A The Case of the Silver Earring kapcsán kifejtettem, egy ideig biztos nem fogok megint Holmes játékkal nyomulni, mert már az is nagyon idegesített. Az egyértelmű kritikai sikert most már kicsit jobban értem, mert az a játék - dacára az elidegeníthetetlen hülyeségeinek - valóban fényévekre helyezkedik el az evolúciós fejlődésben ETTŐL. Ami a Frogwares első játékát alkotva, megnyitván egyúttal a modernkori Holmes játékok előtt a kaput. Igazából azért is nem akartam haladni a sorozattal, mert az első részt sehonnan nem tudom beszerezni, és bár a 90-es években simán nekiugrottam egy egy játék második, harmadik részének, ez gyakran okozott problémát, hiszen szegről végről követik a kronológiát, elárulnak titkokat az előző részből, stb. Nos, ezúttal semmi ok az aggodalomra, ugyanis ez nagyjából annyira Holmes játék, amennyire én római pápa vagyok.

Victor Hugo regényének eredeti címe: Notre Dame de Paris, az angol fordításé viszont The Hunchback of the Notre Dame. Ezek után nem csoda, hogy a későbbi angol nyelvű adaptációkban a katedrális helyett inkább a púpos harangozó karakterére helyezték a hangsúlyt. De nem Victor Hugo regénye adta az ötletet, hogy megfilmesítsék a történetet, hanem az abból készült képregény a Classic Illustrated sorozatból. A Disney-fejesek a szépség és a szörny motívumaira tekintettel, és nem túl nagy fantáziáról téve tanúbizonyságot, A Szépség és a Szörnyeteg rendezőpárosát, Gary Trousdale-t és Kirk Wise-t bízták meg a film elkészítésével.

Én nem dőltem be a hype-nak. Minek túl magasra rúgni az elvárásaimat egy olyan film esetében, ahol beszélő mosómedvék, meg mászkáló fák vannak? Ugyan már...

Vessünk egy pillantást Agatha Christie itthon és világszerte legnépszerűbb, legsikeresebb regényére, minden idők talán legtöbb példányszámban eladott krimijére, illetve annak filmváltozataira.

Van ez a Liebster Award, amit "egyik ágrólszakadt blog küld a másiknak", hogy Scalt idézzem. Mi sem maradtunk ki az ajánlásból, erről olvashattok alant. A kérdéseknél volt egy kis kavarodás, hogy melyikre kell válaszolni, mire fény derült mindenre, már nem akartam kitörölni a válaszokat.

Tegnap hunyt el Lauren Bacall, eredeti nevén Betty Joan Perske. Igazán szép kort, egy hónap híján, kilencven évet ért meg. Férjével, Humphrey Bogarttal összesen négy filmben játszottak. A Key Largo volt az utolsó. Terveztek egy ötödiket is, de Bogart 1957-es halála ezt megakadályozta, bár hozzátenném, hogy az első négy film között nem volt kilenc év eltérés, nyilván lanyhult a szerelem, vagy mi. Bacall további ötvenhét évig élt. Lefogadom sokan azt se tudták, hogy életben van még. Gondolkodtam melyik filmjével kellene emlékezni rá, és valamiért e mellett döntöttem. De lehet nem lesz túl méltó a búcsú, mert ez a film minden csak nem jó.

Így utólag egészen érthetetlen számomra, hogy ezt a filmet csak nem rég néztem meg. Miért nem már sokkal korábban? Valahogy viszolyogtam Cary Grant sármjától? Vagy csupán mert ez egy színes noir? Lehet ebből a címből nem igazán tudja az ember kitalálni, mit is kaphat, és ezután következett a Psycho, amit ki nem állhatok Hitchtől. Tényleg megértem, hogy nem kapott rá pénzt. Csinál egy ilyen zseniális klasszikust, amiben koncentrálódik az egész életművének esszenciája, és akkor neki áll pszichózni. Miért nem csinált még legalább három ilyet? Vannak akiknek a Madarak jelenti a mester legjobb filmjét, és vannak akiknek a Psycho, de én egyértelműen Észak-északnyugat párti lettem, megvett kilóra. Így a mester 115. születésnapja alkalmából - mint legjobb filmjét - én ezt húztam elő a kalapból, kattintás után az is kiderül miért. Spoiler Alert! Ha nem láttad a filmet... hát az nagy baj, nézd gyorsan meg, utána gyere vissza olvasni.

Pontosan emlékszem a napra, amikor megutáltam Robin Williamst. Az osztályfőnökünk úgy gondolta, jó ötlet lesz, ha levetíti 10-11 éves nebulóinak a Holt Költők Társaságát. Én nem osztottam ezt a lelkesedést, és utána Williamst be is skatulyáztam ebbe a szerepbe. Fogalmam se volt arról, hogy ő valójában egy tehetséges komikusnak indult, aki addig színesítette színészi palettáját, hogy szép lassan beszürkült. Pán Péterként abszolút hiteltelen volt számomra - pedig a Hook is egy kifordított mese voltaképp -, A halászkirály legendáját pedig mindig is rendezői filmnek fogom tartani. A 90-es évek felétől ismét visszatért a vígjátékokba, de valahogy egyik se volt az igazi, Áldatlan állapotban, Jumanji, Jack, Apák Napja, Flubber, egyik rosszabb mint a másik. És ha komoly szerepet játszott, Hazudós Jakab, A kétszáz éves ember, az meg egyenesen katasztrófába torkollott. A 90-es évek végéről rendre egy filmet emlegetnek fel neki, mennyire jó volt benne, és ez nem más mint a Good Will Hunting. Nyilván Williams is érezte, hogy ez így nem mehet tovább, váltani kell, jobban átolvasni azokat a forgatókönyveket. Így az új évezredben már sokkal igényesebb filmekben tűnt fel, mint Christopher Nolan Álmatlansága, vagy éppen jelen alanyunk, a Vágott verzió, ami témáját tekintve nem is szolgálhatna jobb nekrológul.

Demóna, Demóna, Demóna... az ízedre szomjazom én. De persze csak ha Angelina Jolie vagy. Bocsánat... elkalandoztam.

A Szépség és a Szörnyeteg Oscar-jelölése után a Disney vérszemet kapott. Akkor még nem volt „Legjobb animációs film” kategória a díjátadón, mivel azt természetesen csak akkor találta ki az Akadémia, amikor már nem lehetett jó filmeknek osztogatni, csak érdemteleneknek. Szóval, ha egy Disney-rajzfilmet jelöltek a „Legjobb film” kategóriájában, akkor akár meg is nyerheti a fődíjat. A Szépség és a Szörnyeteg elől a díjat elhappoló A bárányok hallgatnakot a Disney mégsem választhatta példának, egy évvel korábban viszont egy Amerika lelkiismeretét boncolgató, indiános mozi nyert, a Farkasokkal táncoló. A Disney ebből összerakta a képet, és pár év alatt sikerült is tető alá hozniuk presztízsfilmjüket, a Pocahontast.

A Tini Nindzsa Teknőcök egy fogalom. Szinte nem is találkoztam olyannal aki ne szeretné őket, ne ismerné őket. Sőt a három legkedvesebb rajzfilmsorozatomba beletartozott, bár bevallom volt benne valami groteszk, hogy a Ne ébreszd fel a mamit és a papit miattuk cáfolt rá a címére, hiszen szüleim határozták meg mikor szólhat a tévé, és miután ez a boldog fél óra eltelt, máris mehettem a vasárnap reggeli misére. Nincs is jobb mint némi mocskos szájú ninjáskodás után odafigyelni miről is prédikál a pap bácsi. Olvastam a képregényeket, sőt tizenegy évesen leakasztottam egy farsangi harmadik helyezést amikor beöltöztem Rafaellonak. Bunda volt mert olyan teknőcpáncélt készített anyám, hogy első díjért kiáltott! És persze a pizzát is miattuk próbáltam ki, ami ekkoriban még valami hihetetlen misztikus burkolni valónak tűnt. Mindezek után érdekelt, hogy honnan is kezdődött ez az egész, és be kell valljam meglepő dolgokra bukkantam. Tartsatok velem!

Amikor a Kertvárosi kommandó című pasivígjátékot láttam, nem sokat néztem ki az idióta mellékszereplő Jamarcust alakító Richard Ayoadeből, azt meg különösen nem, hogy forgatókönyvíró-rendezőként egy ilyen filmet tud letenni az asztalra, mint a Submarine. A norvég anyától és nigérai apától született angol Ayoadetől nem az a furcsa, hogy első filmjeként egy coming-of-age sztorit készített, hisz elsőfilmes rendezőknek általában kedvelt témájuk az „Így jöttem” típusú történetek. Az viszont nagyon ritka, hogy rögtön elsőre egy ennyire stílusos, ilyen egységes, sallangmentes és egyedi filmmel álljanak elő.

Vendégkritika következik.

Meg kell valljam, kellemes csalódás ért ezzel a mozival kapcsolatban. Persze biztosan nem versenyzik az év legjobb filmjének járó díjért, és sajnos idén ezzel túl sokan vannak már így. Persze nem várható el mindez egy katasztrófafilmtől, ahol a szereplők általában egybites karakterek, zéróhoz konvergáló színészi alakítással.

Augusztus 26-án 0. nappal és a világ egyik legnépszerűbb drum and bass formációjával indul az idei SZIN

5 nap, 6 színpad, 170 fellépő, ez az idei Szegedi Ifjúsági Napok. Augusztus 26-án 0. nappal startol a fesztivál, nem is akármilyen 0. nappal, hiszen az este csúcspontja a világ egyik legnépszerűbb drum and bass formációjának produkciója lesz. Az ausztrál-angol koprodukció, a Pendulum Dj Set & Verse érkezik a SZIN Nagyszínpadra. 

Eltelt tíz év és szomorúan kell megállapítanom, hogy The Rock bizony 2003 óta nem csinált ilyen jó filmet. Kicsit féltem újranézni, mert nagyon rég nem láttam, de ez a film ugyanolyan veszettül szórakoztató mint annak idején volt, pedig nem két nap telt el. Ilyennek kell lennie egy akció-kaland filmnek, okosan megírt forgatókönyv, egy pillanatra nem ül le és mégis látványos, szórakoztató, vagyis képes kiszolgálni a tömegeket, mégis érthetetlenül állok előtte, hogy a bemutatókor megbukott, és folytatás soha nem készült hozzá. Talán nem is baj, mert így megmaradhatott a maga formájában tökéletesnek, amitől nem kell sokat várni, csak hogy kikapcsoljon másfél óra erejéig, és néha bizony ennyi bőven elég.