A gigantikus siker után alig két évvel már a mozikba került a folytatás, ami szintén hihetetlen eredményeket produkált a kasszáknál, ráadásul a kritikusok is észbe kaptak, hogy ez egy sikerfilm, ezt bizony dicsérni kell, ha jót akarnak maguknak. Nagyon sok szempontból érdemes a dicséretre ez a mozi, és bizonyos dolgokban tényleg jobb az első résznél, de azért hibák is jócskán akadnak, most mégis kezdjük inkább a pozitívumokkal.

A Pókember volt az első olyan film, amit a premier napján néztem meg a moziban, ugyanis annyira vártam már, hogy nem bírtam volna ki még egy napot. 13 évesen pedig ez a film maga volt a tökély, az akkoriban elterjedő divx-eknek hála (istenem, mennyire rég volt már!) egész nyáron ezt a filmet néztem, viszonylag jó minőségben. Gondolom azt már említenem sem kell, hogy a Pókember volt az első dvd-m, ami akkor még kemény 7 ezer forintot emésztett fel. Talán ez volt az utolsó film, amit gyermeki lelkesedéssel, megszámlálhatatlanul sokszor megnéztem. Mindez a nosztalgia azonban senkit se tántorítson el a továbbolvasástól, azóta eltelt tíz kemény év, és bár a film ugyanaz maradt, a szerző viszont annál többet változott.

Mielőtt bármit írnék, két dolgot szeretnék mindjárt az elején leszögezni. Az egyik, hogy ez egy borzalmasan rossz film, a másik, hogy hiába pózol egyes-egyedül kedvenc Bruce Willisünk a magyar moziplakáton, be ne dőljetek a cselnek. Bruce barátunk csak egy sokadik mellékszereplőt játszik ebben az amúgy zs-kategóriás akciógagyiban, ami már a kilencvenes években is rémesen szar lett volna.

Ez a nálunk nem különösebben ismert kanadai rajzfilm 1981-ben készült, alapjául a Heavy Metal című magazin történetei szolgáltak. Egy szkeccsfilmet láthatunk, amely egy kerettörténetbe ágyazva mesél el nekünk 6 sztorit, amiket a zöld kristályban manifesztálódó Gonosz köt össze laza szálakkal.

Belmondo néhány minden szempontból is csak közepes film(A bajhozó, Az örökös) után újra Philippe de Broca-val dolgozott együtt, akivel közösen eddig mindig hatalmas sikereket arattak olyan könnyed mozikkal, mint a Cartouche, a Riói kaland, vagy az Egy kínai viszontagságai Kínában.

Nehéz dolga van a kritikusnak, ha olyan filmről kell írnia, mint a Nővér. Persze, ha sznob lennék, könnyű lenne, a rendezőnő, Ursula Meier ugyanis Ezüst Medve díjat nyert ezzel a mozival a Berlinalé-n, így akár halálra is dicsérhetném a film minden apró momentumát. Nem kell azonban ettől megijedni, korántsem egy elvont, érthetetlen művészfilmről beszélünk, a történet végig követhető, közérthető marad, nincsenek megfejtésre váró, bonyolult szimbólumok, vagy egyéb a néző agyát különös módon megterhelő fejlemény. Viszont ettől még nem válik automatikusan jó filmmé.

Főhősünk, Cyrano kinek szíve, ó nemes,

Vigyázz most, versünk egy csöppet spoileres!

Cyrano nagyhangú, vicces, ügyes, szellemes

Ilyen figura a vásznon mindig kellemes.

Két verzió is készült; egy francia ’kilencvenes

És egy fekete-fehér amerikai ötvenes.

Mel Gibson legújabb filmje a Börtönregény kapcsán kedvet kaptam összeállítani a legjobb börtönös mozikat.

Miért szeretjük a börtönökben játszódó filmeket?

Talán ugyanazt el lehet mondani erről is, mint a horrorokról, hogy bármiféle valós kockázat nélkül átélhetünk nyomasztó dolgokat. De amíg a horrorok egyetlen célja a zsigeri hatás kiváltása, addig a börtönös mozik általában ennél jóval többre vállalkoznak. Az elnyomás, az igazságtalanság és a zsarnokság elleni harc szinte mindegyik filmben előkerült, a klausztrofób hangulatnak köszönhetően pedig a szereplőkkel együtt mi is szomjazzuk a szabadságot, amit ha elérünk, már kész is a katarzis. Közben olyan dolgokról mesélnek nekünk, mint a kitartás, a remény, az erő, a céltudatosság, és a férfiasság megannyi különböző történetbe csomagolva.

Szomorú, hogy a francia rendezőóriás, Jean-Pierre Melville 55 éves korában, szívrohamban elhunyt. Így sajnálatos módon az Egy zsaru című film marad az ő hattyúdala, mely egyértelműen a leggyengébb gengszterfilmje.

Melville-nek sajnos nem sikerült megújulnia ezzel a mozival. Pedig Az áruló virtuozitása után igencsak meglepően hatott A szamuráj visszafogottsága, ahhoz képest pedig a Vörös kör komplexitása. A stílusjegyek ebben a moziban is szembeötlőek, de sokkal kevésbé hatásosak, ennek köszönhetően a film is felejthető marad. A borongós képi világ ezúttal is meghatározó, ahogy a lassúság is, azonban ez utóbbinak nem sikerül fokoznia a feszültséget, épp ellenkezőleg, az Egy zsaru több helyen fullad totális unalomba. Erre a filmre már a bűnözőket körülvevő pátosz szintén kissé visszatetszővé vált. Anélkül, hogy álszent erénycsősz lennék, ezek a mozik azt sugallják, hogy a bűnöző óhatatlanul pórul jár, de ez annyira menő dolog, hogy még így is megéri.

Vegyük alapnak a régi, tipikus, ízes, francia, párosokra épülő filmvígjátékokat, tegyünk hozzá jóízléssel egy csipetnyi Jean Reno-t, fűszerezzük meg egy a maga egyszerűségében is különlegesen szép nővel, Raphaëlle Agogué-el, majd tálaljuk fel a nézőnek. Csak egy kérdésem van: ki fogja ezt Magyarországon megkóstolni?

Ez az a mozi, ami késett egy olyan jó tizenöt évet. Mel Gibson ott folytatja, ahol a Visszavágó után abbahagyta, teljesen ugyanaz a két karakter, sőt az egyetlen dolog, ami kiderül a múltjából, az is a Visszavágó utánérzése. Nem is lenne mindezzel baj, de Gibson papa így 56 évesen talán már egy kicsit kiöregedett ebből a szeretnivaló csibész szerepkörből. Nem mintha nem tudná ugyanolyan kiválóan alakítani, mint ahogy azt tette egész pályafutása során, de amikor már ennyi ránc barázdálja az arcát, akkor egy kicsit többet várnék el tőle, mint színésztől és mint karaktertől.

„Tappancs ekkor értette meg végleg, hogy egyedül maradt, és hogy a Virágzó Völgy nagyon-nagyon messze van, és az út tele veszélyekkel, mégis el kell jutnia oda, különben…”

Már öt éve újra akartam nézni gyerekkorom e sokszor látott csodáját, de csak nemrég sikerült beszerezni a megfelelő minőségben, a klasszikus szinkronnal. A hatás pedig valami egészen elképesztő volt. Érdekes belegondolni, hogy a gyerekkori élmények milyen mélyen gyökereznek a tudatalattinkban, formálva minket és a személyiségünket, hogy aztán a megfelelő pillanatban a kellő erővel kitörjenek.

Őszből lassan télbe fordul az idő. A fák már mind kopárak, az ég pedig végtelenül szürke. A sártenger közepén két gengszter áll egymással szemben. Ha csak ezt az egyetlen jelenetet, vagy ezt az egyetlen képkockát megnézzük, már biztosan tudjuk, hogy ennek a történetnek egyszerűen nem lehet jó vége.

"- Jó film lesz ez.
- Miért?
- Mégiscsak Ridley Scott rendezte.
- Mikor rendezett Ridley Scott utoljára igazán jó filmet?
- Hátööö…"

Mégis vártam. Olyannyira, hogy direkt nem néztem meg egyetlen előzetest, egyetlen fotót, vagy jelenetet, vagy bármit, ami a neten keringett a Prometheusról. Nem volt egyszerű, de kibírtam, így teljesen szűzen, pusztán az előző Alien filmek iránti szeretettel a szívemben (ejj, de nyálas) ültem be a moziba. Durván SPOILER-es lesz, de igazából nem vesztesz semmit, ha kihagyod ezt a filmet.