Na ilyen az, amikor kötelességből kell írni egy filmről. Ez volt az egyik legelső Oscar várományos film, amit láttam, és ha már annyit emlegettem a különböző egyéb cikkek alatt úgy voltam vele illene írni róla valamit. Úgyhogy ez lesz az utolsó olyan film, amiről még az Oscar díjkiosztó előtt írok. Persze ez nem jelenti azt, hogy önmagam, meg a nyájas olvasó kínzása érdekében ne írnék majd a maradékról a következő pár napban.
És, hogy miért húztam, halasztottam, hogy írjak róla, hát mert szerintem összességében ez egy kifejezetten rossz és unalmas film. Ráadásul musical, ahogy a West Side Story is, olvasópróba is van benne, ezzel megy el a film jelentős része, ahogy az megtalálható Az élet Ricardóéknál-ban, és a Vezess helyettemben is. És Andrew Garfield játékán kívül közel értékelhetetlen minden benne. Garfieldot sokan utálták, de ez a nem rég bemutatott legújabb Pókember film után változott, így neki is lehet szurkolni, hogy megkapja élete első Oscarját. A Globe-ot behúzta már érte, mert tényleg nagyon jó a szerepben, de a Globe-on külön díjazzák a vígjátékot, vagy musicalt, és külön a drámát. Így az Oscar minden bizonnyal Will Smith-nek meg a Richárd királyért.
Vagy Benedict Cumberbatch-nak a Kutya karmai közöttért. Ezen kívül a filmet mindössze a vágásért jelölték - amit természetesen most sem értek, hogy miért - és az úgyis a Dűnének, vagy pedig a Ne nézz fel!-nek megy majd. De se a zenéért vagy eredeti dalért nem jelölték, ami azért mond valamit egy musical esetében, leginkább azt, hogy semmilyen, és bár még az elején reménykedtem, egyetlen fülbemászó dallama nincs. Holott ez valami nagy siker volt a kilencvenes években - legalábbis Amerikában.
És ezzel el is jutottunk a dolgok rákfenéjéhez, ez már egy annyira rétegfilm, hogy még az USA-ban se értettem mindenki, illetve bocsánat nem volt rá kíváncsi mindenki. Mert Jonathan Larson élete abból állt, hogy rendezett két musicalt aztán meg halt meglehetősen fiatalon. Értékelni csak ezután kezdték, és HÁROM Tony díjat is kapott posztumuszként, meg egy Pulitzert, csak úgy ráadásként. A film azonban nem erről, hanem egy soha be nem mutatott darabjáról, a sci-fi elemekkel dúsított Superbiáról szól. Meg arról, hogyan sikerült a nagy rágörcsölés közepette mindenkit megbántania, elhanyagolnia és végső soron elmarnia a környezetében/ből.
Azután menetközben kiderül, hogy eme musical afféle allegóriáját is adja nem csak Larson 220 felett égő életének, de a 80-as ével végén kirobbanó AIDS parának is, amit első sorban Larson meleg baráti körének fogyatkozásából vehetünk észre. Maga a történet meglehetősen vékonyka, unalmas, Larsont még így is sokkal jobb fejnek tűntetik fel - afféle szórakozott művész, aki el van a saját kis világában -, mint amilyen a valóságban lehetett, de ennek dacára is átjön, milyen idegesítő is lehetett a valóságban. Garfield borzalmas feladatot vállalt magára, szó szerint a hátán viszi a Netflix produkcióját, így kiemelve azt a sokévi átlag közül, ennél is szörnyűbb ráébredni, hogy még így sem elég jó. Hol van ez például az idei másik nagy musicalhez képest, hát sehol.
Nem is jelölték se forgatókönyvre, se legjobb filmre, hogy a rendezést jótékonyan felejtsük is el. A Golden Globe-on ugyan indult a legjobb film kategóriában, de a West Side Story röhögve agyonverte. Garfieldon kívül az egyetlen színész, aki emlékezetes az Vanessa Hudgens, az ő jeleneteit különösen jó volt nézni, ugyanakkor az elmúlt tíz évi tevékenysége alapján Hudgens egyike lett azoknak a nagy reménységeknek, aki nem igazán talált magára Hollywoodban.
Úgyhogy a tick, tick... BOOM!-ra ugyanaz a sors vár mint a legtöbb olyan musicalre, amelyek jöttek, láttak, aztán viharos gyorsasággal eltűntek a süllyesztőben. És még azt se tudom, mondani, hogy kár érte, mert valahogy így néz ki, amikor egyetlen színészre húznak fel mindent, és elfelejtik, hogy egy filmhez ennél picit több kell, amiért rendszerint több száz ember dolgozik nap mind nap. És mondom mindezt úgy, hogy én lennék a legboldogabb ha idén Garfieldhoz kerülne a szobrocska, mert a szívét, lelkét beletette ebbe a filmbe, és a jelenlegi versenyzők közül kétségkívül ő érdemelné meg a legjobban. Még úgy is, ha ezt az elképesztő alakítást, egy kifejezetten rossz filmben nyújtotta.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
