Minthogy ez egy hagyományteremtő jellegű rendezvény volt, - vagyis ez volt az első InfoBál - felkészültem, hogy lesznek a szervezésben gikszerek, de bátran állíthatom, pláne, hogy van viszonyítási alapom, hogy ilyen felkészültséggel és profizmussal nagyon kevés helyen találkoztam. Az eseményt az InfoBál szervezőbizottsága, a Magyarországi Aktív Kommunikációs és Társadalmi Fejlődésért Felelős Egyesület (Makom) keretein belül szervezte Urbán Viktor és Kondi-Gávai Máté vezényletével. Az operatív lebonyolításban a RedOne Event Ügynökség vett részt. Megítélésem szerint, sok helyen nem is hirdették az Infokommunikáció ünnepét, így duplán örülünk, hogy oldalunk az elsők között tudósíthat erről az eseményről, amit múlt szombaton, február 7-én tartottak meg a Budapest Marriott Hotelben. Méghozzá pazarul.

A világot egy korszakalkotó találmányon át uralni kívánó gazember gyakori alakja a filmes világnak. Hadd hozzak fel egy közismert példát. Elég, ha arra gondolunk, James Bond hányszor került szembe ilyen ellenféllel. Miután a szuperügynök 1965-ben már létezett a vásznon, Garin mérnök eseténél, ha nagyot akarnák mondani előállhatnék azzal, hogy: „Íme, a szovjet válasz Fleming hősének kalandjaira!” Nem, erről szó sincs. Akkor inkább már Dr. Mabuse világa jut eszembe, mint a 007-es ügynök. Természetesen irodalmi alapanyag bőven akad. Verne Gyula, aki nálunk oly népszerűvé lett, hogy az eredeti, francia nevét már szinte el is felejtettük, a „Hódító Robur” vagy ”A bégum ötszáz milliója” esetében már jó régen megismertette az olvasóit hasonlóan nagyformátumú gonosztevőkkel. Ezt a filmet Alekszej Tolsztojnak köszönhetjük, aki Sztálin kedvenc grófja volt, a származása ellenére. A GULAG-ok és a kampányszerű tisztogatások világában ez bizony időnként jól jött. Előkelő származása ellenére meggyőződéses baloldali maradt élete végéig. Amúgy nem kis név ám, a szovjet fantasztikus irodalom egyik megteremtője. A kommunista éra legelső sci-fi mozija, az Aelita, az ő regénye alapján készült és lett világhírű. A „Garin mérnök hiperboloidja” először 1925-26-ban látott napvilágot, de még nem regényként. A „Krasznaja Nov” újság hasábjain közölték le, amely afféle korai magazin volt. Annak irodalmi részeként szerzett magának híveket. Hányatott sors jutott a műnek. A szerző többször és alaposan átdolgozta, egyszerűsítette, hogy könnyebben fogyaszthatóvá váljon. Nem jellemző, de végül a legutolsó kiadása lett a „kánoni változat.” De miről is szól? Ideje elmondani. Gyorsan szólok: a könyvkiadásban olvasható események és a filmben látottak korántsem mindenben fedik egymást.

“Az öltöny a modern úriember páncélja. És a Kingsman ügynökei az új lovagok.”

Ha arra számítotok, hogy egy lebutított mini James Bond jelölt workshopot fogtok látni a mozivásznon, akkor hatalmasat tévedtek.

"Két dolgot leszögeznék: én nem szeretkezek... én baszok... durván."

Avagy az első film, amelynél azt éreztem, az összes színész valamilyen fogadást vesztett el, és muszáj volt elvállalniuk ezeket a szerepeket.

„Ennek nagyon nem lesz így jó vége!"

Sóhajtott fel egy kislány a film háromnegyed részénél, egy totális csöndes résznél, a moziteremben ülők legnagyobb örömére. Ilyen és ehhez hasonlatos dolgok történtek a SpongyaBob vasárnapi matinévetítésén. Én például életemben nem láttam ennyi szétszórt pattogatott kukoricát, amiből bőven jutott az előző sorban ülök nyakába is, de senki nem csodálkozott ezen, sőt mintha ennél a filmnél egyenesen ez lett volna a kötelező.

Meglepő, hogy idáig senkinek se jutott eszébe túlélő horrort készíteni az Alien-sorozat alapján. A lövöldözésre mindig fogékony játékosokat inkább totális háborúba helyezték, ahol xenomorphok egész hordájával vehették fel a harcot, ráadásként olykor a ragadozókat is bedobva a mixbe. Azt már James Cameronnak is a szemére vetették, hogy az első film jóformán elpusztíthatatlan lényéből közönséges bogárhadsereget csinált, de a fejlesztőknek mindezidáig lehetőségük se nagyon volt, hogy annak az intelligens, tökéletes gyilkosnak mutassák be H.R. Giger gyönyörű teremtményét, aminek eredetileg Ridley Scott. A stratégiai játékaival nevet szerzett The Creative Assembly úgy határozott, hogy megkísérli visszahelyezni a xenomorphot a tápláléklánc csúcsára.

„Csináltad már a pajtában?"

A Wachowski-tesókra rájár a rúd mióta a Mátrix-folytatásokkal felidegelték addig szerzett rajongóikat. Az egykor újító mesterként üdvözölt testvérpáros akkora bukásokat könyvelt el egymás után, hogy felfedezőjük, a sztárproducer Joel Silver is lemondott róluk. Élőszereplős anime őrületükkel, a Speed Racerrel a világ nagyobbik része nem tudott mit kezdeni, ahogy ködös tekintetekbe ütközött a reinkarnáció körül forgó, több műfajt keverő Felhőatlasz is. Felkapott sztárpalántákkal megtűzdelt sci-fi eposzuk, a Jupiter felemelkedése az utolsó utáni szalmaszál volt, amibe belekapaszkodhattak, de azért, hogy elérhessék, nagy árat kellett fizetniük.

Japánban a filmes világban kezdik újra felfedezni a történelmi témákat, köztük a szamurájokat. Eredetinek éppen nem mondható az ötlet, de kik jöhetnének tőlük jobban szóba? Az újhullámos filmek eddig többnyire a lassúbb, drámai vonalra koncentráltak. A Twillight Samurai vagy a Hidden Blade a lassúságuk ellenére szép sikert arattak. Aztán a „The Sword of Desperation” vagy az „At River’s Edge” esetében már újra minőségi munkába álltak a katanák, ahogy az illik. Várható volt, hogy előbb-utóbb eljön az ideje egy komolyabb kiállítású historizáló műnek. Ez a most kivesézendő film pont ilyen. Az időpont a „hadurak korszaka,” amin túlságosan nem meglepő.

„Visszavontam az engedélyt, hogy baszogasson.”

Az Erőszakik és A hét pszichopata című filmek író-rendezője, Martin McDonagh eredetileg a ’90-es évek második felében futott be Angliában színpadi szerzőként. Darabjait nálunk is rendre bemutatják különböző színtársulatok, legutóbb a Vaknyugat című egészen zseniális előadáshoz volt szerencsém, amit jelen cikkünk alanya követett.

Mire számítson az ember egy olyan filmtől, aminek egyáltalán nem érdekel a témája?

De most komolyan. Egy fiatal srác halhatatlan dzsesszdobos szeretne lenni. Nem mondhatnám, hogy a dzsessz a kedvenc stílusom, a tömegeké meg aztán pláne nem, már 50 vagy 60 éve. Dobolás? Pont nem érdekel, még ritmusérzékem sincs.

És ennyi?

Mert erre aztán nem csodálom, hogy senki sem akart pénzt kiadni, én se adnék. A kritikusok körbeugrálták? Mikor számított az? De nézzük csak közelebbről!

Mindig is szeretted volna moziban megnézni a Hetedik című filmet, de lemaradtál róla 1996-ban, amikor bemutatták hazánkban?  Most megteheted. A Bem mozi és a FilmBOOK közös nyereményjátékának keretein belül itt a soha vissza nem térő lehetőség. A Bem mozi jóvoltából most rá teheted a mancsod a 7 db páros jegy egyikére, melyek a Bem moziba szólnak  2016. február 5-én, pénteken, a 21:30-as előadásra. A feltételekért kattints a „Tovább” gombra!

– Emlékszel arra arra a hülye trollra, aki a FilmBookon lefikázta a Breaking Badet?

– Ááááá, ne is mond, a fejem is fáj, ha csak rágondolok.

– És ugye ott van a Trónok harca, amit évek óta üt, mintha bármit is számítana a véleménye.

– Jah, hülye gyökér, nem tudja ez, mi a jó.

– Tudod, mi lesz a következő terve?

– Nem tudom, lesz neki?

– A Walking Dead!

– Úristen, nemááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááár!!!!!!!

Úgy tűnik, Konsztantyin Lopusanszkijt nagyon foglalkoztatta a világ sorsa. Nem találta megnyugtatónak a maga körül látottakat. Így született meg a gyakran „posztapokaliptikus trilógia” elnevezéssel illetett filmjeinek második darabja. Az elsőről már olvashatott nálunk az érdeklődő itt.

„A halott ember levelei” az emberség és a felelősség kérdését feszegette egy véletlenül kirobbant atomháború témakörébe ágyazva. Szomorúan, de mégis reménykedőn, bízva benne, hogy a Föld nem minden részét érte el a pusztítás. A trilógia középső darabja ennél tovább megy. Ezúttal valóban a teljes bolygó a tét, nincs kibúvó. A Gaia (élő Föld) elmélet köszön vissza benne, némi módosítással.

Egy meg nem határozott, de annyira nem távoli jövőben, az emberiség gyakorlatilag egy hatalmas szemétdombon tengődik. A bolygó maga a Szeméthegy. Az emberiség ezen folytatja nemtörődöm életét. Egy ismeretlen turista érkezik meg a halott tenger szélére. Célja a vízzel elzárt mitikus Város felkeresése, amely csupán az év hét napján érhető el, a tartós apály idején. A Városban van az egyik utolsó Múzeum, a maga titkaival. Közelében található a Hegy, melyen talán választ kaphat a vándor az őt gyötrő kérdésre: Élhet-e tovább az emberiség?