Szereti ön a japán konyhát? Nem, nem a szusit, szasimit, vagy a hajdinatésztát. Hanem a japán filmes konyhát, annak is az extrém változatát. Gondolok ilyesmikre, mint: harakiri fakarddal Kobajashi módra, véres beefsteak sógun ökrének tépésében, tengeri malac (Guinea Pig) a la carte. Nem a finnyásaknak, persze. Sejtik már, mi következik? Szóval, elborult ötletekért a japán filmesen nem járnak a szomszédba. Suzuki Norifumi „maestro” holmi sétáló, kicsavart nyakú karatékával még kifejezetten nézőbarátnak számít Takashi Miike véresős jakuza történeteihez képest. Másrészt viszont a felkelő nap országának rajzfilmjei a maguk bájos és naiv lánykáival meghódították a mozikat szerte a világon. Szépen csilingeltek a kasszák mindkét irányzatnál. Tulajdonképpen kinek jutna eszébe összeházasítani a két stílust? Nos, kérem, ő Hiroshi Harada, megszállott filmkészítő. Rászolgált a jelzőre, mert teljesen egyedül rajzolta a filmjét, mintegy 5 éven át, csak a végén kapott társakat. Mi volt az, amiben képes volt ennyire elmélyedni? Egy kis virágárus lányka története. Hogy nem túl eredeti? Ne tessék elsietni a véleményalkotást, a végeredmény számít.

Mindenkinek van olyan filmje, aminek köszönhetően elkezd az átlagnál nagyobb érdeklődéssel figyelni  bizonyos alkotásokat, esetleg egy rendezőt, vagy filmstílust, netán országot. Nekem az első, még kisgyermekkoromban, meghatározó, mondhatni áll-leejtő élményem Szergej Eizensteintől  a Jégmezők lovagja volt. Egy külön könyvet lehetne írni róla, hány nagy filmes szakemberre gyakorolt hatást, az áttételes fölhasználására pedig számos példa van. Másik, már tinédzser kori "nagy találkozásom" az Onibabával történt. A japán filmművészet és a horror zsáner egyszerre lépett be az életembe. Az első maradandóan. Akkortájt még nem volt lehetséges horror mozit látni, óvták az erkölcseinket. Belegondolva a mai hozzáférhetőségükbe, azt hiszem, átestünk a nyerges állat túloldalára. De ez már egy másik történet. Igazából fogalmam sem volt, mire ülök be. Csak annyit tudtam a baráti kör szóbeszédéből, hogy nagyon jó, szokatlan valami lesz. Tényleg az volt. Igazából nem értettem, túl fiatal voltam hozzá, kevés történelmi, még kevesebb filmes ismerettel, de így is átjött az atmoszférája. Hogy mennyire nem átlagmozi, az is bizonyítja, hogy Mike Nichols, a neves sci-fi filmesztéta, beválogatta a legfontosabb filmek gyűjteményébe. Pedig ebben aztán se egy űrhajó nincs, sem földönkívüli nem jön hozzánk megenni minket, vagy barátkozni velünk. Viszont annyira a konkrét történeten túlmutató, erkölcsi kérdéseket felvető falanszter társadalmat állít középpontba a mű, hogy igazából nem csodálkozom, ha egyfajta utópiát látott benne a kritikus. Általában a háborúk elleni vádiratként emlegetik, de több van benne. A horror rajongók között szintén létezik egyfajta kultusza, pedig ez nem annak a műfajnak terméke, csak él az eszközeivel.

Valami véget ért. Nem csupán egy film, vagy egy trilógia, egy emberi történet. Christopher Nolan valami olyasvalamit vitt véghez amire mások végtelenül irigyek lehetnek, megint mások pedig annak is örülnének, ha csupán egy morzsáját megkaparinthatnák. Mert én is élveztem a Vasember minden percét, szeretem az X-meneket, de hol vannak ezek az új Batman trilógiához? Egy olyan trilógiához mely annak is tökéletes élvezetet nyújt, aki azelőtt egy sort sem olvasott, sőt egyenesen irtózott a képregényfilmek komolytalan világától. Ez itt a véres valóság, már már túlságosan is az. Egy emberi tragédiába pillanthatunk be az akciók fátyla mögött, bejárhatjuk a poklot, hogy aztán - csókoltatom a fordítókat - felemelkedhessünk. Igen, ezt a risest ezúttal feltámadásként sokkal inkább átérezhetővé tehették volna, de ha már így történt, akkor... emelkedjünk fel.

1993-ban újabb amerikai kalandfilm készült, de ezúttal a rendező, Stephen Herek helyett inkább a stúdió, a Walt Disney Pictures nevét érdemes megemlíteni, olyan mélyen rányomta a bélyegét erre a feldolgozásra. Lényegében az egész film levezethető abból a tényből, hogy ez egy Disney film. Ennek egyenes következményei közé tartoznak a gyerekes beszólások, az infantilis poénok, és természetesen a vért ugyanúgy száműzték a sztoriból, mint az erotikát.

Nem kellett csalódnom. Igaz, nem is voltak egekbe szökő elvárásaim, nem tartottam ugyanis túl valószínűnek, hogy sikerül überelni az előző részt. Nem mintha A sötét lovag tökéletes lett volna, de azért nagyon jó volt minden szempontból. Viszont törvényszerű, hogy ha a kritikusok túlértékelnek egy mozit, és még inkább túlértékelik a folytatását, akkor a harmadik részen fog csattani az ostor, színvonaltól függetlenül. A sötét lovag – Felemelkedés egy vérprofin elkészített, monumentális mozi, ami nem mellesleg baromira szórakoztató.

A folytatások intézményét nem most, és nem Amerikában találták fel. Mihelyst A három testőr sikert aratott, Dumas azon nyomban továbbírta a történetet, így készült el a Húsz év múlva, ami az első részhez hasonló terjedelmű volt. A megöregedett hősöknek hála több jutott az olvasóknak nosztalgiából és a politikából, mint kalandból. De itt még semmi sem ért véget, Dumas ugyanis megírta a Bragalonne Vicomte-ot, ami már háromszor olyan hosszúra sikerült, mint az amúgy sem rövid előzmények.

A Batman Beginsről írtam, hogy inkább a folytatásokban bízom, szerencsére nem hiába. Mert az első film azért nem tökéletes; néhol picit lassabb a kelleténél, máshol túl sablonos, nem volt se emlékezetes gonosztevő, se valamirevaló főhősnő, és az akciókból se láttunk semmit. De ennek ellenére mégse mondanám egy félresikerült mozinak, a maga realisább stílusával, sötét hangulatával és remek színészeivel sok embert megfogott. A sötét lovag pedig bebizonyította, hogy egy folytatás még képes túltenni az elődjén.

„Boldog ember lettem (...) amikor a Földön véget ért az élet…” 

Alvin és a mókusok

Az 1973-as angol-amerikai-spanyol szuperprodukció készítésekor a producerek és a Beatles filmekkel befutott Richard Lester rendező már semmit sem bíztak a véletlenre.

Ezt a kritikát még 2006-2007 környékén írhattam valamikor, de a harmadik rész kapcsán most úgy érzem ideje elővenni, annál is inkább, mert érdekes, ahogy azóta alakultak a dolgok. Ma már senki sem kérdőjelezi meg a Batman Begins-t, sőt nem is hasonlítgatják már a régi filmekhez, a Sötét lovag lett az új viszonyítási pont. És természetesen, mivel ilyen jól sikerült a folytatás, a sznobok elmondhatják, hogy jobb az első rész, és könnyebb eltekinteni a hibáitól, mert mégiscsak ez volt az első. Pedig dehogyis. Jócskán vannak hibái ennek a mozinak, ahogy ennek a réges régi kritikának is. Mindenesetre olvassátok sok szeretettel!

Az 1948-as amerikai adaptációt még egészen kicsiként láttam a TCM-en, eredeti, angol nyelven, de mivel olvastam Dumas regényét, így mindez nem jelentett problémát. Már akkor nagyon élveztem ezt a feldolgozást, most pedig egy szemvillantás alatt repített vissza a naiv gyermekkorba. Bizonyos elemei persze idejétmúlttá váltak, mint például a romantika ábrázolása, de több más tekintetben bizonyult időtállónak ez a mozi.

Úgy döntöttem, hogy A három testőr filmekről írt cikkemet részletekben teszem fel az oldalra, egyrészt terjedelmi okokból kifolyólag, másrészt pedig Dumas is folytatásokban publikálta annak idején híres regényét.

„Vedd fel a maszkot, attól erős leszel!”