Egy kapcsolat válságba kerüléséhez két ember kell, az író-rendező Ned Benson pedig úgy döntött, hogy mindkét nézőpontnak saját filmet szentel. Az ötlet nem teljesen újkeletű, már a ’70-es években született erre egy kísérlet, a Válik a férfi - Válik a nő Richard Burton és Elizabeth Taylor főszereplésével. A színészek kiválasztásakor Bensonnak is sikerült telibe találnia: filmjeiben Jessica Chastain és James McAvoy alakítják a mélypontra kerülő párt. Az Egy szerelem története szerencsétlen címválasztás volt hazai részről. Először is köze sincs az eredetihez – ami pontos fordításban Eleanor Rigby eltűnése –, másodszor téves képet sugall. A film nem azt meséli el, a nő és a férfi, hogyan szerettek egymásba, még csak nem is azt, hogyan szerettek ki egymásból, hanem egy köztes állapotot, amiből meg kell találniuk a kiutat, hogy együtt vagy külön, de folytatni tudják az életüket.

“Gandalf, szerinted biztos, hogy jó helyen állunk?!” – Zsákos Bilbó

Szeretem amikor egy film címe teljesen leírja, mire számíthatunk majd. Persze, nem fog túl nagy meglepetés érni, hogy hány sereg fog, és mit csinálni, de ezt szerintem azért már megszokhattuk az előző Hobbit filmeknél is. Nem árulnak zsákbamacskát, ahogy eddig sem, meglepődni biztos nem fogsz annyira - főleg ha ismered a sztorit - de élvezni biztosan.

Van az a gyerekkori ismerős, aki mikor végre újra találkoztok, ugyanazokat a vicceket adja elő, mint egykor, csak már egyáltalán nem viccesen. Kezdetben azért örülsz a viszontlátásnak, a közös emlékek miatt megeresztesz pár mosolyt is, de minél tovább folytatja, annál kevésbé bírod a képedre erőltetni. Az ismerősöd észreveszi, hogy nem nevetsz, ezért vehemensebben próbálkozik. Az erőlködése kínossá válik. Azt kívánod, bár befogná a száját, de ő csak nem hagyja abba. Be akarja bizonyítani neked, hogy ő még mindig az, aki volt. Búcsúzáskor azt mondod, remélem, még találkozunk, de közben azt gondolod, mi a fene történt veled? Nos, ez a régi ismerős húsz év után tért vissza, és úgy hívják, Dumb és Dumber kettyó.  

Nagyon kevés dolog maradt ki a gyerekkoromból. Az összes klasszikus Disney mesét láttam, nagyon sokszor(!) szombat kora reggeltől már a matinét néztem az RTL-en. Az összes híresebb mese idézetet kívülről fújom. Ha esetleg valakinek nosztalgiázni támadt kedve a gimiben az elsők között kezdtem el énekelni a régi mese (sorozat) főcímdalát. De egy valami olyan csodálatos módon kimaradt, hogy ha nagyon erőlködöm se tudom felidézni egy mozzanatát sem. Ez pedig Paddington maci kalandjai.

Szinte hihetetlen, hogy már a Tales of Monkey Island is öt éve jelent meg - az utolsó rész hajszálra pontosan ezen a napon. 2009-ben azon nyomban neki is ültem, de minthogy öt részben jelent meg, így az utolsóval, ki tudja miért egészen a múlt hétig vártam. A kalandjátékoknak létezik egy nagy rákfenéjük. Meglepően kevéset sikerül full 3D formába önteni. A Monkey Island is beszívta már egyszer tizennégy éve, de ezúttal a műtét sikerült, a beteg elhagyta a kórházat, és azóta is randalírozik...

A Hófehérke utómunkálatai során, 1937-ben a Disney egyik fő embere, Joe Grant mutatott egy vázlatot a főnöknek. Ladyről szólt a sztori, Grant saját springer spánieljéről, akit feleségével kissé elhanyagoltak, miután kisbabájuk született. Waltnak tetszett az ötlet, és megkérte Grantet, hogy csapatával együtt dolgozza ki részletesen a történetet. Az elkészült storyboard-változatok végül nem nyerték el Disney tetszését, mert Ladyt túl édesnek, bájosnak találta, és ezt önmagában kevésnek érezte egy egész estés animációs filmhez. Ebben a verzióban egyébként már megjelent a patkány karaktere, bár még jóval komikusabb formában, szerepeltek a sziámi cicák, illetve Ladynek két udvarlója volt, egy Borisz nevű orosz kutya és egy korcs, akit Homérosznak hívtak. Végül az ötlet a polcra került.

Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerülnek elő újra a bibliai eposzok. A passió nem várt mértékű sikere után egyértelmű volt, hogy még mindig van egy jelentős réteg, mely érdeklődést mutat a keresztény hitvilágból táplálkozó, vagy azt propagáló filmek iránt. Egy kisebb ipar épült köréjük, mely rendre szállítja is az olyan míves alkotásokat, mint a God Is Not Dead, de a nagy stúdiók csak mostanság kezdtek lépni. Miközben a tévében a Bibliát alázatosan követő mini-sorozat nézettségi csúcsokat állított fel, a mozifőnökök olyan rendezők kezébe adták a könyvek könyvét, akik szeretik a maguk képére formálni a rájuk bízott matériát. Meglepő hát, hogy Darren Aronofsky Noéja látványosan elvétette a célközönséget? Nem igazán, ahogy az se, hogy Ridley Scott filmje, az Exodus: Istenek és királyok a saját módján ugyanezt a hibát követi el.

Vince Vaughn - akit egy tehetségtelen kutyaütőnek tartok - egyszer karácsonyozott egyet 2007-ben, és ez lett belőle. Már csak az elszállt ötlet miatt is sokkal jobb, mint az unalmasan kínos Négy Karácsony, de igazából a Télbratyó is maximum az elmegy kategóriában indulhatna rövidtávfutásban. Lévén az utolsó rénszarvason többet lehet röhögni, mint Vaughn árnyékszékre való erőlködésén.

A képregény-adaptációk mostaninál jóval kisebb hullámában jött ki a hírhedten erőszakos Dredd bíró első élőszereplős változata. A többség ekkortájt Tim Burton Batmanjét próbálta lekopírozni, azonban a rendezésre kiszemelt Danny Cannon más irányvonalat akart követni. Egy nyers és kemény sci-fi lebegett a szeme előtt, mely hűen visszaadja az alapművet. A gond csak az volt, hogy a főszerepre leszerződtetett Sylvester Stallonenek nem tetszettek az ő elképzelései, leginkább az, hogy a karakter védjegyének számító sisak tartósan a fején maradjon. A Dredd bíró producere, Andy Vajna sztárja kívánságainak eleget téve jóváhagyta az általa igényelt változtatásokat, az alkotásból pedig egy tipikus ’90-es évekbeli, buta akciófilm lett. 

A Pesti Vigadó ez év november végén új sorozatot indított, mely technikai megoldással lehetővé teszi a néző számára, hogy a nézőtéren ülve a londoni Royal Opera House-ben érezze magát. A londoni operaház 2014/15-ös évad egyes előadásait már a világ 40 országában, több mint 1500 bemutatóhelyen közvetítik.

Többségében jó kritikákat kapott a Fury, amit bizonyos szempontból meg tudok érteni. Rég láttunk már ilyen stílusú filmet a mozikban, ráadásul viszonylag érzékletesen mutatták be a háború poklát, illetve az egyébként kategóriákkal jobb Ryan közlegény megmentésének pátoszát sem tolja az arcunkba olyan erővel, mint ahogy azt korábban megszokhattuk. SPOILERVESZÉLY!

Disney még gyerekkorában, színházban látta először James M. Barrie Pán Péterét, és odáig volt érte. A megfilmesítéssel nehéz fába vágta a fejszéjét, pedig nagyon vonzotta az a lehetőség, hogy a Barrie által megteremtett fantasztikus világot a rajzfilm közegében sokkal érzékletesebben és varázslatosabban valósítsa meg, mint amire a színpadon lehetőség van. Eredetileg még 1935-ben úgy tervezte, hogy a Hófehérke után a Pán Péter lesz a következő egész estés rajzfilmje, viszont nem tudta megszerezni a jogokat, ugyanis Barrie a Great Ormond utcai Gyermekkórházra hagyta örökségében a Pán Péter szerzői jogait. Négy évbe telt, mire Disney-nek sikerült ezeket megszereznie, és rögvest munkához láttak; az ekkoriban készült vázlatok, látványtervek még sokkal sötétebbek és vészjóslóbbak voltak, mint ami végül a vászonra került.

Jim Thompson az amerikai krimi szerencsétlen sorsú, ámbátor jelentős alakja. Volt pár sikere Hollywoodban, azonban munkásságát csak a halála után ismerték el igazán. Világa túl mocskos volt ahhoz, hogy lemenjen a tömegek torkán. A The Killer Inside Me adaptálásával egyszer már próbálkoztak a ’70-es években, de Burt Kennedy rendezése nem öregbítette a szerző hírnevét. Mikor szóba került, hogy hogy megint fel kellene dolgozni klasszikussá érett könyvét, a feladatra elsőként Andrew Dominik (Jesse James meggyilkolása…) jelentkezett, aki el is kezdett tárgyalni Tom Cruise-zal, mivel meggyőződése volt, hogy egy ilyen kiakasztó szerepet, mint amilyen Lou Fordé, csak egy sztár vihet el. Kihullásukkal a fesztiválkedvenc Michael Winterbottom vette át a stafétát, ám ő nem osztotta ezt a nézetet.

“Ha nem lett volna ennyire rossz, még jó film is lehetett volna.”

Arkagyij és Borisz Sztrugackij a szovjet fantasztikus irodalom ikonikus alakjainak számítanak. Rendkívüli hatású műveiket mondhatni egy ország várta az egykori Szovjetunióban. Gyakran hiába, betiltották, máskor csak megcsonkított változatban láthattak napvilágot. Sajnos, ma már hiába reménykedünk újabb könyvekben. Arkagyij 1991-ben hunyt el. Dmitrij Bikov író úgy fogalmazott, hogy egy egész korszak távozott a halálával. 2012 novemberében Borisz követte a bátyját. Az intellektuális és emberközpontú irodalom nagy veszteséget szenvedett a távozásukkal. Gondolatgazdagságuk inspirálóan hatott a filmesekre. Bár az írásaikat meglehetősen nehéz volt a mozgókép nyelvére átültetni, azért a rendezők időről időre próbálkoztak vele. Gondolom, sokak számára ismerősek lesznek a következő címek, melyeket közösen jegyeztek: Sztalker (1979), Fogadó a halott alpinistához (1979), Nehéz istennek lenni (1989), Lakott sziget 1-2 (2008-09). (Akik nem látták őket és szeretnének nem „mainstream” sci-fit látni, bármelyikkel nyugodtan tegyenek próbát.) Borisz és a kiváló Konsztantyin Lopusanszkij rendező együttműködéséből született meg a nagyhatású és közismert disztópia, „A halott ember levelei." A kisebb képernyő sem óhajtott kimaradni a sorból. Az összes adaptációt nem sorolom fel, de a hazait azért megemlítem. A magyar televíziósok 1983-ban az egyik meglehetősen bonyolult művükkel próbálkoztak. Az „Egymilliárd évvel a világvége előtt” a nehéz téma ellenére biztató fogadtatásban részesült, de folytatás nem követte. Pedig történet akadt volna még. A mai ismertető az egyik népszerű kisregényük adaptálásáról szól. A cseh tévések 1994-ben vitték filmre „A kölyök” alapján készült, de új címet kapott alkotásukat. (Neslumena Setkani – Unexpected Encounters) Szinte észrevétlen maradt,  de szerencsére nem tűnt el véglegesen. Pedig - ennyit hadd előlegezzek meg, - megérdemli a figyelmet.