Annyi jó játékról írtam már, nézzünk most egy igazi retekszart. És annyi ország játékairól kifejtettem xenofóbiás véleményem, hogy ideje kis hazánk vizeire evezni. Ezt a játékot a magyar Neocore Games kalapálta össze és 2008 nyarán meg is jelent. A Neocore egy viszonylag új csapat, mire ők megalakultak már jó pár hazai fejlesztőnek leáldozott. És ugyan szeretném laudálni ezt a játékot, mint ahogy azt a GameStar tette egy nevetséges 8.2-őt adva neki, de a helyzet az, hogy a játék sokkal inkább közelít a külföldi szaksajtó által rádobott kegyelem ötösökre... a tízes skálán.

A film nem kapott fényes kritikákat amikor megjelent, és teljesen megértem aki unalmas, felesleges, vagy éppen semmitmondó filmnek tartja. Mert lényegében az is. De ti is értsetek meg, hogy egész egyszerűen nem tudok haragudni rá mégsem, mert bár látom a hibáit, és azt is elfogadom, hogy ez kevés, mégis baromira élveztem, és szórakoztam, meglehet azért mert kicsit magamra, az életvitelemre ismertem benne. Elvégre egy időben teljes komolysággal készültem az írói pályára, és igazából mai napig nem tettem le róla, hogy egyszer majd én leszek a huszonnegyedik tétel a magyar érettségin.

Mindig is amondó voltam, hogy egy mozivászonra álmodott történetet annak is értenie és élveznie kell, aki soha nem olvasta az alapjául szolgáló irodalmi alapanyagot, netán a képregényt, amelyből készült. Ezért jelen sorok írója most eltekint annak elemzésétől, hogy a karakterek megfelelnek-e képregénybeli másaiknak és ha igen, akkor miért nem. Először is a Bosszúállók ezen része semmiképpen nem méltó folytatása az - egyébként sodró lendületű és gyermeteg mivoltában is szórakoztató - első résznek. Aki pedig Nolan-szintű melodrámát várna, vagy némely karakter elmélyítését, annak kifejezetten ellenjavallt.

"And that's how my story ends. I never know what happened to be on that cold january night, in the East-end restaurant. Because as far as the rest of the world is concern ... I'm just another murderer."

"Mr. Rowland? It's been such a long time!"

Jack papa második rendezése ez a film, melynek főszereplője is egyben. A mű nem vállal sokat, de azt tisztességesen teljesíti. Egy könnyed kis western filmecske, amin helyenként még nevethetünk is. És van benne pár egész tisztességes akciójelenet is. Akkor futottam össze vele, amikor még vadásztam a western filmeket. Ráadásul egyike azon alkotásoknak, melyeknek a végét mindig eggyel többször láttam mint az elejét, és ez... tudat alatt zavart. Ugyanis egy időben - amikor még csupán két csatorna volt az országban - azzal szívatta egymást az MTV1 meg az MTV2, hogy egész héten pocsék műsorokat adtak, kivéve szombat, vasárnap, és olyankor mindig el kellett dönteni mi az amit nézünk, és mi az amit videóra veszünk. Ráadásul az MTV2-őn háromnegyed órával hamarabb kezdődött a film, így az MTV1-en sugárzott film második felére át lehetett kapcsolni. No hát így került videokazettára az Irány délre! több mint húsz éve most már, és azóta se töröltem le.

Szóljatok rám, ha ismerős lenne a szöveg, de ennél a filmnél keresve se találhatnék aktuálisabbat, hogy elsüssem. Szóval. Léteznek úgymond UTOLSÓ szerepek. Amikor a színész már réges rég túljutott a legendás évein, általában megszánják még egy szereppel, ami az UTOLSÓ szerepe is lehetne... hiszen utána vagy nem foglalkoznak vele, vagy lesüllyed, vagy meghal. Persze ez nem jelenti azt, hogy utána ne lennének még filmjei - de ezekre a nézők kollektív tudata érdekes módon soha nem emlékezik -, pláne mivel idős, haveri alapon elhívják ide meg oda alibizni, vagy összeállnak többen, és készítenek egy filmet. Na ilyen volt a Marigold Hotel első része, hat kiöregedett színész utolsó szerepe. Ordított ez folytatásért? Na ugye, hogy nem. 

Sosem értettem, miért kell angol/német/francia vagy éppen timbuktui filmek címeit a magyar agykonténereknek olyasvalamire változtatni, ami sokszor még erős belemagyarázással sem hozható kapcsolatba a filmmel. Ráadásul ezzel gyakran elvész az, amire már a címben is utalni akartak a készítők. Ez jelen esetben az amerikai Nyugat monumentalitása "A végtelen vidék", "A nagy ország", "The big country".

Ragályi Elemérrel a Kukoricasziget című film Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon zajló bemutatója kapcsán beszélgettünk – az operatőr-rendező az idei zsűrit erősítette a fesztiválon.

Leszögezném, hogy nem vagyok szakértője a BDSM, szado-mazo és egyéb frivol játékokat bemutató filmeknek. Még akkor sem, ha ezen álca alatt úgymond a rendezőnek valami magasztosabb célja van, amit aztán a kritikusok úgy szoktak megfogalmazni, hogy „vizuálisan elkápráztatja a nézőt az a látens transzcendens tér, amely lágyan körülöleli, s mintegy atavisztikus vágyódásba kergeti a nézőtér ortodox közönségét.” Egyszóval, ilyen mondatokat nem fogok leírni egy olyan filmről, amelynek mondandója kvázi húsz percbe sűríthető és pozitívumát nagyrészt a légkörből nyeri, amelyet megteremt maga körül.

David R. Ellis a maga módján rendkívüli hatású filmje jó eséllyel szépen eltűnt volna a halomra gyártott hollywoodi szarok közt, ha a neten nem gerjesztenek belőle eseményt. A butaságát a címében is büszkén vállaló horror így nagyokat lépet felfelé a várakozási listákon, amit csak fokozott a hír, hogy az alkotók visszamentek és forgattak bele még több vért, csöcsöt és a főszereplő Samuel L. Jackson a hozzá illő bájos hangnemben elszavalhatta, hogy „Tele a tököm ezekkel a kiba*ott kígyókkal ezen a kiba*ott gépen!”. Aztán beérkezett az amcsi mozikba a műremek, ami a webes cirkusz segítségével sem rengette meg a kasszákat, viszont valamilyen csoda folytán a kritikusok jelentős része úgy körbenyalta, mintha nem egy ugyanolyan marhasággal lett volna dolguk, amit máskor zsigerből a földbe döngölnek.

"To see the world, things dangerous to come to, to see behind walls, to draw closer, to find each other, and to feel. That is the Purpose of LIFE."

Több szempontból is nagyon meglepő, hogy ez a film ennyire jól sikerült. Kathryn Stockett regényét például szám szerint hatvanszor utasították vissza, mielőtt egyáltalán kiadták volna. Ezek után nemcsak sikeres lett a könyv, és nemcsak filmet akartak belőle forgatni, hanem ráadásként az írónő gyerekkori barátja, Tate Taylor rendezhette meg. Ő amúgy előre gondolkodott, már azelőtt megvásárolta a filmjogokat, hogy egyáltalán kiadták a regényt. Más kérdés, hogy Taylor sem ez előtt, sem ez után nem tett le olyan munkát az asztalra, amely érdemes lenne a figyelemre (a Csúnyán szép az élet vagy a Get on Up ismerős valakinek?).

Kezdem ott, hogy erről a moziról igazából nem nekem kellett volna írni. Vannak nálunk a blog szerzői között rajongói a western műfajának, akik időnként toplistákkal látják el a nagyérdeműt. Kapacitáltam már az illetőket, hogy íme, itt egy kevéssé ismert, még kevésbé értékelt, ám érdeklődésre méltán számot tartható alkotás, de hosszú ideje semmi foganatja nem volt a felhívásomnak. A művön ilyenképp esett méltánytalanságot nem tűrhettem el, így most már csak maguknak tehetnek szemrehányást, hogy „elírtam” előlük egy ismertetőt.