A 4. rész nem lett olyan rossz, gondolom hozott is némi pénzt a konyhára, így hát egy év múlva újra Halloween mehetett a mozikban, természetesen még mindig szigorúan a B kategória szintjén maradva. Jól kezdődik a film; gyors snittekben egy kés szabdal szét valamit.  A főcím végén látjuk, hogy egy világító töklámpás az. Oké. Halloweenos. Közben a kissé jellegtelenül félelmetes zene átmegy Carpenter főtémájába. Ez is jó.

Az első rész után tíz évvel a sorozat producere, Moustapha Akkad úgy döntött, látva a Péntek 13 és a Rémálom az Elm utcában filmek sikereit, hogy ennyi potenciál a Halloweenban is van. Ezért Michael Myers visszatért.

Nekem lelőtték a nagy poént egy audiokommentárban, így most én is megteszem; a Halloween 3-nak az égvilágon semmi köze a sorozat több részéhez. Na jó, azért ez így nem teljesen igaz. Annyi köze van hozzá, hogy ez is Halloweenkor játszódik, és nézik benne az első részt a tévében. De nem emiatt rossz a film.
Az elején még csak az állandóan vissza-visszatérőtérő, zenés Halloween reklám és főhősünk exneje idegesített. Aztán jött a teljesen valószerűtlen szerelmi szál, majd az ugyanilyen hihetetlen, trashfilm színvonalú gyilkosságok, és akkor a „robotokról” még egy szót se szóltam. Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, aztán rájöttem. Carpenter hatását lehet érezni a zenében és 1-2 beállításban, de az is inkább paródiának hat. A főgonosz ebben a filmben az a tipikus ’80-as évekbeli üzletember sablon, aki a háttérből irányít, és körbevezeti a főhőst az egész birodalmában, és előadja neki a nagy, gonosz tervet ahelyett, hogy megölné. Aztán valami nagyon zavaros pogány miszticizmusról beszél, mint motiváció, hogy rengeteg gyereket megöljön, akik meggyalázták a nagy ünnepet. Ja, igen egy maszk és játékgyárról szól az egész film
Nem húzom tovább az időt, a fináléban minden világít, és eltűnik. Nagyon gáz. Azt meg se kell említenem, hogy a színészek borzasztóak, az egész film öncélú és hatásvadász, a rendezés pedig pocsék. Ennyire rosszra nem számítottam. Azt hittem azért utálják, mert semmi köze a többi részhez. De nem. Gyakorlatilag teljesen nézhetetlen a film. Egyedül a legutolsó jelenet sikerült nagyon jól, de addigra sajnos már ezt sem tudjuk kellőképpen értékelni.

Az akaratlanul is műfajt teremtő első rész befejezése szerintem tökéletes volt. Még akkor is, ha remek táptalajt biztosított egy esetleges folytatásnak. És aminek meg kell történnie, az meg is történik. Valahol igazat adok nekik: 1981-ben készült ez a film, amikorra a slasherek - amik valamilyen szinten mind a Halloweent másolták – már divatba jöttek, és nagyon sikeresnek bizonyultak. Miért pont az eredeti alkotók és producerek ne részesedjenek a tortából? John Carpenter ezúttal csak mint író és producer működött közre a filmben. Ennek azért megvan a hatása.

Nem akarok túl rosszakat írni erről a filmről, mert még így is a sorozat egyik legjobb darabja. Az első résszel szemben azonban elég durván elvérzik. A sztori attól a perctől folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Kicsit mondjuk itt is változtattak ezen-azon, de nem vészes. Persze annál értelmetlenebb. A magyar szinkronban felröhögtem, amikor Jamie megkérdezi: „ez a Boogie ember volt?” A mumus valahogy jobb fordításnak tűnt. Az első komolyabb sokk - ha nem magyarul nézzük - az a zene. Kicsit megvariálták. És ezt nagyon rosszul tették, mert gyakorlatilag kiherélték az egyik fő erősségét a Halloween-nak. A későbbi részekben szerencsére ez a változat soha többet nem fordult elő.

A címével ellentétben nem egy tipikus maffiafilmről van szó, hanem az európai bűnügyi film egyik mesterművéről.

Henri Verneuil rendezte a mozit, akinek olyan kiváló munkákat köszönhetünk, mint a Két nap az élet, vagy az Ellenségem holtteste. A zenét pedig Ennio Morricone szerezte, ami bár nem ér fel munkássága csúcsteljesítményeihez, még így is egy nagyon kellemes, dallamos és emlékezetes muzsika, melyre bármely szerző jogosan lehetne büszke, ugyanis nagyon komolyan megtámogatja a filmet.

Nem vártam túl sokat a Védhetetlentől, sőt tulajdonképpen csak egy korrekt akciófilmet, ezt pedig tulajdonképpen megkaptam.

A főszerepben Ryan Reynolds-ot láthatjuk, akiből a Zöld Lámpás és megannyi mozi után még mindig folyamatosan  próbálnak valami érthetetlen oknál fogva sztárt csinálni, de ez egy lehetetlen vállalkozás, ugyanis neki ehhez sem a tehetsége, sem a karizmája nincs meg. Persze, jóképű, meg szépen kidolgozta a testét, de attól még olyan butának tűnik, mint aki két darab kétjegyű számot nem tud összeadni, nemhogy elvégezni a Harvard-ot (a film kissé Rambosan ömleszti az adatokat a fontosabb szereplőkről).

Sosem fogom elfelejteni, amikor először láttam a Halloweent. 11-12 éves lehettem, alig láttam még horrorfilmet. Késő éjszaka ment az m2-n, én pedig nagymamámék nappalijában néztem meg teljesen egyedül. Nagyon nagy hatást gyakorolt rám, és máig a kedvenceim közé tartozik. John Carpenter is kultikus státuszba emelkedett a szememben, és máig ez a legjobb filmje számomra.

Már az első képsorokkal magába szippantott a Halloween, ami elsősorban a Carpenter szerezte minimalista, de mégis rendkívül hatásos szintetizátorzenének köszönhető. Talán ez a film legfőbb erénye, ez teremti meg az egész hangulatot és a feszültséget. Maga a főcím nem valami nagy szám, fekete háttér előtt egy világító tökre közelít a kamera, de ennél több ide nem is kell.

A Forradalmakkal is elég érdekes volt a sztorim; a bemutatása idején moziba akartunk menni a haverokkal, csak nem játszották sehol sem azt a filmet, amit kinéztünk magunknak, így jobb híján erre ültünk be. Nekem egyetlen apró problémám volt csak, mégpedig az, hogy nem láttam a második részt. Gyakorlatilag így semmit sem értettem a filmből, de ez még talán nem is volt akkora probléma, hisz ezen már nincs is túl sok minden, amit érteni kellene. Viszont az egyik legjobb haverommal rendesen tönkretettük a többiek szórakozását a teremben. Sokan vallásos áhítattal várták, hogy véget érjen a nagy trilógia, mi pedig egy fél pillanatra sem tudtuk komolyan venni az egészet, végig röhögtünk, meg hülyéskedtünk az egész játékidő alatt. Mentségünkre szóljon, hogy nem feltétlen bennünk volt a hiba, sokkal inkább a Forradalmakban, mint filmben.  

Billy Wilder a valaha élt egyik legnagyobb rendező, aki remekművek sorozatát hagyta az utókorra. Az 1960-ban a Legjobb film kategóriában Oscar díjat nyert Legénylakás eddig kimaradt az életemből, de mivel sikerült beszereznem az eredeti, 1970-ben készült ős-szinkront, így számomra ennek a mozinak is eljött az ideje.

A legnagyobb meglepetés a filmmel kapcsolatban az volt, hogy ez nem egy szimpla, szórakoztató vígjáték, hanem sokkal inkább egy szomorú, és mélyen drámai alkotás. Ennek ellenére nem okozott csalódást egyáltalán, remek poénokat hallhatunk, csak úgy mellékesen, illetve a készítők tökéletesen találták meg a tragikus helyzetekben jelenlévő komikumot. A fekete-fehér képi ábrázolásnak és a stílusos zenének köszönhetően helyenként kifejezetten lírai a mozi, miközben a magányról és az elveszettségről mesél nekünk rendkívül ízléses formában. Szerelmi történetet láthatunk, ami egyáltalán nem válik nyálassá, vagy hiteltelenné, hanem kifejezetten szerethető mindkét szereplő, hibáik ellenére is. Jack Lemmon maga a megtestesült, megalkuvó kisember mintapéldánya, Shirley MacLaine pedig igazán elbűvölő annak ellenére, hogy nem egy tipikus szépségideál. Nem lehet nem észrevenni a történetben megbúvó társadalomkritikát sem, ahogy a főnökei a végtelenségig kihasználják, és zsarolják főhősünket, aki csak ezáltal képes kiemelkedni az embertelen embertömegből, miközben minden értékét és erényét kénytelen feláldozni az állása, illetve az előrejutása érdekében.

A film kiválóan egyensúlyoz a drámai hangvétel és a vígjáték határán, melynek köszönhetően remekül szórakozhatunk, de közben mélyen meg is hat minket a Legénylakás. A magyar szinkron egyébként nagyszerű lenne (Jack Lemmon: Zenthe Ferenc, Shirley MacLaine: Pálos Zsuzsa), de valamiért a Megvetés című 1963-as film zenéjét keverték be bizonyos jelenetek alá, ami egy kiváló film, csodálatos zenéje, csak az a baj, hogy egyáltalán nem illik ehhez a mozihoz, így rendkívül zavaró, ráadásul a sztorit mindenáron a dráma felé tolja, ami ellentétes a készítők szándékaival. Így hát hiába a klasszikus szinkron, meg a kiváló színészek, mégsem ajánlhatom senkinek, hogy így nézze meg ezt a klasszikust.

Dicséretes, ha egy második résznél az alkotók nem az elődöt majmolják, hanem megpróbálnak azon túllépni, és kiterjeszteni a történetet. A filmtörténet kevés igazán jó folytatásánál mind így történt (lásd: A Keresztapa 2, Aliens, A Birodalom visszavág, vagy épp a Terminátor 2). Biztos vagyok benne, hogy a Wachowskiéknak is ez volt a szándékuk, sajnos azonban ez nem sikerült nekik, hiába igyekeztek.

Drága jó nagymamám, aki egykor "mozivezető" volt, olyan filmes sztorikkal szórakoztatott engem és a kishúgomat lefekvés előtt, mint az Onibaba, vagy az És hamarosan a sötétség eredeti verziója. Ezek a történetek kellően izgalmassá tették a csendes balatoni estéket, bár szegény húgomnak kissé nehezebben ment utánuk az alvás. Mikor évekkel később sikerült megnéznem az Onibabát, minden fordulatát tudtam ugyan előre, de még úgy is lenyűgöző élmény volt. Nem úgy az És hamarosan sötétség, ami valami végtelenül unalmasnak és vontatottnak tűnt, komolyan azt hittem, hogy sohasem lesz már vége, de ennek ellenére nem maradt róla sok emlékképem, olyannyira nem sikerült átlépnie az ingerküszöbömet. Sokak szerint ez az azóta eltolódott ingerküszöb miatt lehetséges, de nekik ajánlom szeretettel Mario Bava filmjeit, melyek a mai napig hatásosak.

Nem néztem volna ki Kathryn Bigelow-ból, hogy egy ennyire ütős filmet tud készíteni. Eddig olyan mozijaihoz volt csak szerencsém, mint az unalmas Bombák földjén és az érdektelen Alkonytájt. Ehhez képest a Strange Days egy kivételes alkotás, amelyet még besorolni is nehéz lenne.

Az Oscar-hoz hasonlóan a Hullajó hullajelölt is egy színpadi vígjátékból született, ennek megfelelően ismét nincsen gond a forgatókönyv kidolgozottságával, mint jópár Funes film esetében. Ígéretesen indul a mozi, egyrészt az alapszituációt tekintve, másrészt pedig a "darab a darabban" ötlet is rendkívül szórakoztató. A készítők remekül használták ki a történetben rejlő poénlehetőségeket, kifejezetten okosan építkezik, és halad előre a sztori, amihez a remek színészek is kellőképpen hozzájárultak. Funes-t nem kell bemutatni, természetesen ebben a moziban is ő az abszolút főszereplő, és remekül tudja kamatoztatni komikus tehetségét, de nem csak rá épül egyedül a Hullajó hullajelölt. Szerepel még mellette a bájos Claude Gensac, aki a Csendőr sorozatban is a feleségét alakította, illetve szintén a Csendőr sorozatból ismerős Michel Galabru. Remek pillanatokon derülhetünk a film során, gondolok itt például arra, amelyben Funes megpróbálja kideríteni, hogy valójában kit is lőtt le, de a felügyelő feltűnése és kettejük párbeszéde is rendkívül vicces. Sajnos azonban a film egésze közel sem annyira humoros, mint az Oscar, így a történet közepe fele kezd szétesni az egész történet, mindenki megőrül, mindenki ripacskodni kezd, a néző pedig egyre fáradtabb lesz, és egyre kevésbé érdekli, ami történik. Szerencsére a legvégére magára talál a mozi, és megint nevethetünk, így nem marad keserű szájíz a film után, de igazán emlékezetessé sem válik.

A TOIEI filmvállalat 1961-ben kezdte el forgatni azt a filmszériát, amelyben részletesen be akarták mutatni a legendás harcos életútját. Évente egy folytatást készítettek. Merész vállalkozás volt, mert Musashi életét már addig is sokszor filmre vitték és a TOHO verziója Oscar díjat kapott Toshiro Mifune főszereplésével. Ám az eredmény őket igazolta. Ez a változat részletesebb és realisztikusabb, mint a díjazott elődé volt. Uchida Tomu, a már tapasztalt, nagyrabecsült rendező, realisztikusabb megközelítésben közelített a témához, mint Inagaki mester. Nem akart idealizálni, csak némi romantikus dicsfényt próbált adni a prózai valóságnak. Minden apró részlet a helyén van, a ruháktól az építményeken át a szóhasználatig. A néző szinte ott jár a középkori Japánban a mesteri beállítások között, ismerkedik egy rég letűnt világ életformájával és szokásaival. A realizmus szerencsére nem megy át naturalizmusba, a rendező pont annyit használ a romantika eszközeiből, amennyivel Musashit hőssé emelheti. Kényes egyensúly, de Uchida mester megoldotta.

Eddig mindössze egyszer láttam a filmet, még a bemutatása idején, moziban, 2002 elején. A sok dicsérő kritika és a felfokozott várakozás után, sajnos csalódnom kellett. Igaz, lehet, hogy nem egy Conan, a barbár szerű akciómozira kellett volna számítanom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy késésben voltunk a moziból, ezért éhesen, illetve szomjasan ültem végig a három órát. Ez pedig nem segít az élvezhetőségen. Sose váltam Gyűrűk ura rajongóvá, valószínűleg soha nem is fogok, a Star Wars marad számomra az örök szerelem. A következőkben ezért ne egy fan beszámolójára számítsatok érdekes háttér információkkal, elemzésekkel. A Gyűrűk urával, mint jelenséggel és a hatásával sem fogok foglalkozni, csak és kizárólag magával a filmmel, ahogy ezt a Titanic esetében is tettem. Egy egyszerű filmbuzi szubjektív véleménye következik tehát, aki még csak a regényt sem olvasta.