’’Véletlenül keveredsz mindig bajba, vagy élvezed is?’’

Ez a mondat gyönyörűen ragadja meg az eredeti trilógia, és az azóta elkészült két film közötti lényeges különbséget. Régen McClane hadnagy akaratán kívül lépett bele akkora szarba, amekkorából csak rengeteg szenvedés, vér és áldozat árán sikerült kikeverednie. Korántsem jókedvéből tette, amit tett, hanem azért, mert egyszerűen nem volt más választása. A vonzereje éppen átlagosságában, illetve józan paraszti eszéből eredt. Az első rész idején még volt tétje annak, hogy ’’úristen, telement üvegszilánkokkal a lába, alig bír majd menni’’. Most az ötödik részre eljutottunk odáig, hogy jóbarátunk Bruce Willis – határozottan nem McClane hadnagy – huncut mosollyal a száján veti bele magát a valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb akciómókákba. Mert ugyan kit érdekel, hogy Csernobilban sugárzás van, ha éppen most élte túl, hogy leesett egy húszemeletes házról, és 15 gerendát áttörve ért földet, miközben teljes tűzerővel lőtte őt egy helikopter? Közben meg röhögünk azon, hogy tessék-lássék módon odafestettek neki egy kis vért, amivel persze mit sem törődik. Csak megy előre agyatlanul, azzal a biztos tudattal, hogy rajta nem fognak a golyók, vagy a gravitációk, és még mátrixos lassításokat is látni fogunk.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Eredetileg nem szerettem volna két részre osztani a videót, de az Indavideó valamiért nem szeret ma engem, és így is több órás kínlódás után tudtam csak feltölteni. Vagy nálam van a baj, vagy náluk, fogalmam sincs.
Tehát itt nincs lezárva semmi, a film második fele még hátravan.

A videó második része is kint lesz, abban a percben ahogy sikerült feltölteni.

Nehéz alany bizony, nehéz érzékeltetni, hogy miért más mint a többi.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Vajon van bármi köze MA már egy film színvonalának ahhoz, hogy sikeres lesz-e, vagy megbukik? Ne agyalj egy percig se, amúgy is költői a kérdés, de azért a gyengébbek kedvéért elárulom, hogy kábé annyi köze van hozzá, mint a mai magyar filmkritikusoknak a legminimálisabb szintű jóízléshez.

"- Téved ha azt hiszi, hogy áltatom magam. Anchorage persze nem New York, de azért nem is Kambodzsa. Van róla fogalma hány kínai étterem működik Anchorageban? Öt. Tizennégy mozi, két majdnem kóser élelmiszerüzlet, és ha azt hiszi fázni fogok, hát az átlaghőmérséklet csak öt fokkal alacsonyabb mint az indianabeli French Lickben. A csapadék mennyisége... (pardon egy kólát és egy sört kérek, jó, köszönöm szépen) Hát egy szóval... nem állítom, hogy mindig Alaszkáról álmodoztam, de világéletemben orvos akartam lenni. Mióta másodikos koromban doktorbácsist játszottam Katie-vel. Nagy kedvem volt hozzá, jól tanultam, de a pénz nem vetett fel. Van róla fogalma, hogy mibe kerül az orvosi egyetem? Rengetegbe. Tudom mire gondol... ösztöndíjra igaz? Valljuk be, a zsidó orvosokat nem fenyegeti a kihalás veszélye. (három dollárt kérek) Szóval, a hetvenöt ösztöndíjpályázatomból, hetvennégyet elutasítottak, és csak egyet fogadtak el. Alaszkába.

- Hogy érti ezt?

- Az állam hajlandó volt 125.000 dollárral hozzájárulni tanulmányaim finanszírozásához. Cserébe... vállaltam, hogy négy évig a rabszolgájukként gürizek. Mi az?

- Járt már Alaszkában?

- Hát persze, természetesen, teljesen hülyének néz? Elainel, ő harmadéves jogászhallgató New Yorkban. Oda utaztunk a múlt nyáron, nagyon tetszett... Hát ez talán túlzás, de egyikünk sem tartotta kibírhatatlannak... Mi a véleménye...? Mit szól hozzá...? Mondani akart valamit...?

- Sok szerencsét..."

Stephen King regényeiből hagyományosan nem szoktak igazán jó filmek készülni, az ő alapanyagaihoz mindig szükség van egy Brian De Palma, egy Stanley Kubrick, egy David Cronenberg szerű zsenire, vagy éppen egy rá specializálódott Frank Darabontra. De a kisebb klasszikusokat (A herceg menyasszonya, Harry és Sally) jegyző Rob Reinerrel is nagyon jól jártunk annak idején a Tortúra, de még inkább az Állj ki mellettem megfilmesítésével. Reiner jópár későbbi. igencsak felejthető mozija miatt ma már nem számít különösebben elismert rendezőnek, sokkal inkább a dohányzás ellenes kampány élharcosaként szerepel az amerikai közéletben, semmint filmjei nyomán, amit a róla készült South Park paródia is ékesen bizonyít. Pedig ebben az időben még tudott olyan alkotásokat készíteni, amelyre nem csak a közönség és a kritika, hanem – szokásától merőben eltérően – az író, Stephen King is elismerően bólintott.

"A nevem Thomas Veil
...vagy legalábbis az volt.
Fotós vagyok. Megvolt mindenem: a feleségem, Alyson, barátok, karrier. Mindezt egy pillanat alatt elvették tőlem, egyetlen fénykép miatt. Nálam van, el akarják venni, és semmitől sem riadnak vissza, hogy megszerezzék a negatívokat.
Ez a napló a bizonyíték, hogy ezek az események valósak.
Tudom, hogy azok...
...annak kell lenniük..."

Álszentség, pofátlan képmutatás lenne részemről, ha azt írnám, hogy Tarantino-t, a filmművészetben elfoglalt helyéért, filmtörténeti jelentőségéért szeretem. Nem. Az igazság egyszerűen annyi, hogy a magát menőnek képzelő telepi suttyó élvezi azokat a szitukat, amikor egy magát coolnak beállító gengsztersutyerák fölényeskedik, és felejthetetlen szöveggel aláz másokat. Egy film értékelésénél mindig azt tartom a leginkább szem előtt, hogy mennyire volt számomra szórakoztató, és nem azt, hogy filmkritikusi minőségben milyen értékeket kéne felfedeznem, majd értékelnem. A legnagyobb mozik úgyis mindig azok maradnak, amik nem csak művészi, hanem élvezeti értékben is a maximálisat nyújtják. A többiek pedig megbaszhatják.

Valahogy így kéne csinálnunk nekünk is, mint ahogy a dánok készítik a filmjeiket, már a ’90-es évek óta. Visszamentek a filmkészítés alapjának az alapjaihoz (dogma), kizárólag a történetre és a kiváló színészekre támaszkodtak, majd tovább léptek egy filmezés szempontjából is profibb ösvényre, de megmaradtak hétköznapinak, végtelenül drámainak, mégis humorosnak és egyedinek. És amikor minden teljesen a helyén volt, léptek egy új szintet, a történelmi, kosztümös mozi irányába.

Vendégszerzőnőnk lassan többet publikál, mint az állandó szerzőink :) Olvassátok szeretettel!

„A szerelemben nincsen miért…”

Tényleg? Hát, hogyha ezt egy olyan Zsúrpubi mondja, mint Vronszkij Gróf, akkor nem biztos, hogy elhiszem.

Nagyon vártam ezt a filmet, mert a rendező Joe Wright által feldolgozott Büszkeség és Balítélet az egyik kedvencem, attól a filmtől libabőrös lettem, amikor a két főszereplő egymásra nézett, akkor végem volt. Nem szégyellem bevallani, hogy amikor Mr. Darcy elmosolyogta magát a filmben, teljesen belezúgtam. Reménykedtem, hogy majd ez a film is hasonló reakciót fog kiváltani belőlem, sőt még a sírásra is felkészültem, pár csomag zsebkendővel. De sajnos felesleges volt.

A romantikus komédia műfaja finoman szólva sem tartozik a kedvenceim közé. Megértem, hogy a közönség, és főleg a női nézők, miért szeretik annyira, de én meg éppen ezekért a tulajdonságaiért tartom egy eredendően hazug, aljas, giccses és önsorsrontó ábrándozásnak az egészet. Az élet egyszerűen nem így működik, és ha ezen szocializálódsz, sőt ha felnőttként is bedőlsz ennek, akkor nem jósolok neked túl szép jövőt.

Azt már tudjuk, hogy hiába volt gigantikus bukás az új Dredd, a geekek, a bloggerek, a kritikusok, és úgy egyáltalán a férfinézők mégis a szívükbe zárták. De vajon milyen ez a mozi nő szemmel nézve? Vendégkritikánk következik.

„Az ítélet közeleg.”

Így van, most az enyém jön. Amikor megnéztem a film bemutatóját, annyira nem voltam lelkes, valahogy laposnak tűnt. Szerencsére tévedtem.

Nagyjából egy éve írtam meg a Trónok harca (első évad)-ról magvas gondolataimat, és az idei számvetésből egyre inkább arra jutottam, időszerű lenne megnézni a másodikat, tekintve hogy idén márciusban már jön a harmadik. Nem is értem az HBO miért tavasszal adja ezt, amikor ebből a sorozatból üvölt a tél, ráadásul a tíz részt simán le lehetne zavarni a téli szünet alatt. Na mindegy, a fejesek tudják, én mindenesetre vártam idáig, - ugye milyen gyorsan elment egy év? hát nagyon nem - és baromi jól szórakoztam. Azt kell mondjam bár ennek az évadnak is rengeteg hülyesége van, és bizonyos tekintetben fikarcnyit se javult az előzőhöz képest, mégis jóval szórakoztatóbb mint a rendkívül frusztráló első. Az alapozás úgy látszik mégis jó volt valamire. Gondolkodtam azon is, vajon mit írhatnék róla, hiszen legutóbb elég velősen kitárgyaltam majdnem mindent anélkül, hogy a cselekményről beszélnék, itt azonban pontosan ennek próbálok spoilerezés nélkül nekiesni egy hentesbárddal.

Santinoval beszéltük, hogy az idei évből nem igazán tudnánk összeszedni 10 rossz filmet. Mert mindegyiket megmentette valami, vagy ezeket szerencsére elkerültük. Kétségkívül voltak necces pontok 2012-ben - pl. elmaradt a beígért világvége - de még a legrosszabb filmek sem voltak olyan szörnyűek mint tavaly, vagy tavalyelőtt. Legtöbbre mondjuk az okés kategória illene. Összeszedtem tíz olyan momentumot ami 2012-ből meghatározó volt, lehet csak számomra, de lehet, számotokra is, bár nem mindegyik konkrét filmet takar, de azt hiszem mindenképpen érdekes lesz. Vigyázat a poszt nyomokban szabadszájúságot tartalmazhat!