Léteznek olyan alkotások, amelyek egy-egy nemzedéknek meghatározó moziélményt jelentenek, igazi kultuszfilmekké válnak. Az okok igencsak különbözőek lehetnek, így maguk a filmek is. Még az sem biztos, hogy a legmagasabb esztétikai kategóriába sorolnák őket a hivatásos ítészek, de ez a rajongótábort egy cseppet sem szokta zavarni. Az itt ismertetésre kerülő filmről nyugodtan ki merem jelenteni, a 70-es években megszerzett hírneve máig töretlen az idősebb korosztály szemében. Az angol címe a bíborszínű kardhüvelyre utal, de nálunk végül A KARDFORGATÓNŐ címmel indult el hódító útjára. Összesen négy kaland készült vele, de nálunk csak az elsőt és az utolsót mutatták be. Hogy a középső két történet miért nem került forgalmazásra, azt nem lehet tudni, csak sejteni Pénz kérdés volt, gondolom. Időközben látva őket, azt mondom, nagy kár volt. Éppoly sikeresek lehettek volna, mint a szerencsésebb társai.Egy menekülő családtól lemaradó kislány megvakul a közelben lecsapó villám miatt. Valószínűleg elpusztulna, ám egy jó útra tért jakuza neveli mindaddig, amíg a múltja a vesztébe nem sodorja. Egy vándorló ronin menti meg az ifjú lányt, aki felismeri a különleges képességeit, és megtanítja vívni. Óvja ugyan a kardrántástól, de a tanítvány a vártnál hamarabb kényszerül alkalmazni a tudását. Miközben lankadatlanul keresi az elveszett családját és a nevelőapja gyilkosait, egészen váratlanul bukkannak föl a múlt emlékei...

Elkészült a blog első podcast-je, amelyben az idei nyári mozikról beszélgetünk.

A résztvevők: Santino és Scal

A fájlt itt hallgathatjátok meg, illetve tölthetik le, az egér jobb gombjára kattintva.

A következő mozikat tárgyaltuk ki:

John Carter

Bosszúállók

A diktátor

Prometheus

A sötét lovag - Felemelkedés

A podcast-et mindenki csak saját felelősségére hallgassa meg, ugyanis a Prometheus kapcsán igencsak elszabadultak az indulatok!

Részletekben pedig a tovább-ra kattintva is meghallgathatjátok :)

Kihachi Okamoto zseniális rendező volt, aki szokatlan megoldások sorával szórakoztatta a nézőket. Választékos és változatos zenéket illesztett a képeihez, a mélységben lengedező kamerái szinte tánccá változtatták a halálos összecsapásokat, amelyekhez váratlan humoros jelenetek csapódtak, amelyek szinte a védjegyévé lettek. Nos, mindezek ebben a filmben nem találhatóak meg.

Ezzel a mozival érkeztünk el oda, hogy az egyik kedvenc rendezőmet, Tim Burton-t divat lett utálni. Részben meg is tudom érteni a lesújtó kritikákat, és a csalódott nézőket, hiszen tényleg semmi újat nem mutatott Burton, és jól bevált csapata. Csak azt nem tudom, hogy ezek vajon ugyanazok a nézők-e, akik olyan gigantikus bevételt hoztak össze az Alice Csodaországban-nak, ami tényleg egy nézhetetlen, emészthetetlen mocsokság volt.

Úgy látszik, "A Vadnyugat Japánban" leosztás nyerő húzásnak bizonyult. Így aztán Hideo Gosha igyekezett is megnyergelni a hullámot, hamar vászonra került a folytatás.

„A kém aljas gazember, akárcsak jómagam: aljanép, perverz, iszákos disznók, felszarvazott férjek, akik cowboyosdit, meg indiánosdit játszanak, hogy ne unják annyira a rohadt kis életüket.”

1988-ban Garfield betöltötte 10. életévét, és ahogy az lenni szokott, ha valami igazán sikeres lesz, őrületes nagy ünneplést tartottak. Eddigre Garfield már rég meghódította a fél világot, több tucat nyelven, több ezer újságban olvasták nap mind nap kalandjait. A Paws Inc. is kezdett több lábon állni, már nem csak képregényt, rajzfilmeket, de könyveket és még megannyi mást is gyártottak. Nem is tudom volt-e egyáltalán olyan dolog, amit ne lehetett volna Garfield nevével eladni a pólótól kezdve, a bögrén át, egészen a plüssökig.. A merchandise gépezete úgy befalta a rajongók pénztárcáját, ahogy a narancssárga macska a lasagnás hegyeket. Ennek megfelelően a CBS majdnem egy órás dokumentumfilmet készített Garfield keletkezéséről, amelyben Jim Davis körbekalauzolja a nézőt, a fázisrajzoktól kezdve, a szinkronizáláson át, egészen az utolsó simításokig. Láthatunk részeket a már vetített és épp készülő specailokból, sőt a legeslegelső mozgó Garfield kalandot is megtekinthetjük, amely elérte, hogy elkészülhessen az Itt jön, Garfield!  Megismerhetjük hogyan komponálják Goyették a zenét, és hogy énekli Lou Rawls a jobbnál jobb nótákat. Más szóval egy igazi werkfilmet kapunk, ahogy azt manapság mondják, nagyon remélem, hogyha egyszer eljön az idő és kiadják Garfield kalandjait DVD-n is, ez feltétlenül szerepelni fog extraként. Davis a végén megjegyzi, hogy úgy érzi telítődött Garfielddal és szeretne most kicsit mással foglalkozni, de természetesen csupán karikírozza azon alkotókat, akik egy idő után becsömörülnek saját teremtményüktől - akinek mellesleg mindent köszönhetnek. Davisnek esze ágában nem volt hátat fordítani Garfieldnak, sőt igazából még csak ezután csapott bele igazán a kövér macska kínálta lehetőségek kiaknázásába, hiszen 1988-ban indult be a már szó szerinti sorozat, a Garfield és barátai, amely végül 121 részt fialt, 9 évadon át. Talán ennek köszönhető, hogy a fennmaradó öt special több mindenben is különbözik az előzőekben bemutatott héttől. Mintha Davis már nem igazán koncentrált volna ezekre, mintha már minden energiáját a sorozat kötötte volna le, mintha kicsit eljárt volna felettük az idő, és váltani kellett.

Miért is érdekel engem egy olyan politikai mozi, amely az amerikaiak szerepvállalásáról szól a szovjet-afgán háborúban?

Gosha igyekezett kihasználni a három gazdátlan szamuráj hozta sikert. Most már nem kellett éveket várnia egy-egy megbízatásra, nem mások keze alá kellett dolgoznia, a maga ura lett. Persze, csak behatároltan, mert a végső szó továbbra is stúdió mindenható uraitól származott. Egy pörgős kalandfilm viszont mindig képes volt megcsilingeltetni a pénztárgépeket. Csak ügyesen választott téma szükségeltetett. Miután Hideo mester ebben szintén tekintélyt szerzett már magának, sikerült meggyőzni a felelősöket, hogy egy szokatlan megvalósítási forma még lehet sikeres.

Képtelen vagyok megérteni, hogy okozhat valakinek csalódást ez a mozi, hacsak nem úgy, hogy véletlenül rossz terembe ül be. Ugyanis A feláldozhatók 2 egy nagyon becsületes alkotás, hajszálpontosan azt nyújtja neked, amit ígér: a néhai legnagyobb sztárok poénkodnak, és lövöldöznek egy hatalmasat a kedvünkért, és persze a régi szép idők emlékére. Ennyi. És ezt a nem túl bonyolult dolgot képtelenek megérteni.

Garfield képregényként kezdte életútját, illetve ezt jó néhány képregényrajzoló kikéri magának, mert a Garfield egy vicclap. Többnyire nincs komplex, vagy koherens története, három kockás "comic-strip"-ként indult, amiben a a humor átadása, az olvasó megnevettetése a cél. Felvezetés - kivárás - poén kaptafára épülő végtelenített szalagokban érkezett az első pár képsor 1978-ban, akkor még különböző újságok hátoldalán (nálunk a Metro-ban az egyetlen strip amely az újság megjelenése óta állandóan szerepel). Alkotója Jim Davis a karaktert zsémbes nagyapjáról mintázta, nevét pedig az USA azon elnökéről, aki Abraham Lincoln után a második lelőtt elnök volt. Garfield egyike a világ első macskáinak - kutyákkal már tele volt a fél sajtó -, Davis mégis olyan nehézségekbe ütközött, hogy a kiadó eleinte hallani sem akart arról, hogy a macska kapja a poénokat, majd pedig egy hónapnyi futtatás után az összes újságtól megvonták a jogot, hogy leközöljék. Eddigre azonban már annyira megkedvelték Garfield kalandjait az emberek, hogy a képsorok szüneteltetésével együtt a lapeladások is zuhanórepülésbe kezdtek. Garfield utat tört magának. A következő négy évben olyan népszerű lett, hogy Davis lehetőséget kapott a CBS-től egy saját rajzfilm elkészítésére, ami azután további 11-et fialt 1991-ig. A most következőkben ezeket a specialokat szeretném behatóbban ismertetni, mert ugyan a későbbi rajzfilmsorozatot (Garfield és barátai) is szeretem, számomra mégis ezek a klasszikus darabok adják vissza az igazi életérzést. Sőt véleményem szerint ezekről sokan talán nem is hallottak, - még a Wikipédia is tévesen írja, hogy ezek csak jóval később a már említett rajzfilmsorozat után érkeztek meg hozzánk, igaz néhány BASF magnókazetta másképp emlékezik 1990-ből.

Hideo Gosha neves japán rendező, aki ugyan több témakörben kipróbálta a tudását a stúdiók világában, elsősorban mégis a szamuráj filmek között alkotta a legnevesebb műveit. Pályája kezdetén rögtön az első filmrendezése, a mára klasszikussá lett, még fekete-fehérben forgatott Three Outlaw Samurai, minden kalandfilm rajongó polcán előkelő helyet foglal el. Ezt követte a már társadalom bírálattal is felvértezett, de azért összecsapásokban bővelkedő Sword of The Beast, majd újabb sikeres filmek sora. Megalapozott tekintélyének köszönhetően egy idő után komoly pénzösszeget és alkotói szabad kezet kapott az amúgy meglehetősen bürokratikus felépítésű japán filmvilágban.

Elkészült a blog első videós kritikája az év legnagyobb mozis dobásáról, amely augusztus 29-én jelenik meg nálunk dvd-n, és blu-rayen. 

Henri Verneuil a francia filmek egyik nagyon megbízható iparosának számított. Rendezett már korábban remek háborúellenes filmet, hangulatos gengsztermozit, illetve felejthető akció kasszasikert (A betörés) egyaránt. Nem először és nem is utoljára dolgozott együtt Belmondo-val, aki döntött, hogy nagy riválisa, Delon után ő is tesz egy próbát a zsaruszereppel. ’75-ös mozija több szempontból is megelőzte a korát, talán az első olyan film volt, amely komolyabban foglalkozott egy sorozatgyilkos elméjével. Érdekes módon ma már éppen ez a Félelem a város felett legnagyobb hátránya: nehéz elképzelni, hogy a rendőröknek üzengető, bigott, a szexuális elfojtásai miatt nőket gyilkolászó elmebeteg sablonja valaha is eredetinek számított, olyan sokat koptatták már az azóta eltelt évtizedekben.