Jean-Paul Belmondo szülei művészek voltak, ő mégis bokszoló akart lenni. Imádta a színházat, mégis filmszínész lett belőle. Egy művészfilmben ismerte meg a világ, mégis közönségfilmek sztárjaként emlékszünk rá.

Nem volt a hagyományos értelemben jóképű, csibészes sármjának mégsem tudott egy nő sem ellenállni. Egyszerre volt hiteles keményfiúként és bohócként, akár egyetlen filmen belül is. Nagy riválisa, Delon tökéletes jóképűségével, kegyetlen hidegségével, visszafogott játékával a tökéletes ellentéte a szimpatikusan humorizáló, szabálytalan arcvonású, örökké fitt Belmondonak. Azt hihettük, soha nem öregszik meg, pedig idén már 80 éves.

Ma már az amerikai filmek dömpingjében kevés szó esik - és egyáltalán nem népszerű téma - az európai közönségfilm aranykoráról, illetve annak egyik legkedveltebb sztárjáról, éppen ezért álljon itt az ő 10 legjobb filmje.

2013 a sci-fi éve, ezt már sokan mondták... azt is tudjuk, hogy kínálatban van jó és rossz egyaránt, de ezt már megszokhattuk. Sőt, az sem újdonság (és ezt az Europa report esete is bizonyítja), hogy nem a költségvetés határozza meg a filmek minőségét. Nyilván számít, de hát látható, hogy fillérekből is létre lehet hozni izgalmas, érdekes, hovatovább látványos filmeket. Az Europa reportnak sikerült a hollywoodi megalománia koporsójába egy újabb szöget beleverni.

A következő kritikát fogadjátok szeretettel egy ismeretlen, angyali vendégkritikustól.

A film nyert pozícióból indul: Japán, jakuzák, ninják, szamurájok légiói és persze maga farkas, akinek karakteréről a moziplakát már szinte mindent elmond, és amit nem, azt megtudjuk a film első pár percében. Mint az kiderült, ez annyira előnye, mint hátránya a filmnek…

Sziasztok, itt Dávid beszél.
Fura, hogy most írásban kell szövegeljek.
Terveztem, hogy ezt mind egy videóban láthatjátok majd, de nem fért bele sehogy sem az időmbe. 

Azután hogy az előző ősi idegenes videót elkészítettem, rengeteg dolog történt, és még most is rengeteg dolog van folyamatban. Fő oka annak, hogy azóta nem sikerült újabb videót készíteni főleg az érettségi volt, és az, hogy utána több téren rengeteg lemaradást kellett behoznom. Ennek még most sincs vége. Na de akkor a lényeg... miért panaszkodom nektek arról, hogy nem volt időm videót készíteni?

Nem tudom mennyien tudjátok, de pillanatnyilag fő hivatásban zenész is vagyok nem csak filmes, és pár óra múlva indulunk az idei magyarországi turnénkra a VIRUS együttessel. Gondoltam, hogy megosztom veletek a koncertek helyszínét és dátumát, hátha kedvetek akad eljönni.

Augusztus 15. - Budapest - Rockbarlang (XVI. kerület) - 20 óra
Augusztus 16. - Budapest - Crazy Mama - 19 óra fele
Augusztus 17. - Szarvaskő, Tardosi sporttábor (Eger mellett pár kilométerrel) - 20 óra

Klasszikus/hard rockot játszunk, saját számok + feldolgozások. Mindenkit szeretettel várunk akinek kedve van. Ha valaki a blogon keresztül érkezik szóljon rám, mert látásból keveseteket ismerem. :D 
Annak érdekében, hogy ti is megismerjetek hivatalosan bejelentem, hogy levágtam a hajam.

Mikor hazaérek abban a csodálatos állapotban leszek, hogy nem lesz semmi különös dolgom, úgyhogy a videók kilóra fognak érkezni, mert rengeteg ötletem van már...

A következő alanyról sokat nem szeretnék felfedni, annyit mondok csak, hogy Rékának bevásároltunk egy Supergirl pólót...

A 2010-es év egyik legkellemesebb meglepetésfilmje idén nyáron megkapta a jól megérdemelt folytatását. Matthew Vaughn a rendezői széket átadta Jeff Wadlownak (most komolyan vadlónak hívják?), ő maga pedig megmaradt producernek és besegített az írásba is. Már csak az volt hátra, hogy leszerződtessen pár új ismert arcot - mert a Kick-Ass második része is azt az elvet vallja, mint oly sok más film: legyen nagyobb, zajosabb és látványosabb, legyen több, mint az első.

Íme egy mozi, ami igazi kuriózum a maga nemében. Miért is? Mert ez volt az egyetlen kelet-német alkotás, ami az Egyesült Államokban  közismert és sikeres lett.  Ám kár volna azt hinni, kikövezett utat járhatott be. Mint azt tudjuk, a hidegháború korszakában a kulturális kapcsolatok szinte befagytak a két rendszer között. Az NDK politikai vezetése még a szocialista táboron belül is „vonalasnak” számított, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nyugati alkotások erősen megválogatva – igen, a cenzúra, - kerültek be, másrészről viszont a DEFA szájbarágós tartalommal teli történetei után sem kapkodtak. (Nem bizony, még a „béketábor” kerítésein belül se igazán.)  De lássuk a tartalmat.

The Trail of The Pink Panther/A Rózsaszín Párduc nyomában (1982)

1978-ban kezdtek el dolgozni a következő folytatáson. Azonban a Romance of The Pink Panther című epizódnak csak a forgatókönyve készült el. 1980. július 24-én ugyanis tragikus hír rázta meg rajongókat: Peter Sellers szívrohamban elhunyt.

1982-ben a mozikba került a Rózsaszín Párduc nyomában című film, amelyet valójában a korábbi filmek kivágott, illetve újra felhasznált jeleneteiből vágtak össze. Megismerhetjük a felügyelő családi hátterét, fiatalságát, múltját is; természetesen más színészekkel eljátszva. Próbálták ugyan egy kerettörténettel összefűzni a cselekményt, de ebből sajnos nem lett egy különösebben élvezhető alkotás. Inkább csak a Peter Sellersről való emlékezést szolgálja.

Az űrben játszódó mozgóképek világában az egykori „szovjet blokk” filmjei mindig is kuriózumnak számítottak, a kelet-német NDK mozijai pedig végképp, miután egy meglehetősen elzárkózó társadalomban készültek és, leginkább belső használatra tervezett világképet mutattak. (Talán csak az „indiános filmek” tekinthetőek kivételnek ebből a szempontból, mert azokat népszerűség övezte a vasfüggönyön zárta világban. Ezen sorok írója szintén a rajongótáborba tartozott.) Ám a sci-fi történeteket egyszerűen nem lehetett kalodába zárni, már csak a helyszínek folytán sem, továbbá igen költségesek voltak, így „házon belül” sem sűrűn bukkantak fel a vetítőtermekben. Az NDK-ban mindössze öt nagyvászonra tervezett mozit forgattak le, bár az elsőt, a magyar Balázs Béla ötlete nyomán készült vígjátékot (Chemie und Liebe) alig ismeri valaki. (Látni pedig még kevesebben látták. Én sem.) A TV játékokat ezúttal nem számítom be a sorba. A kezdet ígéretes volt, mert viszont az 1960-ban készült  második mozi, a Holtak bolygója (The Silent Star / Der Schweigende Sterne) fogadtatása kifejezetten jónak volt mondható a nagyvilágban. Aztán Stanley Kubrick 1969-ben új alapokra helyezte a fantasztikus filmeket, amikor előállt a kultikussá lett a 2001 – Űrodüsszeia történettel. Az erkölcsi és anyagi siker, továbbá az, hogy lehet valami közhelytől eltérő ötletből is nagyot alkotni, megmozgatta a filmesek fantáziáját. Ha minden igaz, az NDK válasza a Meteorvadászok lett volna az amerikai elődre. Azt minden különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy a két film összevetésében többségében a kelet-német alkotás húzza a rövidebbet. Talán abban jobb, hogy emberközpontúbb világot mutat, nem annyira sterilet, mint a Kubrick rendezte vetélytárs. Az irodalmi alapanyag itt is megvolt, Carlos Rasch hasonló című regénye ugyan az ifjúságnak íródott, de stílusos, kalandokkal teli könyv, teljesen alkalmas egy nagyszabású, látványos mozi alapjának. Na, itt lépett be az első gubanc. Ugyanis az NDK költségvetése egy valóban drága mozi leforgatására nem adott módot. Megoldás: alaposan megváltoztatták a cselekményt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a regény minden valóban érdekes eseménye – meteorok megsemmisítése, kisbolygóra szállás, idegen űrhajó - áldozatul esett a költségvetés oltárán és helyette jöttek „pótlás” jelenetek. (Az pedig, hogy a regény szimpatikus magyar mérnökét átírták franciának, kifejezetten csúnya húzás volt. Ennyit lehetek elfogult, nem?) Vagyis hiába indult a forgatás az akkoriban szokásos, szocialista táboron belüli összefogással, - a mozi igazából lengyel-NDK koprodukció, - már a kezdet elhibázottnak bizonyult. Gondolati tartalmat, kivitelt és látványt tekintve viszont vitathatatlan az angol-amerikai klasszikus fölénye. (Aki szeretné egy részletesebb összehasonlítását olvasni a két filmnek, az "Eolomea" írását keresse a neten. Ő alaposan kivesézi ezt a témát. Pár gondolatát az engedélyével felhasználtam, amit ezúttal is köszönök neki.)

Inspector Clouseau/Clouseau felügyelő (1968)

Igazából nem értem, hogy ennek a résznek miért kellett elkészülnie.

A felügyelő karakterén kívül semmi nem maradt meg az előző részekből. Nem Edwards rendezte, nem Sellers játssza a felügyelőt, nem Mancini szerezte a zenét, nincs benne sem a gyémánt, sem Dreyfus, sem Cato.

A nagy hármas ugyanis ekkortájt a The Party (magyar címe: Estély habfürdővel) című vígjátékon dolgozott, így ezt a részt a jogokat birtokló Mirisch Films Bud Yorkin rendezőre bízta, a főszerepet pedig Alan Arkin kapta (néhány későbbi alakításból ismert lehet a neve, pld. Gattaca, vagy Hazudós Jakab).

Arkin megkapta a ballonkabátot, a kalapot, a francia akcentust, de a képességei sajnos meg sem közelítették Sellers-ét. Nem lehet eldönteni, hogy a filmben eredetit akar alkotni, vagy elődjét utánozni. Nagyjából 4-5 poénon lehet nevetni a két óra alatt, igazából semmi jót nem tudok elmondani erről az alkotásról.

A címből már-már azt hinné az egyszerű ember, hogy remakeet kapott a legeslegelső Bud Spencer-Terence Hill klasszikus, az Isten megbocsát, én nem. De nem ildomos összekeverni a kettőt, mert egy cseppet más a célközönsége... Egy ici-picit... Az eredetileg Az irgalmatlan-ra keresztelt legújabb Nicolas Winding Refn film időközben más forgalmazót kapott itthon, mert valószínűleg a cannes-i vegyes visszhang hatására bepánikolt a Budapestfilm és gyorsan átadta a stafétát a Vertigonak, akik új címmel, kicsit később a tervezettnél, de végre bemutatják a magyar közönségnek is.

Újabb vendégkritikát üdvözölhetünk oldalunkon, ezúttal Poltergeist tollából.

Nemrég újra megnéztem ennek a híres és népszerű szériának mind a tizenegy részét. Picit féltem attól, hogy gyerekkorom nagy kedvencét, Clouseau felügyelőt újra látva majd azzal az érzéssel álok fel a képernyő elől, hogy „mit szerettem ezen olyan nagyon”, ám mégsem ez történt. Ismét tetszett.

Bebizonyítottam magamnak, hogy ez a klasszikus számomra továbbra is a hatvanas-hetvenes évek nagy kultuszsorozatainak (Pink Panther-James Bond-Fantomas-Csendőr-Folytassa… – tudom, hogy elég furcsa őket így egy kalap alá venni, de ne feledjük, hogy akkortájt nem készítettek szinte minden sikeres filmből folytatást) méltó tagja, s illik róla tisztelettel megemlékezni.

Vagyis tényleg botrányfilm lett. Mától kezdve kiváltom a vállalkozóit és hivatásos polgárpukkasztó leszek, mert az ismeretségi körömben csak olyan emberrel találkoztam eddig aki felháborodott ezen a "förtelmen". Sose megyek csődbe, ha ennyire nem veszik a lapot a népek. Kicsit úgy érzem ez a film úgy járt mint az április elsejei írásom, ha netalán lemaradtál volna róla, ITT megtalálod. Nem értik, félreértik. Ugyanakkor fórumokon meg azt olvastam, hogy végtelenül szélsőséges nézetek alakultak ki, vagy nagyon utálják, vagy nagyon szerethetik. Azért az túlzás lenne, hogy én ezt a filmet évente meg akarnám nézni, és minthogy egy szkeccsfilmről van szó, értelemszerűen annak jobb és rosszabb pillanatai. Volt olyan epizód ami nekem se tetszett, de mégis úgy érzem nem véletlen hogy ez a sok ismert név leszignózott hozzá, ráadásul mindezt az önégetést (?) egy fillér nélkül, önként dalolva tették. Bizonyítván ezzel, hogy egy Hugh Jackman, de még egy Kate Winslet is szokott néha fingani.

Ismeritek a mondást? No pain, no gain! Nem? Keveset jártok gyúrni vaze...

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd old schoolnak nevezem, amit Michael Bay csinál, ezúttal mégis kénytelen vagyok így tenni. Bármennyire is abszurdnak tűnik ugyanis az állítás, hogy a megalomániára hajlamos rendező túlságosan konzervatív módon nyúl egy témához, a Pain&Gain esetében ez áll legközelebb az igazsághoz. Hiába játszódik a valós eseményeken alapuló történet az 1990-es években, s adja vissza több-kevesebb sikerrel az akkori amerikai élet, a floridai idill és az edzőtermek izzadtságtól fűtött hangulatát, a sztori előadásmódjára és eladhatóságára bizony ráfért volna egy alapos vérfrissítés.

Egész nap ezen a magyar címen töröm a fejem - tudom, foglalkozhatnék erre érdemesebb problémákkal is, de valahogy nem hagy nyugodni a dolog. Mi a francot jelent ez? Vizsga két személyre... Asztalt szoktak két személyre foglalni, de továbbra sem kerültem közelebb a szójáték megoldásához. Ebben még a film sem segített, ugyanis a megtekintése után csak erősödött bennem a vágy, hogy rájöjjek, mire is gondoltak a magyar forgalmazónál. Pechükre a regény, amiből a mozi készült még nem jelent meg itthon nyomtatásban...

Azt szeretem magamban leginkább, hogy iszonyatos rendetlenség vesz körül. De minden téren. Így folyamatosan meg tudom magamat lepni. Például egyik nap is gondoltam kicsit rendezem a filmjeimet, már azt sem tudom melyiket kitől kaptam. Erre ráakadok erre a Michael Caine gyöngyszemre 2007-ből. Fene tudja mióta porosodott már a vinyón, azt se tudom ki adhatta. Belenéztem milyen, és alig bírtam meggátolni magam, hogy ne onnan nézzem tovább, annyira lekötött lassan csordogáló történetével, finoman felépített karaktereivel. A filmet többször is elkerülhettem az eredeti címe miatt Flawless - hogy lehet ezt ilyen bénán meg túl spoileresen fordítani? Meg ugye ráadásul létezik egy másik Flawless is 1999-ből ami a buzikról szól, és azokat nem nagyon szeressük. Ráadásul még láttam is, úgyhogy totál véletlen hogy ebbe belenéztem, nem csak vakon töröltem a francba.