Sosem tudom előre, mit is várjak egy animétől. Látványt? Érzelmet? Filozófiát? Mondanivalót? Netán humort? Különleges lényeket, és mindig tök ugyanúgy megrajzolt figurákat? Olyan sokféle ez a műfaj, hogy igazából mindig tanácstalanul ülök le elé, és mindig valami egészen váratlant kapok egyenesen bele az arcomba.

A Nauszika egy érdekes világban játszódik, ami persze kellőképpen fantáziadús is. A jövőben az emberek mérgezővé tették az egész Földet, és csaknem mind kihaltak. Nem éppen rajzfilmbe illő témaválasztás. A megvalósításról pedig akkor még nem is szóltam. Ennél embergyűlölőbb rajzfilmet még soha életemben nem láttam. Tulajdonképpen az a történet lényege, hogy alig maradt élő ember a bolygón, akik pedig még élnek, azoknak eltökélt szándékuk megölni a többi embert. A főhősnő figurájának sikerül megmentenie csak az emberiséget krisztusi hozzáállásával, és feláldozásával. És az a különleges ebben az egész moziban, hogy miközben erről szól, végig gyerekfilm tud maradni, úgy hogy a felnőttek mégsem találhatják igazán gyerekesnek, vagy fárasztónak. Bár a zene engem kicsit idegesített, és talán lehetett volna kicsit rövidebb is a Nauszika, tulajdonképpen egy remek animével van dolgunk. Érdekesség, hogy a '80-as években már forgalmazta itthon ezt a filmet A VICO Amerikai-Magyar Vegyesvállalat...

"Azt üzeni, hogy vegye fel azt a kurva telefont..."

A bennfentes 2 és fél óra hosszú film. Másfél óra után úgy gondoltam, hogy kb ezt fogom róla írni: nagyon szeretem Michael Mannt, egyik kedvenc filmemet Az utolsó mohikánt is ő rendezte, Al Pacino talán az abszolút kedvenc színészem, és Russel Crowe is jelen korunk legjobbjai közé tartozik, de ez most nagyon durván nem jött össze nekik. Ugyanis a film első fele, a dohánygyár elleni harc szerintem nagyon unalmas, és sablonos. Nem tudok együtt érezni a teszetosza, döntésképtelen Russel Crowe-al, és szívből rühellem a feleségét, aki azért nyivákol, mert kicsit kisebb házba kell költözniük. Al Pacino, meg hozza ugyanazt a rágózó, nagypofájú alfa figurát, akit a Szemtől szemben is például, de eléggé háttérbe van szorulva. Feszültséget semmit nem éreztem, pedig látszik, hogy próbálkoztak az alkotók.

A film második fele viszont, amikor Al Pacinonak a média és a tévétársaság elleni harca kerül középpontba, itt megtelik élettel az alkotás. A zene mondjuk szerintem rohadtul nem illett ide sem, de itt nagyon sok téma felmerül, mint a barátság, hűség, árulás, igazság, akaraterő, rengeteg emberi érzés, Al Pacinonak pedig nyílik egy kis tere, Russel Crowe pedig háttérbe szorul a vicces frizurájával együtt. Szóval hálistennek az utolsó egy óra megmenti A bennfentest, és egy egész jó filmmé válik, ami nagy szerencse, mert igazán úgyis mindenki erre fog emlékezni. De egyik alkotónak sem válik közel sem a legjobb művévé.

Az első rész nagy meglepetés volt számomra. Egy átlagosan középszar zombifilm helyett egy iszonyatosan szórakoztató, tipikusan '80-as évekbeli, dögös és szexi horrorvígjátékot láthattam. A folytatás viszont legalább akkor meglepetés, csak sajnos negatív irányba.

Ez a film már közel sem annyira humoros, szórakoztató és élvezetes, mint az elődje volt, egyébként pedig nagyjából teljesen ugyanaz az egész, szóval egy fantáziátlan remake Az élőhalottak visszatérnek 2. Persze nem teljesen nézhetetlen, és ez nemcsak annak köszönhető, hogy nagyon rövid filmről beszélünk, hanem tényleg van benne néhány jó ötlet. Ilyen a szüzesség elvesztése-zombi párhuzam, vagy a kettészakadt zombi problematika, illetve a leszakadt, bemutató kéz. A maszkok most is profik voltak, de ezek az élőhalottak egyáltalán nem ijesztőek. Sajnos mivel a humor is már inkább fárasztó, semmint szórakoztató, így ezzel sem megyünk sokra. Néhány jó ötlet, és a '80-as évek feeling pedig önmagukban nem tudják megmenteni a filmet. Annál is inkább mivel a színészek valami hihetetlen rosszak, és hihetetlen gyengén játszanak. Szóval ezerszer inkább még egyszer az első rész, mint ez....

Nehéz ennyire régi filmeket értékelni, de ennek ellenére most sem leszek kíméletes. Fritz Lang nem véletlenül volt olyan nagy rendező, sok szempontból ez a filmje is kiváló. Nagyon érdekes, ahogy bemutatja a gyilkos utáni hajszát a motivációkat, és hogy ki képes tenni valamit ellene. A síró anyák nem, az átlagember sem, sőt sokáig a rendőrség sem, egyedül a bűnözők, de ők sem a gyerekgyilkosság szörnyűsége miatt, hanem mert a fickó tettei ártanak az üzletnek.

A másik érdekes dolog maga az ábrázolásmód. Az árnyékok, a beállítások, a mögöttes mondanivalók, a gyilkos fütyörészése, mind nagyon emlékezetes. Peter Lorre alakítása pedig több, mint kiváló. Ma már ugyanezt ripacskodásnak hívnánk, de abban a korban ez nagyon nagy lehetett. Egyébként nincs a filmnek konkrét főszereplője, valójában a nyomozást, és a hajszát mutatja be. A film végi nagy tárgyalás teljességgel hiteltelen, hiába szánták hatásosnak, a gengszterek nem szoktak tárgyalást rendezni leszámolás előtt. Az pedig külön felháborított, hogy a végén nem derült ki, hogy mi történt a gyerekgyilkossal.

Maga filmmel a legnagyobb problémám egyébként a tempója volt, amit el lehetne nézni egy 80 éves filmnél, de én nem nézem el. Ott lebeg ugyanis példaként előttem a King Kong, amely pergősebb film mind a mai napig, mint bármelyik folytatása.

Semmit sem tudtam erről a filmről, Oscar bácsi kedvéért néztem meg egyedül, gondoltam, ha már jelölték, akkor csak nem lehet olyan rossz. Mondjuk a Közösségi háló is rossz volt, de nem ennyire, mint a Winter's Bone, mert abban legalább volt néhány jó párbeszéd.

Azt hiszem azokat hívják white trashnek, akikről ez a film szól, a lecsúszott, nyomorgó fehéreket. Nem arról van szó, akár érdekesen is be lehet mutatni egy ilyesmi csóró világot, lásd Isten városa, de itt nem ez történik. Bemutatja a film nekünk a környezetet, de ennél többre véletlenül se merészkedik. A szereplőkkel nem lehet azonosulni, nincsenek nagy érzelmek, nagy drámák, csúcspontok, vagy bármi, ami egy jó filmhez kell. Mondjuk ezzel sikerült még egy párhuzamot vonnom a Közösségi hálóval. Helyette láthatunk mókusnyúzást, belezéssel. Nem tudom, én már nyúztam meg őzet, és láttam, hogy zsigerelik ki, de ez mégsem egy mókus az isten szerelmére. Arról nem is beszélve, hogy legalább olyan felesleges és öncélú a jelenet, mint a Cannibal Holocaustban. A Winter's Bone azonban alapvetően egy visszafogott dráma próbálna lenni, szóval nem igazán illik bele ez a jelenet az összképbe.

Egyébként egy valami tetszett a filmben, méghozzá a bájos főszereplőnő. De annyira ő sem jó, hogy miatta érdemes lenne végignézni a Winter's Bone-t. Már csak egy film van hátra az idei Oscar jelöltek közül, de én azt hiszem már mindenre fel vagyok készülve.

Az út után egy újabb apokalipszis után játszódó filmhez volt szerencsém. Mivel szeretem a műfajt, eszembe se jutott, hogy kihagyjam.

A két film között egyértelműen Az út sikerült jobban, ugyanis az sokkal drámaibb, sokkal izgalmasabb, életszerűbb, és szomorúbb. Az Éli könyve ahhoz képest egy kifejezetten hollywoodi mozi, cool jelenetekkel. Nagy a hangsúly az akciójeleneteken, amelyek nem váltják meg a világot, de azért elég jók. Bár érdekes, hogy a szent főhős hány embert végez ki a film során. Ha olyan "jóságos" miért nem elég, ha szimplán megnyomorítja őket. Nem ez volt a legnagyobb problémám az Éli könyvével, hanem az eredetiség hiánya. Bár ezt egész jól ellensúlyozza az igencsak meglepő csavar a történet végén.

A szereplőkre sem lehet igazán egy ross szavam se: Denzel Washington mondjuk nekem kicsit kevéssé tűnt meggyötörtnek, Mila Kunisról nem is beszélve. Gary Oldman egész jó volt, Ray Stevensonnak szintén szoktam örülni, Jennifer Beals-t se láttam már vagy ezer éve. Más kérdés, hogy az összes színész alakított már ennél sokkal jobban is.

Mindent összevetve egy abszolút nézhető apokaliptikus filmecske az Éli könyve remek színészekkel, és néhány akciójelenettel.

"én vagyok a Sorsom Ura, a Lelkem Kapitánya"

Nehéz az Invictusról írnom, mert semmi kirívó hibát nem találtam benne sehol. Clint Eastwood tökéletes rendező még mindig. Morgan Freeman tökéletes színész, mint mindig, zseniálisan ábrázolja Nelson Mandela alakját. A rögbi, mint sport engem kurvára nem érdekel, és ezen az álláspontomon az Invictusnak sem sikerült különösebben változtatnia. Matt Damon játssza egyébként a csapatkapitányt, elég viccesen néz ki szőkén. Maga a sztori igaz történeten alapul, és bár hosszú és nyugodt tempójú, mégse válik egy percre sem unalmassá. A zenei aláfestés pedig telitalálat, ez adja meg leginkább a film érzelmi töltetét.

Igen, ezért mondtam, hogy nehéz lesz. Minden a helyén van, nekem különösen tetszett a testőrök ábrázolása is. Clint Eastwoodban ezúttal sem kellett csalódnom. Bár ez nem annyira nagyon jó film, mint a Millió dolláros bébi, vagy az Elcserélt életek, de a Dicsőség zászlajánál, vagy a Levelek Iwo Dzsimáról-nál feltétlenül jobb, bárkinek ajánlom figyelmébe.

Ezt is sikerült végigszenvedni. Nem fogom megnézni a remake-t, de kétlem, hogy ennél rosszabb lehet. Az előző részekre sem volt az égvilágon semmi szükség, de ennél feleslegesebb, ötlettelenebb, gyengébb rókabőrlehúzás se sok létezik...

Hát igen, a kezdetek, gyakorlatilag azt mutatja be másfél órában a film, amit az előző részekből már úgyis tudtunk, megspékelve némi kínos, vérfertőzős jelenetekkel. Mindehhez a sztori szempontjából egy tökéletesen felesleges és érdektelen és értelmetlen rádiós műsor szolgál keretként. A finálé pedig... jajj istenem! Hogyan képesek elvárni tőlünk, hogy izguljunk egy olyan nőért, aki feleségül ment egy közismert sorozatgyilkoshoz, és mindenáron gyereket akar szülni neki? De most komolyan... Az undorító, giccses, gáz és a realitást nélkülöző happy endről ne is beszéljünk. Norman Bates teljesen logikátlanul cselekszik az egész filmben, már egyáltalán semmi félelmetes, vagy hátborzongató nincs benne. Anthony Perkins sem a régi, már egyáltalán ne játszik jól. Az ifjú Norman Bates-t alakító Henry Thomas pedig totálisan jelentéktelen, és egy egész kicsit sem hasonlít Perkins-re. Az egyetlen értékelhető dolog ebben a végtelenül gyenge tévéfilmben, az nem más, mint a Norma Bates-t játszó Olivia Hussey alakítása és jelenléte, aki legalább tényleg nyújt valamit színészileg, és még ennyi idősen is igazán vonzó jelenség volt. Rajta kívül egyetlenegy pozitívumot sem sikerült találnom, pedig nagyítóval kerestem.

"Értékelem a humorodat, Uram. A szakács a sütőben ég el..."

Most egy nagy hiányosságomat pótoltam. Ezt a filmet annyiszor leadta a tévé, meg annyi ember látta, nekem meg valahogy teljesen kimaradt. A '90-es évek végén sokan is beszéltek róla, lehet, hogy akkor ez jó filmnek számított, de nem vagyok ebben azért olyan biztos.

Nem megyek bele a apróságokba, gyakorlatilag minden második jelenetben van valami baromság, amibe bele lehetne kötni. A színészek gyengék, a Christopher Lambert hasonmás Thomas Jane-el a főszerepben. Akárhányszor a vásznon volt, mindig azon gondolkodtam, hogy hasonlíthat két színész ennyire egymásra. Egyedül Cuba Cooding Jr. szakácskaraktere tetszett, pedig volt jópár szereplő, de semmi teret nem kaptak, annyira rohant a film tempója. Ami egyáltalán nem baj, sőt nagy előnye a Háborgó mélységnek. Ha B-filmként tekintünk rá, merthogy az is, akkor végülis egyszer végiglehet nézni. A szuperintelligens cápák persze nagyon fárasztóak, és annyira hihetetlenül gyenge CGI-al készültek, ami minden jelenetet tönkretesz, amikben csak szerepelnek. Például ott van Samuel L. Jackson halála, ami nagyon váratlan, és meglepő, és sokkoló. Legalábbis annak volt szánva, mert ezek a trükkök teljesen nevetségessé teszik. Meg ahogy ezek a cápák mozognak... valami hihetetlen gáz, és erre nem mentség az eltelt idő sem, hiszen a vele egy időben készült Mátrix, vagy a jóval régebbi Jurassic Park például egyáltalán nem szégyenkezhet ilyen téren. De még ez sem lenne baj, ha izgalmas lenne a film. Remek összehasonlítási alap az új Piranha film, ami vérbeli B-filmnek, sőt trashnek készült. Ott se jók a trükkök, vagy a színészek, mégis nagyon izgalmas a film, hihetetlenül véres, és tele van jó kis meztelen csajszikkal. Na itt ebből a világon semmit se kapunk, bár van pár véresnek szánt jelenet valóban, de azért nem az igazi.

Pár jó ötlet szerencsére előfordul, ilyen a szakács a sütőben, de néhány jó ötlet nem menthet meg egy teljesen rossz filmet.

A film szerencsére sokkal élvezetesebb, mint ahogy cím alapján gondolnánk, hála a lenyűgözően élethű, mégis hihetetlenül fantasztikus látványvilágnak, amit természetesen leginkább IMAX 3D-ben lehet kiélvezni. Így garantáltan élménnyé válik mert tele van izgalmas helyszínekkel, sok-sok akcióval és kalanddal. A gyerekek megkapják a nagyon hasznos és tanulságos mondanivalót, hogy becsüljék meg, és szeressék az anyukájukat.

Naná, hogy anyuci szíve is ellágyul, pláne a film vége felé, apucinak megmarad a leesett áll a sci-fi akciójelenetek után. A kicsit is intelligensebbek pedig hamar felfedezik a teljesen nyilvánvaló, és gyerekfilmtől kissé szokatlan társadalmi mondanivalót is. A Marsot ugyanis nők irányítják, akik teljesen kirekesztették az idióta és gondolkodni teljességgel képtelen hímeket. A gyerekekre dajkarobotok vigyáznak, semmi szeretet nincs az egész bolygón, ráadásul az egész hihetetlenül steril. A párhuzamok teljesen egyértelműek, és elég ironikusak is.

Mégsem válik igazán jó, vagy emlékezetes alkotássá a Disney legújabb filmje. Igazán sehol sem csúszik el, még az érzelgős jelenetek sem válnak túl szirupossá, és nincsenek túlzottan ciki részek sem. Hogy mégis miért, az borzasztóan egyszerű: kevés a humor. Sok helyen próbál vicceskedni a film, néhol még sikerül is neki, de sajnos ez nem elég. De még ez sem lenne túl nagy probléma, ha a karakterek igazán emlékezetesek, vagy nagyon szerethetőek lennének.

Milo, a főhős például szimplán idegesítő. Nem annyira, hogy a falnak menjünk tőle, csak annyira, hogy ne tudjuk megkedvelni. A geeksrác Gribble a kötelező vicces mellékszereplő, és valóban sokkal jobb Milo-nál, de mint már említettem ő sem eléggé poénos. Ki, az űrlény pedig lehet, hogy nagyon jófej, csak nincs ideje kibontakozni, ahhoz ugyanis túl keveset szerepel. Az anyuka szimplán jelentéktelen, ami azért nagy gond, mert elvileg főleg érte kéne izgulnunk. A főgonoszt - aki gyakorlatilag félig E.T., félig banya - pedig még utálni sem lehet rendesen, inkább csak irritálja szegény nézőt.

A látvány miatt azonban megéri még így is elmenni, valóban lélegzetelállító a valódi IMAX és az igazi 3D.

Egy nagyon kellemes élmény volt most megnézni a Kedves ellenségemet. A legjobban az a tipikus, már már kézzelfogható '80-as évek feeling fogott meg leginkább. A furcsa történet, az elavult trükkök, a fantasykra hajazó sci-fi látványvilág. A dvd képminőség mögött szinte látom magam előtt, ahogy apámék ezerszer átmásolt, borzasztóan életlen videokazettán nézik, miközben a fahangú narrátor lelketlenül fordítja félre a legdrámaibb jeleneteket is... Istenem, de szép idők lehettek...

A film alapgondolata több, mint érdekes, a forgatókönyv pedig olyan szépen kidolgozott, hogy biztos voltam benne, ez bizony egy regény alapján készült. Google a barátom, tévedtem, nem regény, hanem novella alapján. Teljesen mindegy, a forgatókönyv finom átmenetekkel mutatja be, hogyan váltak az esküdt ellenségek előbb társakká, majd barátokká. Végül pedig az embernek kellett felnevelnie a földönkívüli gyermeket, és megmentenie, bármi áron. Mindezt végig teljesen hitelesen, amennyire egy sci fitől telik. Ez valójában egy szép, drámai történet. Sokkal hihetőbb, hogy a főhős a saját fajtája ellen fordul az idegenek mellett, mint például az Avatarban. Mert egy ilyen filmhez nem csak pénz kell, hanem szív is...

A Next már nagyon-nagyon régóta porosodik nálam, de még sosem vettem elő. Annak idején Jessica Biel miatt akartam megnézni, de aztán sorra jöttek az érdekesebb filmek, így valahogy kimaradt. tegnap este azonban eszembe jutott, hogy már ideje lenne megnézni. Egy tök közepes filmre számítottam.

A Next kezdése viszont meglepően jól sikerült a jövőbe látó főhős kaszinós hajszájával. Arra gondoltam, hogy lehet kár volt ennyit várni. Aztán jött Peter Falk, akinek teljesen felesleges a szerepe, dehát őt mindig jó látni. Julianne Moore most is hozza a minden bájtól mentes, idegesítő, akaratos keménycsajt. Itt is ugyanolyan ellenszenves, mint mindig. Jessica Biel szerepe szerint elég butus, de nem gond, mert a film is az. Valamennyire mindenesetre kárpótolhat engem, és kedves férfitársaimat az a tudat, hogy valóban nagyon szép a csaj. Viszont a Nextben sajnos nem igazán szexi. Nicolas Cage totálisan jellegtelen a főszerepben, egy olyan színész, mint ő, ennél sokkal többre képes. Jessica Biel-el pedig egyáltalán nem illenek össze, teljesen hiányzik a szikra, aminek a sztori alapján meg kéne, hogy legyen köztük.

Mégsem a színészekkel van a legnagyobb probléma a Nextben, hanem konkrétan a filmmel. A szerelmi szál nagyon halovány, az első jelenetet leszámítva, ami hihetetlen jó. Ebben Cage előre látja a lehetőségeket, hogyan lenne érdemes megszólítania álmai nőjét (aki tényleg álmaiban jelenik meg először), végül kiválasztja a legideálisabb megoldást... Az atombombás akciós szál is rém gyenge, unalmas, és sablonos, ráadásul a CGI trükkök is túl átlátszóak, érdekes módon mégis a végére kifejezetten eredetivé és izgalmassá válik a Next, amit nem nagyon vártam tőle. Ahogy Cage a jövőbe látva megsokszorozza magát, és úgy keresgél, hát az valami hihetetlen. A végső csavar pedig igazán ütött. Nem számítottam rá, de tökéletes befejezés volt.

Összességében van egy nagyon jó alapötlet, pár zseniális jelenet, két remek színész, de az alkotók nemigen tudtak élni a lehetőségekkel, így a végeredmény pont olyan közepes, mint amit vártam tőle.

William Goldman írt egy remek könyvet a forgatókönyvírásról Mit is hazudtam? címmel. Egyik fejezete arról szól, hogy milyen történetekből lehet írni, és milyenekből nem. Az általa vizsgált sztori egy fogyatékos kisgyerekről szól, aki átvészelt egy hétvégét egy veszélyes mocsárban, és túlélte. Goldman felvázol pár időkitöltő hollywoodi klisét, és azt mondja, még úgy sem lehetne játékfilm szintűre duzzasztani úgy, hogy közben élvezetes is maradjon. Remélem látta a 127 órát.

Itt ugyanis kihagyják a holywoodi kliséket. Filmünk arról szól, hogy egy ember beszorul egy sziklába. Ennyi. És másfél órás. Fene se gondolta volna, hogy mégis ilyen kurvajól sikerül, úgyhogy közbe elkerülte a Goldman által felvázolt, összes tipikus klisét. Danny Boyle kiváló rendező, de ezzel nem mondtam újat. Remek vizualitása van a filmnek, többek között ennek is köszönhető, hogy nem válik egy pillanatra sem unalmassá. Láthatunk közbe flashbackeket, víziókat, látomásokat. A személyes kedvencem pedig a talkshow-s jelenet, ami elképesztően ötletes. Ezek mind főhősünk agyában játszódnak le, eközben pedig egyre jobban leépül, és mi végignézzük ezt a folyamatot, egészen a borzasztóan sokkoló végkifejletig. James Franco valami óriásit alakít, tökéletesen hiteles a film minden egyes percében, ami azért nagyon fontos, mert minden rajta áll, vagy bukik. A forgatókönyvet is csak dicsérni lehet, hogy egy pillanatra sem vált hatásvadásszá, érzelgőssé, vagy éppen szájbarágóssá a film, pedig könnyen lehetett volna...

Nagyon erős film tehát a 127 óra, és sok mondanivalója van, mindenkinek ajánlom figyelmébe!

"Egy jó bíróra van szükségem" 

A félszemű kedvéért elzarándokoltam a legközelebbi multiplexbe, westernrajongó hugommal az oldalamon. Miért is ne tettem volna? Az előzetes valami hihetetlen jóra sikerült, a műfajt meg amúgy is szeretem. Nem mellesleg pedig az Oscar jelölt filmeket tekintve, idén ez tűnt számomra a legígéretesebbnek. A színészek már első látásra jónak tűntek, a Coen tesók neve nálam garancia, a Nem vénnek való vidékkel pedig bebizonyították, hogy van érzékük a westernekhez. Ami pedig a leginkább meggyőzött az az volt, hogy a Nem vénnek való vidék is a nagyvásznon működött leginkább. A John Wayne-féle régebbi feldolgozását már nagyon régen láttam, így igazán összehasonlítási alapom sem volt.

Ehhez képest csalódtam. Egy teljesen közepes filmet láthattam, jó színészekkel, pár jó pillanattal és kissé lassú tempóval. Nem, egyáltalán nem volt unalmas a film. De különösebben erős, vagy szórakoztató sem. Jó ötlet volt, hogy a főhősnőt, Mattie Rosst tették a középpontba, miatta működik egyáltalán a film, Hailee Steinfeld pedig csodálatos volt a szerepben. Egy 14 éves, bájos kislány, meglepő akaraterővel, céltudatossággal, és határozottsággal. Tényleg ő élteti a filmet. Matt Damon jelenléte poénnak jó, de amúgy nem sok minden másra. Jeff Bridges a félszemű marshall szerepében hozza a kötelezőt, a részeges, anekdotázós, öreg alkoholista alakja tényleg szórakoztató. A negatív oldalon áll Josh Brolin, akit egyébként nagyon bírok, de ezúttal nem sok teret adnak neki a kibontakozásra. Szintén jó volt még látni Barry Peppert, de semmi több.

A film meg közben csordogál előre a mag nyugodt tempójában, de igazán nagy dolgok nemigen történnek. A végén a nagy finálé is kissé gyenge... de aztán Mattie Ross leesik a kígyókkal teli verembe. Itt pedig életre kel a film. Ez a jelenet valami elképesztően izgalmas. A következő, amelyben a félszemű vágtat eszeveszettül a hóesésben, pedig szintén lenyűgöző, hangulatos, itt érezzük igazán, hogy egy Coen filmet láthatunk. Aztán leblende, és jön a borzalmasan kiábrándító epilógus, amit igazán kihagyhattak volna: az édes kislányból félkarú vénlány lett, aki soha többé nem találkozott se a fészeművel, se a texasi rangerrel.

Ha már újkori western, akkor sokkal inkább a Börtönvonat Yumába. Sokkal szórakoztatóbb, élvezetesebb film volt. A félszeművel az a legnagyobb probléma, hogy ha leszámítjuk a végéről azt a hihetetlenül jó tíz percet, akkor olyan, mintha nem is egy Coen filmet néznénk, hanem bárkiét. És ez nagyon szomorú ilyen markáns alkotóktól. Azt meg végképp nem értem, hogy jelölhették ezt a teljesen közepes filmet ennyi Oscarra, de nem csoda, hogy nem nyerte meg egyiket sem, szerintem az utókor se nagyon fog rá emlékezni.

"Nekem csak egy maradt..."

Nagyon gáz, de a tavalyi Oscar-nyertes filmet még nem láttam, pedig már elég régóta megvan. Most a sok idei Oscar-jelölt forgatagában időt szakítottam rá, és nagyot csalódtam benne. Valahol belül talán mégis éreztem, hogy ez nem lesz egy igazán jó film, nemhiába váratott magára ennyit a megnézése. Úgy összességében persze egyáltalán nem rossz a Bombák földjén, csak kevés ahhoz, hogy megnyerjen egy Oscar-díjat, ahhoz nem eléggé átélhető és a dráma is hiányzik belőle, pedig lehetett volna valamit kezdeni az önpusztító bombahatástalanító, és a józan őrmester kettősével. Ehelyett kapunk sok feszült akciójelenetet, amik valóban elég jók. Két akciójelenet között meg néha beszélgetnek a katonák egymással. Sok mondanivalót nem tudtam felfedezni a Bombák földjében, leszámítva azt, ami csak az elején és a végén jelenik meg: "A háború drog". Oké, csak ehhez nagyon kevés azt bemutatni, hogy kurvaunalmas otthon lenni egy szép nővel és az édes kisbabáddal, jobb egy szaros sivatagban felrobbanni, mert az izgi... Szóval a Bombák földjén valószínűleg inkább politikai okok miatt kapta meg a díjat, egyébként egy középszerű háborús film, amiből sokkal jobbakat is találhatunk a műfajban, melyek még csak az Oscar bácsi közelébe se jutottak.

Én meg azon lamentálok, hogy a filmek ennyire gyengék az utóbbi években, vagy az Oscar nem ér mostanában ennyire semmit...