Paul Newman ezzel az 1963-ban készült westernbe oltott drámával vált igazi sztárrá Hollywoodban. Teljesen megérdemelten, míg korábban csak egy James Dean klónnak tartották, ezzel a filmmel sikerült kitörnie a skatulyából. Egy végtelenül önző, a saját vonzerejével teljesen tisztában lévő, élvhajhász fickót alakít 100%-ig hitelesen.

A film nem a múltba vezet minket vissza, hanem a készítésének jelenidejében játszódik, úgyhogy nem beszélhetünk a hagyományos értelemben vett westernfilmről. A fényképezés fekete-fehér, ami 1963-ban már nem volt túl jellemző, valószínűleg ezzel is a film témáját próbálták elmélyíteni, ahogy a régi világot felváltja az új. Nem csak Paul Newman nagyszerű, hanem vele egyenértékű az összes többi szereplő is. Sok mindenről szól ez a film, a felnőtté válásról, a generációk közti szakadékról, rég eltemetett bűnökről. Egy igazán szép mozi minden értelemben, de a történet nagyon-nagyon lassan bontakozik ki. Láthatunk persze közben jó jeleneteket, azonban végig azt várjuk, hogy történjen valami, robbanjon ki a szereplőkből a feszültség. Végül persze van pár részeg kiabálás, de az igazi dráma elmarad, a film végén is csak az történik meg, ami tulajdonképpen törvényszerű volt. Mindamellett a Hud elég lehangoló élmény, egy olyan világ, egy olyan kor pusztul el benne végérvényesen, amely iránt erős nosztalgiát próbálnak éreztetni a készítők.

Mario Bava filmjei közül ez volt az egyetlen, ami kis hazánkban is hozzáférhető volt a szépemlékű VICO forgalmazásában. Így most ezt az alkotást vhs minőségben (az ifjabbak kedvéért 4:3-as, életlen, szemcsés, helyenként ugráló képpel), illetve az akkor készült ezeréves szinkronnal hallottam. Ez utóbbiból kiderült, hogy az igénytelenség, az nem egy új dolog: a szinkron valami bődületesen pocsék minden értelemben. Az elején azt hittem narrátoros lesz a film, ugyanis lehetett hallani a magyar alatt az angol szinkront is. Másrészt annyira fakó, élettelen, hiteltelen és amatőr volt a főhős hangja, mint ebben a szép, narrátoros korszakban. De nem, ez bizony szinkronosan futott, és sikerült tökéletesen elidegenítenie a filmtől. Mindamellett valószínűnek tartom, hogy ez egy erősen megvágott verzió, Bava ugyanis már a '60-as években sem spórolt a művérrel, és itt sem lehetett rá oka. Ilyen sanyarú körülmények között persze átjön a retró-érzés, csakhogy a filmalkotás élvezeti értéke igencsak csökken.

Mi maradt így az angolul Hatchet for the Honeymoon címmel bemutatott moziból? A főszereplő kezdetben egy George Hilton szerű szépfiúnak tűnt, de később kiderült, hogy játszani is tud. Szerepe szerint egy kissé az Amerikai Psycho Patrcik Batemanjét vetíti előre (egy kicsit még hasonlít is Christian Bale-re), de persze annyira nem őrült. Ami megmaradt a látványvilágból, abból lejött, hogy Bava még mindig mestere a képalkotásnak, ebbe a filmben nem csak az operatőri, de a rendezői feladatokat is ellátta. A baltán tükröződő szempár, vagy a kietlen kastélyban lebegő kamera egyaránt emlékezetes képsorok, eredeti képarányban nyilván sokkal jobb a film. A párbeszédek kicsit butának tűntek, de az is lehet, hogy ez csak a szinkron hibája. A történetben viszont érdekes, ahogy egyértelmű párhuzamokat vonnak a halál és a házasság között. A zenéje szintén kiváló a filmnek, remek hangulatot kölcsönöz egész végig, érezhető, hogy vérbeli európai mozival van dolgunk. A történet felénél egy elég érdekes műfajváltás történik, amit nem igazán tudtam mire vélni, ugyanis semmit sem magyaráznak el ezzel kapcsolatban. Így számomra az sem volt egyértelmű, hogy a főhősnek miért kell gyilkolnia ahhoz, hogy rájöjjön a nagy titokra.

Szóval voltak értelmetlenségek rendesen ebben a filmben, de Bava rendezésére nem lehet panasz. A Hentesbárd mindenképpen a gyengébb alkotásai közé tartozik, de amilyen remekműveket készített, azokhoz képest nem nehéz rosszabbat készíteni. Amúgy jó poén volt a filmben, hogy a főhős Bava legjobb filmjét, a Black Sabbath-ot nézi a tévében, és beépíti a saját gyilkosságához is.

Brian DePalmával kapcsolatban már sokszor, sok helyütt olvastam, hogy mekkora Hitchcock epigon, amit nem tudtam mire vélni, az általam látott DePalma filmekben (Carrie, A sebhelyesarcú, Aki legyőzte Al Caponét, Carlito útja, Mission: Impossible) ez nem igazán volt tetten érhető. Viszont szeretem ezeket a mozikat, DePalma pedig a nagy hollywoodi fenegyerekek közé tartozik, úgyhogy meg akartam ismerkedni a korai munkáival.

1973-ban készítette a Nővéreket, és ebből egyértelműen kiderül, hogy miért is tartják Hitchcock-utánzatnak DePalmát. A Nővérek szinte az összes sikeres Hitchcock filmből lenyúl igen fontos momentumokat, így A kötélből, a Hátsó ablakból, és a Psycho-ból egyaránt. És ezt nem úgy teszi, mint Tarantino, hogy más kontextusba helyezi, amúgy is tök ismeretlen filmek bizonyos jeleneteit. Nem, itt tök ugyanaz a funkciója, ráadásul akkor még Hitchcock is élt és dolgozott, nagy filmjei még nem halványultak el, illetve porosodtak be. Ezek a lopások nem csak kissé pofátlank (oké, DePalma imádta Hitchcock-ot, ezt lehet érezni, de akkor is elvetette a sulykot, Hitch simán perelhette volna a Nővérek miatt), de a filmnek is kissé hátrányára vannak, ugyanis így sokkal kiszámíthatóbbak a fordulatok.

Viszont a sok lenyúlás ellenére egyáltalán nem egy rossz film a Nővérek. A feszültséget még így tökéletesen fenntartja és finoman adagolja. Már az első, tök ártalmatlan jelenetekből érezhetjük, hogy valami nagyon rossz fog történni, hála a zenének, illetve az ügyes forgatókönyvnek, és persze Margot Kiddernek, aki valami elképesztően nagyot alakít a Nővérekben, kár hogy mégis mindenki úgy emlékszik rá, mint a csúnya Lois Lane-re. Ez a finom adagolás végül egy remek suspense jelenetbe, majd egy véres sokkeffektusba torkollik. DePalma használja az osztott képmezőt is, elég ügyesen és bravúrosan, de ettől még feleslegesnek éreztem. A mozi mindenesetre innentől is kellően feszült marad, hogy aztán a végkifejletben kirobbanjon. Ez a szürreális jelenetsor, ami a főhősnő szemében játszódik fekete fehérben, igazán hátborzongató, brutálisan belevezet minket ebbe a totális őrületbe. Azt hisszük, hogy össze is akar minket zavarni, de azt majd csak később teszi meg. A legutolsó jelenetet egyszerűen képtelen vagyok értelmezni.

A rendező, Brian DePalmában nem volt meg az az elegancia, mint Hitchcockban, az ő filmje annál jóval direktebb, brutálisabb és nyomasztóbb. Éppen ezért nyilvánvaló nyúlásai ellenére is abszolút megéri megnézni a Nővéreket.

Az óceánjáró zongorista legendája azon kevés filmek közé tartozik, amelyben nagyjából minden rendben van, mégsem nyerte el a tetszésemet.

A főszerepben egyik kedvenc karakterszínészemet, Tim Roth-ot láthatjuk, aki nagyon emlékezeteset alakít 1900-ként, aki egy emberfeletti tehetség, de sosem mer leszállni a hajóról. A fényképezés szintén gyönyörű, Koltai Lajos fantasztikusan szép képekkel festi meg számunkra ezt a világot. A zenét a filmzeneszerzők legnagyobbika, Ennio Morricone szerezte, és valóban csodálatos, méltó a maistro nevéhez. A rendezésbe szintén nehéz lenne belekötnöm, a film több ponton is úgy tűnik, mintha belecsúszna a giccsesség pöcegödrébe, de végül mindig sikerül ízlésesnek maradnia. Egyetlen problémám, hogy számomra kicsit túl dagályos volt ez a fajta történetvezetés, a mozi két órája nekem simán tűnt jólyan 3 óra körülinek. A forgatókönyv legandagyártási mechanizmusa kicsit túl direkten ért, de a film más helyütt is elég szájbarágós.

A másik lehetőség az, hogy Az óceánjáró zongorista legendája egy hangulatfilm, és engem nem a legjobb pillanatban ért, és talán megérdemel még egy esélyt.

Sokat hallottam már az év legjobb vígjátékáról, úgyhogy nagyon ideje volt már megnéznem, miről is van szó.

Az alapötlet kiváló, az emberek többségének van főnöke, és az emberek többsége természetéből fakadóan utálja, ha seggfej, ha nem. Úgyhogy bárki beleélheti magát a főhőseink sanyarú helyzetébe, aztán természetesen jókat röhöghet, amikor megszívatják a főnököket. Kicsit eszünkbe juthat a Hivatali patkányok, de ez a film nem akar olyan magasságokba emelkedni, megmarad a szórakoztatás szintjén. És valóban egész jól kihasználja a helyzetekben lévő humorforrást, a sztárszínészek pedig élvezettel lubickolnak a negatív szerepekben: Kevin Spacey az igazi nagy ász, Colin Farrell viccesen tapló, Jennifer Aniston pedig végre ledobta a jókislány klisét, és hihetetlen szexi ebben a nimfomániás perverz ribanc szerepkörben, olyannyira, hogy a mozi nézőközönségének férfijai egy emberként rohamoznák meg érte a vásznat. Ami egyébként egy kicsit hiteltelenné is teszi ezt a szálat, de vígjátékról lévén szó, ez nem túl nagy hiba. A főnököket egészíti ki remekül Jammie Fox is, aki szintén nagyon vicces. Hozzájuk képest az igazi főszereplők kissé elhalványulnak, de ez legyen a legnagyobb probléma.

A lényeg azonban az, hogy néhány poén ugyan nem működik, és nem is egyenletesen színvonalas a film, azért többnyire sokat lehet rajta röhögni, úgyhogy megkapja az ember azt, amit egy jó vígjátéktól joggal elvárhat.

Sajnos az ezt megelőző műsorra nem tudtam elmenni, pedig remek filmekről beszélgettek akkor is. Most pedig itt a harmadik előadás, ezúttal már a Corvin Filmpalotában.

Ami személy szerint nekem csalódást okozott. A Toldi hangulatát alapból jobban szeretem, mint az elmultiplexesedett "Filmpalotát", de nem is ezzel volt a legfőbb bajom. Elég kellemetlen volt, hogy a műsorvezetőnek Puzsér Róbertnek többször elromlott a mikrofonja, illetve hogy nem tudták lejátszani a Harcosok klubjából kivágott filmrészletet. De előfordult, hogy a villanyt felejtették égve, vagy épp minden különösebb ok nélkül lekapcsolták. Ezeket a bakikat és kínos helyzeteket Puzsér kivétel nélkül remek poénokkal oldotta fel, de attól még ciki volt.

Más tekintetben viszont sokkal profibb lett maga a műsor. Egyrészt jó ötlet ez az este 6 órás kezdés, így nem nyúlik át hajnalba a levetített film. Másrészről a műsorvezetők ezúttal tartották magukat a menetrendhez, nagyjából időben elkezdődött a beszélgetés, és nagyjából időben be is fejeződött. Sokkal pörgősebb, sokkal érdekesebb volt az egész, mint az első alkalommal. Ehhez hozzátartozik, hogy Puzsér műsorvezetőtársai közül nekem Farkas Attila Márton a személyes kedvencem, akivel a lehető legritkábban sem egyezik a véleményünk, ám stílusa, humora és kimagasló műveltsége révén ő az, aki leginkább fel tudja verni a versenyt Puzsér markáns véleménynyilvánításaival szemben. Most ő volt a beszélgetőpartner, de úgy éreztem a rádióban jobban ki tudott bontakozni az egyénisége, mint most a moziban, a közönség előtt. Természetesen érdekes véleményeket, új nézőpontokat hallhattunk a felsorolt kiváló filmekkel kapcsolatban.

Amik közül már az összeset láttam. Míg az első előadás hatására több filmhez is kedvet kaptam (az Egy makulátlan elme örök ragyogását azóta meg is néztem) most viszont az összes alkotást láttam. Ezek közül az Amerikai szépséget, a Harcosok klubját, a Más világot, és a Született gyilkosokat illene újra megnéznem, mert már jó rég láttam őket. Régebben ezek az filmek annyira nem jöttek be, de nyilván mai szemmel máshogy értékelném őket, mint 15-16 évesen. A Félelem és reszketés Las Vegasban-ról nem olyan nagyon régen írtam, valóban nagyon különleges, de szerintem nincs helye minden idők TOP 100 legjobb filmje közt. A Torrentével hasonlóan szkeptikus vagyok, de az ő figurája valóban van annyira kultikus, hogy helyet kapjon a listán. Maximálisan egyetértettem az Utolsó tangó Párizsban, a Nincs bocsánat, vagy a Veszedelmes viszonyok helyezésével. Az Utolsó tangó-ból ráadásul sikerült valóban kiváló és emlékezetes részleteket kiragadni, amelynek hatására kedvet kaphattak a megtekintésére azon elvetemültek is, akik még sosem látták. Bár az is igaz, hogy a rádióműsorban talán kicsit jobban körüljárták a film mondanivalóját, ezt most Farkas Attila Márton érdekességei ellensúlyozták. Végül a Las Vegas végállomás-t vetítették le 71. filmként, amit szintén láttam, így engedtem egyre fokozódó éhségemnek, ami a Wikinger étterem hamburgerei felé űztek a Corvin moziból.

Összességében jobb volt ez a műsor, mint a legelső, abszolút érzékelhető volt a fejlődés, csak a Corvin bakijait úszhattuk volna meg.

"- You Warrios are good, real good!

- The best."

Ez a Walter Hill rendezésében készült The Warriors nem más, mint a '80-as évek egyik legjobb filmje.  Bár 1979-ben készült, de ettől még a fenti állítás maximálisan igaz rá. Az én érdeklődésemet az Entertainment Weekly 50 kultfilmet összeállító listáján elért 16. helyezés keltette fel, amúgy semmit sem tudtam a moziról.

A The Warriors egy nagyon stílusos alkotás, amely előrevetíti nekünk a következő évtizedben kialakuló MTV klipesztétikáját. A vágások nagyon gyorsak, a szereplők folyamatos mozgásban vannak, aminek köszönhetően rendkívül dinamikus, pörgős az egész játékidő az elsőtől az utolsó percig. A verekedések rendkívül jól néznek ki, de ez is elsősorban a vágás érdeme, illetve az egész filmet meghatározó kiváló zenei aláfestésé, ami tökéletes összhangban van a kék szűrős fényképezéssel és a betondzsungel látványával. A történet maga nem érdemel különösebben szót, de arra jó, hogy kellően izgalmasan teljen el ez a másfél óra, ugyanis egy fél pillanatra nem ül le a cselekmény. Érdekes megközelítés az is, hogy a főszereplő Warriors banda igazából nem különbözik a többitől, csak azért velük érzünk együtt, mert ártatlanul üldözi őket az összes többi. A szereplőknek nem kell nagy alakítást nyújtaniuk, senki sem különösebben emlékezetes. Egyedül a Mercy-t alakító Deborah Van Valkenburgh-ot éreztem az átlagnál jobb választásnak, belőle áradt a szépsége ellenére is valami szakadt trampliság, ami elképesztően bájossá és vonzóvá tette. Talán még a '80-as években később kis görényeket alakító David Patrick Kelly emelkedik ki a színészek közül őrült gyilkosként. A képregényes hatást pedig Hill a 2005-ben készült rendező verzióban valódi képregénykockákkal, kiírásokkal és animációkkal fokozza, ami nekem nagyon nagyon bejött, de megértem, hogy az ilyen utólagos belenyúlás bántja a szemét a film régi rajongóinak.

Persze innentől kitalálhatjátok, hogy a The Warriors erényei ennyiben ki is merülnek, egy rendkívül felszínes, ám elképesztően stílusos és végtelenül szórakoztató filmmel van dolgunk, biztos megnézem még párszor. Valószínűleg a rendezőnek, Walter Hill-nek is ez a legjobb munkája, pedig olyan közismerten sikeres filmek fűződnek a nevéhez, mint a 48 óra, vagy a Vörös zsaru. Kevés olyan mozi létezik amely ennyire előre meghatározott egy évtizedet, illetve még 31 év elteltével is fiatalos és lendületes maradt.

A legutóbb látott filmek miatt már kezdett a szememben kicsit lerombolódni Louis De Funes mítosza, de ez a mozi teljesen helyrerakta. És az is kiderült, hogy pont úgy, ahogy a legtöbb színész, úgy Louis De Funes sem tud önmagában élvezhetővé tenni egy filmet, ahhoz kell mögé egy kiváló forgatókönyv, amit meg is kapott.

Az Egy kis kiruccanás gyakorlatilag nem más, mint a francia A tizedes meg a többiek. Egy hasonló hangvételű, a második világháború idején a németek által megszállt országban játszódó, humoros kisemberek története ez kalandokkal, illetve átöltözésekkel. A filmnek megvan a maga poénosan izgalmas hangvétele, rendkívül fordulatosan telik el ez a két óra, nagyszerű jelenetekkel tarkítva. A gőzfürdőben Tea for Two-t fütyölő Funesen egyszerűen szakadni lehet a röhögéstől. Jól megszokott figurája némi arisztokratikus mellékízzel bővül, aminek szegény Bourvil látja a kárát. Egyébként ő tényleg nem ér fel Funeshez komikusként, de végig szerethető karakter marad. A mozi legnagyobb ereje azonban a sziporkázó forgatókönyvben rejlik, amely az első perctől az utolsóig elvarázsol minket remek ötleteivel. Mindamellett feltűnt nekem, hogy az összes francia mindent feladva, szó nélkül segít a bajba jutott angol katonákon, fel sem merül bennük semmilyen más alternatíva. Ez azért nem igazán hiteles, de a mozi erényeit tekintve könnyen megbocsájthatóak is lehetünk.

A magyar szinkron ezúttal egy '86-os klasszikus, a Pannónia Stúdióban készült, és természetesen nagyszerűen sikerült. Funes magyar hangja Suka Sándor, akit nem túl sokszor szinkronizálta a francia színészt, ennek ellenére hamar megszokhatjuk, teljesen korrekt a szerepben, bár Haumann Péterhez azért nem ér fel.

Tegnap éjszaka láttam a filmet, reggel pedig nehéz volt eldönteni, hogy tényleg láttam-e, vagy csak egy borzasztóan zavaros rémálmom volt. 1985-ben készítette ezt a műremeket a Cannon Group, amelynek nem épp a színvonalas alkotások a védjegyei, illetve az a Tobe Hooper rendezte, akinek egyszer véletlenül összejött egy remek film, aztán soha többé nem tudott értékelhető alkotást felvonultatni.

Dehát ezek az előzmények sem készíthetnek fel minket arra, amit látnunk kell. Fél óra után már menekülni akartam, és kikapcsolni az Életerőt. Hatalmas akaraterővel bírtam csak tovább nézni. Egy kritikában sem szoktam leírni miről szól a film, de most komoly bajban is lennék, annyira egy zavaros baromság az egész film. Valamilyen szinten persze megmagyarázzák az eseményeket, ennek ellenére a legendás 9-es terv a világűrből-t idézi ez a túlzsúfoltság. Van itt elképesztően gyönyörű, meztelen nő, aki kiszívja az életenergiát, és telepatikus kapcsolatban áll az egyik űrhajóssal, akinek ő szándékosan a vágyai megtestesülése. De belekeverik ide a vámpírmítoszt, a zombi-apokalipszist, a földönkívüli testrablást és a hipnózist is. Az effektek a '80-as évekhez képest még viszonylag jók, így talán nem olyan ciki az összkép, mint amilyennek hangzik. A színészek teljesen jellegtelenek, és rosszul is játszanak. Az egyetlen ideális választás a Space Girl szerepében Mathilda May, aki sok filmmel ellentétben (S1m0ne) tényleg annyira szép és tökéletes, hogy elhisszük ő valakinek a vágyálma.

Az Életerőt azért éri meg legalább egyszer végigszenvedni, mert ekkora értelmetlen, zagyva baromságot nem sokat láthattok életetekben.

Mifelénk nem hallott erről a filmről még a kutya se, pedig egy hatalmas amerikai klasszikusról van szó, amelynek örökösen bérelt helye van a filmlexikonokban, illetve a hasonló filmes könyvekben. Ellentétben mondjuk A hét mesterlövésszel, melyet viszont gyakran kifelejtenek. Ebben a filmben a kor legnagyobb western sztárjai szerepelnek, John Wayne és James Stewart, a negatív szerepben pedig Lee Marvin, illetve szinte statisztaszerepben láthatjuk a későbbi spagettiwesternek emblematikus alakját Lee Van Cleefet. Filmtörténeti jelentőségű az a jelenet, amelyben John Wayne egy Bud Spencer maflással a leteríti.

Na de milyen valójában ez a film?

James Stewart túl öreg zöldfülű ügyvédnek, ráadásul kicsit túljátssza nem túl bonyolult szerepét, John Wayne szintén túl öreg ereje teljében lévő pisztolyhősnek, és pont ugyanazt alakítja amit mindig szokott, talán kissé unottabban, mint máskor. Lee Marvin pedig olyan, mintha seggrészeg lett volna az egész forgatás alatt, amit róla könnyedén el is tudok hinni. A sztori szép lassan halad a szokásos sablonos amerikai giccs mentén, amely bemutatja milyen nagyszerű is az amcsi demokrácia. Nagyon régimódi alkotással van tehát dolgunk akár a cselekményvezetést, akár a díszleteket, akár a színészi játékot vesszük alapul. Ezután már két évvel olyan sokkal szórakoztatóbb, és maradandóbb alkotás született, mint amilyen az Egy maréknyi dollárért, ezelőtt két évvel pedig ott volt a mai napig szórakoztató A hét mesterlövész.

Amiért a film klasszikus, az pedig egy két perces flashbackben történik meg a játékidő során. Kiderül ugyanis, hogy nem a béna James Stewart lőtte le egy párbajban a gonosz Liberty Valance-t, hanem John Wayne egy fedezékből. Mégis Stewart a hős, míg Wayne egyedül és magányosan hal meg. Ez valóban sokkal érdekesebbé teszi az összképet, de ez még egy igen gyenge kísérlet a western mítosz lebontására, pláne az Eastwood féle Nincs bocsánat tükrében.

A film ettől még lehetne szórakoztató, mint amilyen például a szintén Jhn Wayne főszereplésével készült Rio Bravo, de sajnos nem az. Emiatt a rövidke jelenetért pedig ma már kár végignézni. Amerikai sznobok persze mindig lesznek, akiknek ez tetszik (lásd imdb átlag), de attól még ez a film poros, idejétmúlt, és nem sok értelme van ma már megnézni.

Ridley Scott-tól alapvetően jobb filmet várnék el, William Monahantől pedig jobb forgatókönyvet. Több helyen is olvastam a filmről, hogy unalmas, vontatott és zavaros. Egyik sem igaz, a cselekmény folyamatos mozgásban van, mindig történik valami érdekes, és annyira nem bonyolult az összkép, hogy ne lehessen követni az eseményeket. Akkor mégis miért lehetett sokaknak ez az érzése? Azért mert a film elején nem tudunk senkivel sem azonosulni. Russel Crowe egy cinikus, dagadt nagyarcú főnök, Leonardo DiCaprió pedig egy lekezelő, nagypofájú szarházi. Így nem tud magába szippantani a mozi, úgyhogy csak sodródunk, és nem igazán érdekel senkit se, hogy mi fog történni, bármilyen profin is valósították meg az egészet. Mert amúgy a forgatókönyvön kívül minden rendben van, a színészek remekül játszanak (Mark Strong különösen emlékezetes), az akciójelenetek látványosak, a fényképezés nagyon szép. De mindhiába, ha egyszer itt van nekünk egy harmatgyenge szerelmi szál, Leo pedig teljesen ugyanazt hozza (öltözködésben, beszédstílusban, de még telefonálás módjában is), amit A téglában már láthattunk tőle. A végére persze inkább vele tudunk együtt érezni a történet előrehaladtával, de addig türelmesen el kell jutnunk. És mivel a filmnek szemmel láthatóan nincs igazi célja, ezért hiába pörgős a sztori, hiába jók a színészek, egyszerűen nem működik, nem tud száz százalékig bevonni a cselekményébe.

"A társalgóban voltam, amikor hallottam, hogy fuldokoltál. Elfogyasztottam a teám és a sütim, és azonnal iderohantam."

Ha már ennyire nagyon belejöttem Woody Allen legújabb filmjeinek világába, akkor ideje volt bepótolnom a nagyon sokat kritizált Fülest is. Mivel éppen egy könnyed, humoros filmecskére vágytam, így tökéletes választásnak tűnt.

És az is lett. Nem röhögtem halálra magamat, de azért nagyon jó poénokkal volt tele az egész játékidő. A cselekmény maga kellően fordulatos volt, a másfél óra alatt egy pillanatra sem ült le. A három főszereplő egyaránt élvezeteset alakított, Scarlett Johansson bájosan furcsa volt lökött újságírópalántaként, Hugh Jackman pedig szintén ideális gyanúba keveredett, kifinomult angol úriemberként. Woody Allen szintén játszik a Fülesben, és természetesen ezúttal is saját magának írta a legnagyobb beszólásokat, de jól megszokott figurája nem kerül mégsem tolakodóan az előtérbe. Bár az nagyon átjön a filmből, hogy Woody jobban ért a vígjátékhoz, mint a krimihez, ugyanis igazi meglepetésnek, vagy ne adj isten feszültségnek a nyomát se találhatjuk, mégis nagyon kellemesen eltelik ez a 93 perc. Woodynak még mindig rengeteg jó ötlet van a tarsolyában. A zenei aláfestés is tökéletes, Strauss, Csajkovszkij komolyzenéi mindig a lehető legjobbkor szólalnak meg, vagy éppen hallgatnak el.

A magyar szinkron viszont pocsékra sikerült a Füles esetében, jelentősen csökkenti a film élvezeti értékét. Woody Allen hangjának Szombathy Gyulát választották, aki remek komikus és kiváló színész, de alkatilag nem passzol egyáltalán Woodyhoz. A hangja szinte leesett a filmről, annyira nem illett oda. Scarlett Johansson pedig Haumann Petra lett, aki egy kicsit túljátszotta a karaktert, ezáltal jóval idegesítőbb lett, mint az eredetiben. Hugh Jackman sem járt jobban, aki egy nagyon simulékony, enyhén buzis magyarítást kapott, ami abszolút nem illik hozzá, mint színészhez. Egy szó, mint száz, ezt a filmet mindenképpen eredeti nyelven érdemes megnézni.

A Füles nagy valószínűséggel a Match Point utáni felfokozott várakozások miatt kapott rossz kritikákat annak idején, mert elvártak volna tőle valamilyen komolyabb mondanivalót, és nem kapták meg. Így pár évvel később mind színvonalában, mind poénok tekintetében a Füles tökéletesen beleillik Woody Allen életművébe. Egy pillanatra sem próbál többnek látszódni egy szórakoztató krimikomédiánál, úgyhogy kár lenne tőle mást várni.

Ezen a magyar címfordításon is jókat lehet derülni, ugyanis teljes inkompetenciáról árulkodik. Nagyon nehéz lett volna a The Cell ne úgy lefordítani, hogy A cella, de ezúttal sikerült. Azt, hogy mellesleg semmi köze sincs magához a mozihoz az már egy külön sztori.

Nem lesz ez a kedvenc filmem, mert annyira beteg és nyomasztó, amelyhez foghatót még keveset láttam. Ezt a filmet elsősorban a különlegessége, mégpedig a különösen elborult látványvilága miatt érdemes megnézni, mert tuti, hogy ilyet sehol máshol nem láthatsz, annyira szürreálisan egyedi az egész. Maga a sztori sem úgy alakul persze, ahogy várnánk. A főszerepben Jennifer Lopez nekem teljesen oké volt, jó hogy megmutatták a szexis oldalát is, nem próbáltak belőle egy kemény hősnőt faragni. Persze, azért érződik rajta, hogy nem színésznő, de nem teszi tönkre a filmet. Vince Vaughn-t viszont abszolút nem tudtam komolyan venni FBI ügynökként, túl sok humoros szerepben láttam, amikben azóta szerepelt. Viszont jópofa, hogy Novák Peti a karakter neve. A sorozatgyilkost Vincent D'Onofrio játssza, aki messze kimagaslik a két másik színészhez képest.

A történet érdekes vonulata, hogy megpróbál együttérzést kelteni bennünk az elképesztően beteg sorozatgyilkos után, de az esetemben ez kevésbé működött. Ezt a mozit nagyon nem ajánlom gyenge idegzetűeknek, mert annyira nyomasztóan durva, amilyet csak ritkán láthat bárki is. Viszont akik hozzám hasonlóan szeretik az érdekességeket, azok ne habozzanak!

Öt vagy hat évvel ezelőtt már láttam egyszer ezt a filmet, emlékeztem belőle bizonyos dolgokra, de annyira nagyon nem fogott meg, hogy újra megnézzem. Ma viszont úgy éreztem eljött az ideje.

Edward Nortonra természetesen emlékeztem, hogy mennyire jól alakít, pedig ez volt a legeslegelső filmje, mégis lazán lejátssza a vászonról az akkoriban szupersztárnak számító Richard Gere-t. Na ő viszont kifejezetten irritáló jelenség az őszes sármjával, meg a kisállatra emlékeztető fejével. Nem mondom, tökéletesen hozza amit kell, Nortonnak alapból sokkal látványosabb a szerepe. Ami még igazán említést érdemel az a forgatókönyv felépítése, ugyanis rendkívül fordulatos, de nem a megszokott hollywoodi értelemben. Az elején a szokásos sablonok mentén próbálja terelgetni a témát, mintha lenne valami nagy összeesküvés a háttérben, ingatlanügyletekkel, titokzatos eltűnt személyekkel, meg a többi hasonlóval. Aztán mindezen csavar egy nagyot, utána kifejezetten izgalmassá válik a már oly sokszor látott tárgyalás, de a végén még ezt is képesek megfejelni egy csavarral. Más kérdés, hogy a játékidő lehetett volna egy picit rövidebb, úgy talán még feszültebb lett volna az összkép.

Valamire viszont nem emlékeztem: a film zenéje átkozottul jó, nagy rendezői hiba, hogy ilyen ritkán csendül fel. Ti mindenesetre hallgassátok meg!

Nem akartam megnézni ezt a filmet. Így látatlanban valahogy olyan gagyinak tűnt ez a magyar alcím, azt hittem, valami western sci fivel van dolgom. A másik dolog meg, hogy Qui Gon Jinn és James Bond, mint westernhősök? Ugyan már. Erre csak rátett az a tény, hogy a kereskedelmi tévék a bemutató után elég hamar a műsorukra tűzték. Hogy mégis megnéztem, az leginkább az egykori A hét mesterlövésze rádióműsornak köszönhető.

A történet legelején in medias res egy hihetetlenül kemény, nagyon brutális hajsza kellős közepén találhatjuk magunkat. A színészeknek köszönhetően ráadásul teljesen össze is zavarodunk, hisz egyértelműen az üldözött Pierce Brosnan-nel érzünk együtt, de Liam Neesonból meg nem nézzük ki, hogy ne lenne jó oka lemészárolni ezt az embert. Egy flashback jelenet végül mindent megmagyaráz, de én ezt érzem az amúgy kiváló alkotás leggyengébb pontjának: jobb lett volna, ha homályban marad Neeson motivációja, de ha már muszáj volt akkor kitalálhattak volna a látottaknál eredetibbet is, vagy legalább aprólékosabbn kidolgozták volna.

A filmnek az egész játékidő alatt sikerül fenntartani a feszültséget, rendkívül izgalmas képsorokat, és ötletes meneküléseket láthatunk, amelyek néhol már erősen súrolják a valószerűség határát, de még így is lenyűgözőek. A forgatókönyv keménységét nehéz lenne érzékeltetnem spoilerek nélkül, legyen elég annyi, hogy nem éppen egy hollywoodi tucatsablonnal van dolgunk, itt bárki könnyen odaveszhet. A színészi játékra visszatérve: egyik főhősből se néztem volna ki alapból, hogy el tudnának játszani ilyen karaktereket (bár Pierce-ből egyszer egy pillanatra előbukkan a James Bond), a végeredményt tekintve mégis tökéletes választásnak bizonyultak. Mellékszerepben megjelenik Michael Wincott, aki a '90-es évek egyik legjobb gonosztevőket alakító karakterszínésze volt olyan filmeknek köszönhetően, mint a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, az 1492, A három testőr, A holló, vagy a Két túsz között. Ezúttal nincs olyan nagy szerepe, de a jelenlétének mindenképpen örültem, és ugyanez igaz Az utolsó mohikánból ismert Wes Studi-ra is parányi szerepében. A történet az ő, és Anjelica Houston megjelenésekor átvált izgalmas thrillerből egy enyhén misztikus felhangú mozivá, amely nem éppen úgy végződik, ahogy várnánk.

Minden várakozásomat felülmúlta tehát a Seraphim Falls. Mondhatnám rá, hogy az utóbbi idők legjobb legjobb westernje, de teljesen más dolgokra helyezi a hangsúlyt, mint egy átlag westernsztori. Nem is a műfaji besorolás az érdekes hanem az, hogy ez egy kiváló film,a mit mindenképpen érdemes megnézni.