A tűz serlege (2005)

Az előző rész színvonalát ugyan nem sikerült tartani, de még így is egy jól sikerült moziról beszélhetünk. Az önismétlés csapdáit elég ügyesen kerülgetik, nincsen kviddics meccs (legalábbis nem látjuk), nincsen idióta nagybácsis kezdőjelenet és hőseinket nem egy rejtély megoldása, hanem egy kupa megszerzése motiválja. Más kérdés, hogy ezúttal sem maradhat el a rejtély, meg a csavar, de üdvözítő, hogy a korábbiakkal ellentétben ez a szál háttérbe szorul. Viszont még mindig van láthatatlan köpenyben felnőtteket kihallgatós jelenet, amit  lehet nem kellene negyedjére eljátszani.

A film alapkoncepciója, hogy egy eleinte lehúzónak gondolt kritika nem feltétlen rossz, ha cserébe megtalálod önmagad. Szeretem az olyan filmeket, amelyek „a valósítsd meg önmagad” témáról szólnak. Plusz, ha ehhez jön egy kis road movie is akkor még inkább oda vagyok érte. Ha pedig tanulni is lehet valami igazán izgalmasat, - márpedig a finom, új ételek mindig izgalommal töltenek el - akkor az már tényleg csak hab a tortán.

Egy cinephile számára kevés jobb dolog létezhet annál, ha két nagy kedvence összeáll egy film erejéig, hogy közösen kamatoztathassák tehetségüket. Ennél talán csak az lehet jobb, ha jól sikerül a végeredmény. A Káprázatos holdvilág egy ilyen szerencsés együttállás.

„Kik ezek a zuluk?” – kérdezte megdöbbenve Benjamin Disraeli miniszterelnök az angol Parlamentben, amikor a kormánya belebukott a legnagyobb vereségbe, amit egy gyarmatosító hatalom valaha bennszülöttektől elszenvedett. Hogyan? Valami afrikai nép Európában kormányt buktatott? Igen, így történt. De a hogyanért és miértekért messzebbre kell visszamenni a történelemben. Elég hosszú lesz, de remélem, nem bánják az olvasók, mert segíthet ennek a látványos mozinak a jobb megértésében.

John Wick felesége meghal, a tőle kapott kutyáját kinyírják, ultramenő kocsiját pedig ellopják. John Wick bosszút áll. Ennyi. Kell ez neked?

Gera Zoltán emlékére

Jó eséllyel nem hallottál eddig erről a filmről, amit bizonyos szempontból meg is értek. A magyar filmek nem éppen a színvonalukról híresek, és már a ’90-es években sem voltak azok, másrészt meg ugyan ki a fene akar néhány nyugdíjas vonatozásáról filmet nézni. Látunk így is elég nyugdíjast az életben, meg utazunk velük eleget. Igaz?

A filmek mellett azért szánok egy külön cikket erre az eseményre, mert nemcsak a cég, de az egész amerikai rajzfilmkészítés történetében nagyobb jelentőséggel bír, mint a legtöbb rajzfilm. A Disney-stúdió mindig is nagyon ügyelt a hírnevére, amely a sztrájk során elég komoly csorbát szenvedett. Korábban azt a képet akarták kialakítani magukról, hogy a jóságos Walt bácsi felügyelete alatt tehetséges, vidám rajzolók varázsolják a vászonra a mindenki által szeretett rajzfilmsztárokat, Miki egeret, Donald kacsát, Goofyt. Sajnos nem egészen így volt, erről szól a Disney-cég történetének legnagyobb botránya.

"Ön most Walter White-ot hívta. A sípszó után, kérem, hogy adja meg a nevét, a telefonszámát és a hívásának az okát. Köszönöm szépen."

Mindenkinek vannak hiányosságai. Nekem a Harry Potter sorozat volt az, amit tudatosan, és szándékosan ignoráltam az életemből 13 évig. Egyrészt mert sosem érdekeltek ezek a varázslós témák, másrészt taszított a körülötte dúló divatőrület. Meg különben is, mit nézzek én egy szemüveges hülyegyerek kalandjain? Alapból egy lúzernek tűnt. Egyszer vetemedtem arra, hogy kinyitottam találomra az egyik könyvet, és beleolvastam. Három sort olvastam el, éppen csigákat böfögött benne valaki. Na köszönöm, ilyen baromságra nekem nincs szükségem. Szóval igyekeztem teljes életet élni úgy, hogy nem tudtam mit kezdeni a barátok, haverok, barátnők herripottyeres beszólásaival. Most, hogy már három éve véget ért az egész sorozat, és mert az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó, nekiveselkedtem ennek a franchisenak. Úgyhogy ha rajongó vagy, nem hiszem, hogy sok értelme lenne továbbolvasnod, hacsak nem akarsz elküldeni az anyámba. Mindenki más pedig bármifajta hozzáértést nélkülöző trollkritikára számítson. Mindenesetre egyedülálló írásmű következik. Milyen ma a Harry Potter, szűz szemmel?

Egy felmérés szerint a népességéből úgy minden századik ember pszichopata. Ez a fogalom a filmeknek köszönhetően az olyan sorozatgyilkosok szinonimája lett, mint Hannibal Lecter vagy Patrick Bateman, pedig legfőbb jellemzőjük nem az ölési kényszer, hanem az empátia hiánya. Ők azok a látszólag megnyerő, de valójában gátlástalan figurák, akik céljaik elérése érdekében semmitől se riadnak vissza, hisz fel se fogják, hogy, amit tesznek az helytelen. Ez a típus viszonylag könnyen csinál karriert, a világ jelenlegi formájában pedig ideális terep a számukra. Erről mesél első rendezésében Dan Gilroy is.

Aki kíváncsi rá, hogy milyen lehet a Ponyvaregény tiniváltozata, annak nem kell mást tennie, mint előkeresnie az indie filmesből blockbuster gyárossá vált Doug Liman (A holnap határa) korai zsengéjét. A Nyomás három szemszögből meséli el egy rosszul alakuló éjszakának az eseményeit, melyek ugyanabból a vegyesboltból indulnak ki. Az első felvonásban a pénztáros Ronna (Sarah Polley) alkalmi drogdílerkedése vesz kedvezőtlen fordulatot, majd tenyérbemászó kollégája, Simon (Desmond Askew) és barátai kerülnek a középpontba, akik Las Vegasba ruccanva kerülnek méretes zűrbe. Végül a két meleg szappanopera sztár, Zack és Adam (Jay Mohr és Scott Wolf) megpróbáltatásait követjük végig, akik Ronnától eredetileg drogot rendeltek, de nem önszántukból.

Christopher Nolan eljutott nálam az utóbbi években egy nagyon magas szintre. Bízok benne. És jobban bízok benne, mint sok kedvencemben. Nem zengtem róla ódákat soha, hiába voltak jobbnál jobb filmjei. Végül átbillent a mérleg, tökéletesen meggyőzött, mert lehet, hogy nem csinál hibátlan alkotásokat, de kivétel nélkül nagyon jó mozikat készít. A neve mára brand lett, többet-jobbat ígér, mint jelen pillanatban bármelyik rendezőé. Ha Nolan rendez, az esemény-, sőt élményszámba megy, amit manapság nagyon ritkán mondhatunk el bárkiről, éppen ezért meg kell becsülnünk őt.

Nekem ez a film egy kisebb csalódás volt. Nem volt olyan rossz, de azért meglehetősen vontatottan sikerült elmesélni a rendszerváltást. Soknak éreztem a durván két óra játékidőt, a status quo félórás ecsetelését, az innen onnan lopkodott ötleteket. Összességében egyáltalán nem bántam meg, hogy eddig ez a film valahogy kimarad - persze, hogy kimaradt mert német. Egyesek szerint ez a film vicces, megerősíteni ezt se tudom, mert igazság szerint alig vártam hogy a végére érjünk ennek a szenvelgésnek. Daniel Brühlt viszont jó volt látni ilyen fiatalon, és különösen úgy, hogy már tudom milyen sokra vitte.

A Budapesten született, egykori biztosítási ügynök Felix Salten 1923-ban jelentette meg első regényét, a Bambit, amely rögtön híressé tette. Egy kis őz életét követte nyomon, akit a „bambino” olasz szó alapján nevezett el. A filmjogokra 10 év múlva lecsapott Hollywood. Az MGM egyik rendező-producere, Sidney Franklin vette meg a jogokat, és hagyományos, élőszereplős változatban képzelte el a történetet. De hogyan tudják az állatok érzelmeit bemutatni? Ezt a problémát nem voltak képesek megoldani, viszont egy animációs filmben semmi sem jelenthet akadályt, úgyhogy Franklin Walt Disney figyelmébe ajánlotta a történetet, akinek annyira megtetszett, hogy meg is vásárolta jogokat 1937-ben.

"Hello! Ez Walt, Skyler, és ifjú Walter telefonja, most nem vagyunk elérhetőek, de hagyjon üzenetet."