hely maradt. Miután konstatáltam, hogy épp elég, kötöttem magammal egy fogadás, ha tudok úgy összeállítani egy menüt, hogy ne kellejen éjszaka rohadt sokat várnom két film között, és mind a hat film olyan lesz, amit még nem láttam, akkor belevágok, dacára, hogy reggel hatkor keltem. És hát gondolom már kitaláltátok, sajnos mind a hatra maradt hely az utolsó pillanatig.

Egyike az év legjobb filmjeinek?

Az év thrillere?

Ezeket az embereket kirúgták már a picsába? De úgy MÁN jelleggel!

Hollywoodban van egy mondás: Annyit érsz, amennyit az utolsó filmed ért. Vagyis Michael Mann egyáltalán nem annyit ér, mint amikor elkészítette a szívbemarkolóan gyönyörű Az utolsó mohikánt (94% – RT), a fantasztikus Szemtől szembent (86% – RT) vagy A bennfentest (96% – RT), vagy a maga baromságaival is egészen mesteri Collateralt (86% – RT). Mann mostanában már sokkal inkább annyit ér, mint a Közellenségek (69% – RT) vagy a Miami Vice (47% – RT). A Blackhat után pedig egészen pontosan 34%-ot ér.

Ezt az írást még a régi oldalamra hegesztettem, négy éve, Bowie akkor volt 65 éves. A héten történt tragikus halála miatt gondoltam, ha már megírtam egyszer, kicsit leporolom, és kiteszem mintegy megemlékezésül, már csak azért is, mert – közvetve-közvetlenül – nagyon sok szerepe volt neki abban, hogy én ma ide filmkritikákat pötyögök. Ennek szellemében olvassátok hát.

- Örülünk Vincent?

- Kurvára nem örülünk Jules!!!!!

Aki nem látta az évadot, - létezik még ilyen? - csak saját felelősségére kattintson a „tovább” gombra! Köszönöm.

Első évad              Második évad                 Harmadik évad                Negyedik évad

Két éve még annak örültem a Django elszabadul kapcsán, hogy Tarantinonak ugyan nem sikerült újat mutatnia saját magához képest, de azt legalább végtelenül szórakoztatóan tette, és bizonyos szempontból kevésbé öncélúan, mint máskor. Reméltem, hogy a továbbiakban is ezt az irányt követi, az Aljas nyolcas három órás játékideje azonban megijesztett.

Michael Punke végre megírta annak az embernek a történetét, aki éppolyan legenda lett az évszázadok során, akárcsak Davy Crockett, Dick Turpin, vagy Custer tábornok. A nevéhez kapcsolódó történetek nyilván idealizálódtak ennyi év távlatából, a hozzájuk kapcsolódó mítosz azonban annyira figyelemreméltó, hogy Alejandro G. Iñárritu évek óta dédelgetett tervét valósította meg, amikor Leonardo DiCaprio főszereplésével vászonra vitte Hugh Glass életének egy szeletét.

Utoljára öt, vagy hat éve voltam animés Conon, talán éppen egy Animekarácsonyon. Akkor is a HungExpo adott helyszínt az eseménynek és lényegében összesen annyi változott azóta, hogy már nem 3000-4000 ember megy el rá, hanem 6000-7000 ami eszméletlenül sok. Iszonyatosan nagy tömeg van, erre mindenki készüljön fel, még úgyis, hogy a legtöbben egy adott programra mennek, és a közönség java része forog abban a 10-12 órában, amikor a rendezvény maga tart. Azt kell mondjam a HungaroCon sokkal közelebb áll a szívemhez - nyilván koromból és beállítottságomból kifolyólag is -, de tetszik, nem tetszik, ha valaki nem tud kijutni a San Diego-i legendás Comic Conra - és azért valljuk be, vagyunk így páran az országban - az látogasson ki egyszer egy Animés rendezvényre, és lényegében megkapja ugyanazt az élményt.

Annyira tudtam, hogy ez lesz. Édes istenem, mit ártottam, hogy megvertél a jövőbelátás átkával? Szóval, nemhogy nem jó film a Szinbád harmadik és egyben befejező része, de egyenesen pocsék. Ebben a filmben minden gyalázat megtalálható, ami Harryhausen filmjeiben rossz, mintha erre gyúrtak volna rá. Ehhez a filmhez képest az inkoherens, csapongó Szinbád hetedik utazása egy valóságos mestermű. Igazából számítottam rá, hogy rossz lesz, hogy nem kapok megint egy olyan jó kalandfilmet, mint a Szinbád arany utazása. De reménykedtem, mert mint tudjuk, az hal meg utoljára. Hát itt duplán meghalt, sőt triplán. Na, nézzük!

Először is a cím menten magyarázatra szorul. Quentin Tarantino "Aljas nyolcas" című opusza ugyanis nem western. Kétségtelenül magán viseli egy western jellegzetességeit és vadnyugati környezetben is játszódik, ám ha csak ennyi kellene ahhoz, hogy egy filmre ráaggassuk a western jelzőt, akkor akár "A cowboyok és űrlények" is az lehetne. 

Már a film egynegyedénél furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Egyrészt annak az érzése, hogy én ezt a sztorit már láttam valahol (ez költői túlzás, mert sok helyen), valamint az a meglehetősen blaszfemikus gondolat, hogy milyen is lenne ez a történet amerikanizált változatban.