"Szeretném ha békében halna meg a város"

A Szalmakutyákon felbuzdulva úgy döntöttem ma estére is egy nagyon hasonló '70-es évekbeli véres klasszikust választok. Ezúttal sem kellett csalódnom, de azért a Szalmakutyák sokkal ütősebb film ennél. A párhuzam egyébként nem az én filmezési szokásaimnak tudható be, ahogy utánanéztem a neten, nem találtam olyan kritikát a Gyilkos túráról, ahol nem említették volna meg a Szalmakutyákat.

És valóban sok a hasonlóság. Mindkét alkotásban civilizált amerikaiak kerülnek kegyetlen és véres összetűzésbe vidéki tahókkal, mindkét filmben van egy híressé vált erőszakolós jelenet, és mindkét főhősnek fel kell fedezni a saját magában rejlő brutalitást, ahhoz, hogy életben maradjon. Csak míg Dustin Hoffmannak ez egyfajta relevációt, feloldást, megkönnyebbülést ad, addig a Gyilkos túrában Jon Voight-ban inkább meghal valami belül. Egyedülálló a Gyilkos túra abban, hogy bemutatja a következményeket is, mikor hősei visszatérnek a civilizált életbe. Dustin Hoffmannak férfivá kellett érnie egy tutyimutyi szarháziból, ezzel szemben Jon Voight karakterével nincs igazából semmi gond, egyszerűen élvezi az életét, a feleségét, a gyereket, és a kirándulásokat. Emellett nem szívesen öl meg még egy állatot se. Persze ennél a jelenetnél már sejthető, hogy ez hamarosan megváltozik. Fontos szereplő még a filmben Burt Reynolds, aki igazán emlékezetes a kemény és nyers, mégis karizmatikus és valahol filozofikus férfi szerepében. Hogy mennyit számít ő a csapat számára, nagyszerűen bizonyítja a jelenet, melyben kitörik a lába, de társai még mindig tőle várják a segítséget.

A dagadt Ned Beattyhez köthető a Gyilkos túra legdurvább, legkegyetlenebb és egyben leghíresebb jelenete, amelyben megerőszakolják. (Tarantino 9 évesen nézte meg anyukájával együtt moziban ezt a filmet, nem csoda, hogy olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy később hasonlót láthatunk újra a Ponyveregényben.) Ennél a jelenetnél meg kell állnom egy pillanatra, ugyanis voltak vele problémáim. Először is egyáltalán nem valósághű. Az áldozat nem ellenkezik eléggé, ahhoz képest, hogy férfi létére meg akarják dugni, ráadásul a megaláztatást fokozandó, még visítania is kell, mint egy malacnak. Biztos vagyok benne, hogy ilyen esetben foggal körömmel harcolnék ez ellen, akár még az életem árával is, ehhez képest Beatty ugyan megpróbál elfutni, de nem túl meggyőző. Ráadásul utána felhúzza a gatyáját, és a film hátralévő részében, mintha mi sem történt volna, semmi változást nem láthatunk rajta. Bezzeg szegény Jon Voight-ot rémálmok gyötrik, mert önvédelemből lenyilazott valakit... Szóval szerintem ha ilyen dolog történik valakivel, nem tud csak egyszerűen vállat vonni, és tovább menni. Érdekes még, hogy a Gyilkos túra e szokatlanul durva, és korát megelőző jelenet ellenére mégsem vált botrányfilmmé, ellentétben a Szalmakutyákkal. Úgy látszik egy nő, akit puhány férje mellett vonz egy paraszt, illetve egy férfi, aki megtalálta saját magát az erőszakban, sokkal botrányosabbnak számít, mint egy pasi anális megerőszakolása, illetve egy másik, aki bűnbánatot gyakorol, jogosan elkövetett tettei után. Eléggé álszent hozzáállás.

A mozi másik híres jelenete a benjo-gitár párbaj a film elejéről. Úgy érezzük akkor, hogy nincs sok funkciója, de valójában remekül előkészíti Ronny Cox megrázó haláljelenetét amelyben ismét megszólal a hangszer. Igazán szép, lírai és melankolikus jelenet, amelyet nagyban segít a több, mint kiváló fényképezés. A tájak gyönyörűek, hatalmas dicséret illeti érte az operatőrt. A történet első percei annyira idilliek, és szépek, hogy az ember egyből kedvet kapna egy hasonló túrához. Azonban ez nem más, mint pszichológiai hadviselés a néző ellen, hogy később an(n)ál sokkolóbb legyen a hirtelen bekövetkező erőszak. John Boorman, a rendező nagyon jól összehozta ezt a filmet, kisebb hibái ellenére. Az író-forgatókönyvíró James Dickey-ről pedig szintén nem feledkezhetünk meg, elvégre mégiscsak ő volt az, aki kitalálta ezt az egészet.

"Ez az én házam."

Épp valamelyik nap mondtam egy barátomnak, hogy már minden igazán jó filmet láttam, és hogy ez milyen szomorú. Rég örültem annyira annak, hogy tévedtem, mint most.

A Szalmakutyák jó ideje porosodik már nálam, tudtam, hogy nagy film, meg meg kéne nézni, de két dolog tartott vissza: egyik, hogy a '70-es években készült. Abban az évtizedben születtek tán a legjobb amerikai filmek, de nagyon száraz, és unalmas alkotásokból is akadt bőven, amiket ma már nehéz élvezni. A másik okom a rendező személye: bizony, Sam Peckinpah-t istenítheti mindenki, nekem nem tartozik a kedvenceim közé. Vegyük például a Vad bandát: a végső leszámolás valóban lenyűgöző, a korhoz képest különösen, sőt ma is tökéletesen megállná a helyét. Filmtörténetileg szintén valóban nagyon jelentős Peckinpah, elég ha arra gondolunk, mekkora rendezőkre volt nagy hatással (pl: John Woo). Viszont az a sok-sok óra, mire eljutunk a nagy összecsapásig, az nem túl élvezetes, a kor spagettiwesternjeinek klasszikusai sokkal jobbnak számítanak mai szemmel. A többi filmje (Konvoj, Vaskereszt, Pat Garrett) se nyerte el túlzottan a tetszésemet, konkrétan csak arra emlékszek belőlük, hogy láttam őket, és nem tetszettek túlságosan. Lehet szidni engem, mint hozzá nem értőt, de szerintem a legtöbben csak divatból istenítik a vén alkoholistát. Persze az sincs kizárva, hogy nekem kéne újranéznem a fent említett mozikat, a Szalmakutyák ugyanis valami elképesztően jó film.

Azt se tudom igazán, hol kezdjem a dicséretáradatot.

Hoffmann kiváló, de tőle ezt már megszokta az ember. Tökéletes a töketlen tudós szerepében, és legalább ilyen jó a fináléban, ahol egy teljesen más szerepet kell megformálnia. Az Amy-t játszó Susan George alakítására se lehet egy rossz szavam se, bár kétségtelen, hogy az ő esetében leginkább szépsége és a bájossága a lényeg. Mégis, minden szempontból nagyszerű választás volt a szerepre. A többiek pedig nagyon autentikusak angol parasztként. A magyar szinkron különösen jól sikerült, rájöttem, hogy Kassai Károlynak idétlen rosszfiúk hangját kellett volna kölcsönöznie egész életében (lásd még Robotzsaru eredeti szinkron), ahelyett, hogy Jackie Chanként bohóckodik.

A történet nagyon jó. Semmi sem az, aminek látszik. A főhős egy sebesült emberen próbál segíteni a végén, aki nemrég megölt egy gyereket. Azonban a gyerekgyilkos valójában egy fogyatékos áldozat, akit épp a kislány csábított el. A felbőszült rokonok pedig valójában részeg bajkeverők. A gyilkos csak véletlenül gyilkol, méghozzá azért, mert megijed a lány keresőitől, de azért a ház asszonyát is megpróbálja megerőszakolni. Aztán ott van a tényleges megerőszakolási jelent. Amy ellenkezik egy kicsit az elején, de épp csak annyira, hogy korrekt maradjon. És még csak hibáztatni sem lehet ezért, egy ilyen tutyimutyi férj mellett, aki nem képes kiállni se érte, se önmagáért. Ilyen helyzetben csábító lehet az erős, állatias, vidéki, angol tahó. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően az egész átmegy egy valóban állati és undorító erőszakjelenetbe. Főhősünk pedig mégsem a nőért áll bosszút legvégül, és állattá sem válik, ahogy a legtöbb kritika írja róla, hanem egyszerűen csak férfi lesz belőle. Arról nem is tud (bár talán sejti, ebben nem egyértelmű a film), hogy mit csináltak a feleségével. Megvédi a házát, a vendégét, és az asszonyt, akit még helyre is kell tennie. Sokaknak feltűnhet, milyen hülye picsa módjára viselkedik Amy ebben a jelenetben. Nos, szerintem teljesen logikus, amit csinál. Annyira nem nézte férfinak Davidet (tök jogosan egyébként), hogy túl hirtelen, túl nagy volt tőle ez a változás, amin keresztülment. Ezért próbálta kiadni az ostromlóknak a gyilkost, és ezért próbálja beengedni a házba őket. Nem azért, mert egy hülye tyúk, hanem mert tudat alatt meg akar bizonyosodni, hogy valóba számíthat-e Davidre. David egyébként egyszer sem esik túlzásba, vagy kezd el kegyetlenkedni, egyszerűen védi a házát a betolakodóktól. Valóban visszatér ebben a benne lévő ösztöneihez, bár én inkább úgy mondanám a benne rejlő férfihoz. Ahogy a legvégén vigyorog a kamerába, látszik, hogy neki nagyon megérte ez az egész... Eszembe juttatta a Diploma előtt-öt, ahol Hoffmannak szintén férfivá kellett válnia a történet végére.

Most pedig írok a megvalósításról is. Az első egy óra lassan csordogál előre. Lassan, de nem unalmasan. Nagyon nem mindegy. A történet elején, mintha nem is egy Peckinpah filmet látnánk, de aztán szépen, lassan, fokozatosan egyre több stílusjegyére lehetünk figyelmesek. Először csak egy vágás, aztán egy rövid lassítás, de mire a végére érünk, már tobzódhatunk a rendező zsenialitásában. A végső ostrom minden perce nagyszerű, erről nehéz írnom, ez olyasvalami, amit tényleg látni kell. Ahogy Peckinpah pont a legjobb időben vág, mégis a legváratlanabb módon, és ahogy belassítja ezeket, és  amilyen kameramozgásokat csinál, különféle beállításokban.... És az egész többé válik, mint részek összege. A kedvencem az a jelenet, amikor az idős angol agyonlövi az őrnagyot. A rendező egyre fokozza a feszültséget, majd a váratlanul kitörő erőszakot egy lassított felvétellel esztétizálja, ami után jó darabig csak ferde kameraállásból felvett jeleneteket láthatunk, ami csodálatosan szimbolizálja, hogy főhősünk világa itt bizony tökéletesen kibillent az egyensúlyából, azok a szabályok melyek szerint eddig élt, semmivé váltak. David ezután határozza el magát végleg.

Szóval... nagy élmény a Szalmakutyák, nézzétek meg ti is! Ha pedig már láttátok, kérlek írjátok meg nekem, miért pont Szalmakutyák a címe.

"Egy jó harcos nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen... A jó harcos nagyon is sebezhető... Ez teszi igazán bátorrá!"

Valami katartikus élményt, valódi drámát vártam ettől a filmtől, de ez most mind elmaradt.

Helyette volt nagyon giccses zene, hatásvadász lassítások, és gyakorlatilag minden második mondat egy-egy bölcsesség, néhol pedig egy-egy közhely volt. A filmnek valóban van mondanivalója, valóban nagyon sok értékes gondolatot tartalmaz, és elhiszem, hogy sok embernek adott valami filmélményen túli pluszt, különösen sportolóknak, de mint film, nemigazán állja meg a helyét. Engem pl alapból nem érdekel a torna, de a Fekete hattyú, vagy A király beszéde tökéletesen bebizonyította, hogy nem feltétlenül kell számomra érdekes téma egy jó filmhez.

A színészek sem tetszettek egyáltalán, a főszereplő Scott Mechlowicz csak az unszimpatikus, dacos kölyköt tudta jól megformálni, a békés harcosként inkább egy jógaiskolásra hasonlított. Nick Nolte-t pedig alapból nem szerettem sose. Nem jó színész, és soha nem is volt az. Ebben a filmben is totálisan jellegtelen, és hiteltelen, végig egy arckifejezéssel dörmögi a nagy bölcsességeket.

A legjobb jelenete a filmnek maga a baleset, ott nagyon szépen használták ki a lassítást. A legrosszabb, leghatásvadászabb rész viszont, amikor elengedi a rossz énjét... Az nagyon ciki volt.

Viszont mégis megéri megnézni a filmet mindezek ellenére, mégpedig a tanulásagai miatt. Bár jobb lenne, ha ezeket nem az arcunkba vágnák, hanem a drámából, a jellemekből, vagy a sztoriból jönne, de így is több, mint a semmi. A film nagyrészt az alázatról szól, arról, hogy a sikerért félre kell tennünk az egónkat. Hogy minden pillanatot a lehető legjobban ki kell használnunk. Hogy mennyire fontos az akaraterő, a kitartás, az álmok, az útunk, a céljaink, és hogy azt csináljuk, amit igazán szeretünk. Ennyi tanulságból pedig akár egy jó filmet is ki lehetett volna hozni...

Újra egy nem túl közismert spagetti western örök kedvencünk Lee Van Cleef főszereplésével. A téma mi más lehetne, mint a bosszú természetesen. Egy rablóbanda agyonlövi a családfőt, majd megerőszakolják az anyát és lányát egyaránt, aztán természetesen őket is meggyilkolják. A kisfiú végignézi ezt az egészet, de nem kezd el kiabálni, nem kap sokkot, hanem jól megfigyel valamilyen jellegzetességet minden egyes banditán. Hát igen, a spagettiwesternek sohasem a realista ábrázolásukkal hódítottak, de attól még ez egy nagyon erős kezdőjelenet.

A kisfiú később megnő, John Philip Law alakítja, aki a filmtörténet egyik legtehetségtelenebb színésze. Nagyon jól néz ki, az összes nő oda lehetett érte, de a legapróbb mimikára, vagy átélésre nem képes, az pedig valami teljesen katasztrofális, ahogy a szövegét mondja, mintha felolvasná egy papírról. És bár tényleg jó pasinak számíthatott, de annyira nem illik bele egy westernbe, hogy az valami hihetetlen. Szerencsére itt van Lee Van Cleef, aki szintén nem egy színészisten, de legalább van jelenléte, meg karizmája a vásznon, és megbízhatóan hozza, mindig ugyanazt a karaktert. John Philip Law az egyik oka, hogy sosem válik klasszikussá a Death Rides a Horse, a másik az eredetiség hiánya. A történet bár pergős, de a szimpla bosszútematika mentén halad, és nagyon sokat kölcsönöz más filmekből, mégpedig olyan klasszikusokból, mint A Jó, a Rossz, és Csúf, illetve a Pár dollárral többért. Utóbbiból gyakorlatilag teljesen átvették a Lee Van Cleefes szálat, azt leszámítva, hogy ott Clint Eastwood szintén hidegvérű profi volt, itt pedig John Philip Law egy szerencsétlen balfasz.

És ha már kölcsönzés, az is érdekes, hogy Tarantino mennyi mindent nyúlt le pofátlan módon ebből a filmből a Kill Billbe, és az is, hogy mennyire jól tette. A film zenéjét, ami egyébként Morricone, és tényleg elég jó, a Death Rides a Horse-ban használják úton-útfélen, és tényleg jó hallgatni, de igazi hatása, vagy kapcsolata a jelenetekkel nem nagyon van. Tarantino viszont pont ugyanezt a zenét csak egyetlenegyszer az első rész gigantikus leszámolása előtt alkalmazza, amivel valami katartikus élményt sikerül elérni, annyira fokozza a hangulatot. Ettől zseni ő, és ezért kurvajó, hogy kölcsönöz remek elemeket más filmekből, amit sokkal jobban fel tud használni. És itt a hangsúly azon van, hogy sokkal jobbat hoz ki ugyanabból az alapanyagból. A másik nagyon feltűnő elem, amit innen vett, az az a különleges effekt, amit John Philip Law-nál alkalmaznak, amikor találkozik valamelyik ellenségévek. Tarantino ezt gyakorlatilag egy az egyben lenyúlta, és jól működik nála.

Van egy csavar is a Death Rides a Horse-ban, de az olyan szinten kitalálható és egyértelmű, hogy az valami igazán arcpirító. Arról van szó ugyanis, hogy Philip Law-nak bosszút kell állni a bandán, és Van Cleef is miattuk ült börtönben. Pár perc alatt mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy Van Cleef is a banda tagja volt, akkor részt kellett vennie a család lemészárlásában is. Ez egy nagyszerű alapkonfliktus lehetett volna, ha egyrészt tényleg meg tudnánk lepődni rajta, másrészt ha nem bagatellizálnák el teljesen a sztori végére. Később nagyon durván hasonlító szitut láthattunk a Bosszúálló sasok című hongkongi Shaw Brothers filmben, de ott lényegesen jobban ábrázolták, bár a végére ott is nevetségessé váltak. Szóval ebből a történetből sokkal többet ki lehetett volna hozni ilyen szempontból.

A főhősök érdekes módon elég kegyetlenek az ellenfeleikkel a nagyszerű végső szeles csatában például hátulról seggberúgja az egyik hős a banditát, hogy a másik hős agyonlőhesse. De a fojtogatós jelenet sem akármi. A párbajok és akciók egyébként mai szemmel is teljesen korrektek, a cselekmény is végig pergős marad, úgyhogy mindenképpen érdemes több szempont miatt is végignézni a Death Rides a Horse-t.

"Mi ez a kiabálás? Sok drámai helyzet kezdődik kiabálással..."

A Barbarella merőben más élmény volt 10 évesen, mint most. Akkor tiltott kincsnek számított, aminek ugyan hiányzott az eleje és a vége; a tévében már akkor se úgy kezdődtek a filmek, ahogy azt a tévéújságban írták, és ahogy beprogramoztam a videóba. Le kellett törölnöm, de körülbelül azóta szeretném újra megnézni ezt a filmet.

Közben elolvastam a rendezőnek, Roger Vadimnak az önéletrajzi regényét: Vadim nem volt egy nagy rendezőzseni, de korának legszebb asszonyait vette feleségül: Brigitte Bardot-t, Catherine Deneuve-t, és persze Jane Fondát, mielőtt még harcos hippilány lett volna belőle. Ezt a filmjét is vele készítette, és gyakorlatilag ő az egyetlen, aki miatt tényleg érdemes áldozni időnkből a Barbarellára. Egy vérbeli, a '60-as évek minden stílusjegyét felvonultató erotikus sci-fi vígjátékkal van ugyanis dolgunk. Bizarrul hangzik? Gyakorlatilag semmi a végeredményhez képest. Az operatőr a zseniális Claude Renoir volt, de a Barbarella látványvilágát olyan szinten túlzásba vitték minden szinten, hogy sokkal közelebb áll a gusztustalanhoz, mint a széphez, a zene pedig legalább ennyire hallgathatatlan. Retrohullám ide vagy oda, ezt a filmet talán csak abban az évtizedben lehetett élvezni. A cselekmény és a párbeszédek egyaránt banálisak, és elképesztően buták. Az erotika túl lágyra sikerült, bár Jane Fonda látványa ezekben az űrkosztümökben tényleg megér egy misét. Sajnálatos módon már a legelső jelenetben levetkőztetik, és ennyit már az egész film során összesen nem mutat magából. De ez az aranyos, gyönyörű, és humoros nő tényleg sokat hozzátesz az élményhez.

Merthogy bármilyen is a Barbarella, igazából nem veszi saját magát se komolyan, úgyhogy minden hibája ellenére sem tudunk rá komolyan haragudni.

A Beatles és a filmproducerek úgy gondolkodhattak a '60-as évek közepén, hogy ha ennyire bejött az Egy nehéz nap éjszakája, akkor miért ne csinálhatnának még egy filmet saját magukról. Nyilván teljesen ugyanazt a történettelen, funkciótlan életérzést nem lehet kétszer eladni (vagy csak akkor még nem voltak olyan pofátlanok, mint manapság), így ezúttal már jóval többet beleadtak.

A daloknak ugyanúgy nincs az égvilágon semmi közük a cselekményhez, mint a nagy elődben, így igazán nem lehet musicalnek nevezni a Helpet. Történet viszont ezúttal van, illetve igazából csak egy történetváz, amire felfűzték az epizódokat, amolyan Monty Phyton-os humorral megfűszerezve. A srácok továbbra sem váltak színészóriásokká, de senki nem is várta el tőlük. Az az érdekes a Help!-ben, hogy tele van jó ötletekkel, mégsincs meg benne az a szeretnivaló lazaság, mint a Hard day's night-ban. A zene természetesen nagyon színvonalas, de az előzőhöz képest az is alulmarad. Tulajdonképpen kicsit erőltetettnek tűnik a film, hiába próbáltak sokkal többet beleadni lásd sztori + rengeteg, változatos helyszín. Persze, aki szereti a Beatles-t (és létezik olyan, aki nem?), annak simán ajánlható egyszeri megtekintésre a Help!, senki se fog utána segítségért kiáltozni, arra mérget veszek...

 "azért nyit fel sírokat, hogy lányokat találjon, akikbe beleszeret?"

A '30-as évek legendás szörny- illetve horrorfilmjeiből még csak ezt az egyet nem láttam, de most sikerült ezt is megnéznem. Talán ez sikerül a leggyengébbre az összes közül. A főcím alá berakták a Hattyúk tavát, ami szenzációs volt a Dracula elején, de nagyon nem illett ide. A főszereplő múmiát Imhotepet, pedig Frankenstein szörnyének híres megformálója Boris Karloff alakította. Határozottan jobban is állt neki az a szerep, meg az is, hogy nem kellett megszólalnia. Inkább vicces az alakítása, semmint félelmetes, ami nem csupán az azóta eltelt 80 évnek, és a jóval magasabb ingerküszöbünknek köszönhető, ugyanis a régi Frankenstein, illetve Dracula filmekben még a mai napig érezhető egyfajta kellemes borzongás, ha valódi félelem nem is. A főhősnőt alakító hölgy pedig egyáltalán nem szép, és a szerep sem áll jól neki. A többi szereplő pedig annyira semmilyen, hogy egy óra múlva el is felejti őket örökre az ember. A legjobban pedig az zavart, hogy ebbe a szalondrámába amit készítettek, egyáltalán nem illett bele az afrikai-egyiptomi téma, és egzotikum. 

Az egyetlen jó jelenetnek azt találtam, amiben Imhotep elmeséli a sztoriját. Bár az egyetlen kameramozgásnál hihetetlenül remegett a kép, de ezt leszámítva rendben volt. Megpróbálták átformálni a sztorit egy nagyon romantikus rémfilmmé, ahol együtt tudunk érezni még a szörnnyel is. Ezen kívül pedig természetesen van némi bája a Múmiának, ami a régi hollywoodi stúdiófilmek sajátja, és elég rövid is a játékidő ahhoz, hogy ne váljon unalmassá. Azonban színvonal tekintetében elmarad a kor hasonló alkotásaitól

Az első öt perc valami hihetetlenül zseniális, annyira egyben van, hogy az valami egészen elképesztő. Tökéletes egységbe forr a lenyűgöző látványvilág (a kamerabeállítások, a szűrők, a trükkfelvételek) a fantasztikus zenei aláfestéssel, mindez ráadásul olyan megrázóan drámai történettel egyesül, hogy teljesen magába szippant minket a film. Engem ott és akkor megvett az Álomháború, biztos vagyok benne, hogy ezeket a jeleneteket még évek múlva is nagyon szívesen fogom újranézni. Külön érdekessége az álomszerű felvételeknek, hogy igazából ezek mutatják meg a valóságot, míg a sztori nagy részét kitevő, és abszolút reálisnak tűnő cselekményszál nem több puszta képzelgésnél.

Sajnos Syndernek nem sikerül tartania a színvonalat a mozi hátralévő részében, de ezzel gondolom nem árultam el túl nagy újdonságot. Nem lehet ugyanis egy percre sem komolyan venni ezt az alkotást, de szimpla trashként sem lehet élvezni, ahhoz ugyanis nem eléggé véres, és nem eléggé szexi. Syndertől pedig ez új, mert eddig még sohasem készített ennyire korhatárbarát filmecskét, se a Watchmen – Az őrzők, se a 300 nem szűkölködött a brutalitásban, a Holtak hajnaláról pedig akkor még nem is említettem. Az öt főszereplő hölgy szintén csalódást okozott; bár nyilván nem vártam tőlük Oscar-díjas alakítást, azért ez a glicerines-műszempillás, sírós ripacskodás igencsak több volt a kelleténél. Arról nem is beszélve, hogy elvileg jócsajokról lenne szó, mégsem éreztem egyszer sem a teremben, hogy szorítana a gatyám, pedig egy ilyen jellegű filmnél ez alapkövetelmény kellene hogy legyen, de ezek a hősnők egész egyszerűen nem elég dögösek hozzá.

Ezzel pedig el is érkeztünk az akciójelenetekhez. Baromi látványos az összes, kivétel nélkül. Igazi álleejtős összecsapásokat láthatunk, gyönyörűen megkoreografálva. A mátrixos stílust helyenként remekül ötvözik a korunkra még jellemzőbb realista akciófilmek bizonyos stílusjegyeivel. Synder e téren ismét kiválót alkotott. A forgatókönyv pedig lehetőséget adott sok-sok különféle filmes stílus ábrázolására, így egy pillanatra sem váltak unalmassá az adott jelenetek. Persze izgalmassá sem, mivel egyértelműen tudtuk, hogy csak a főhősnő fantáziájában léteztek a harcok, így azt is tudtuk, hogy bizony nem érheti őket a világon semmi baj. Amikor pedig mégis, addigra már az egész nem volt túl érdekes...

A másik nagy problémám ilyen téren nem más, mint a videojáték dramaturgia. Hősnőink küldetésekre indulnak, először az animék világába, majd a háborús zombifilmeket idézik meg, de nem maradhat el a mostanság hatalmas divatnak örvendő fantasy sem, legvégül pedig kapunk egy kis mátrixos terminátort is. Gondolom, halvány fogalmatok sincs, hogy ez hogyan lehetséges, de Synder megcsinálta, ráadásul elképesztő látványparádéval megspékelve, csodálatos koreográfiákkal, de olyan lelketlenül, amennyire csak lehetséges. A „valóságban” játszódó szálban érezhetően próbálta növelni a feszültséget, és belevinni egy kis drámát a látottakba, de ilyen téren totálisan kudarcot vallott.

A B-filmes narráció pedig nem önironikus, inkább csak annyira kínossá teszi az Álomháborút, amennyire csak lehetséges. Hasonló már a 300-ban is előfordult, de ez itt végképp röhejes. Synder kár, hogy nem tudta úgy folytatni, ahogyan elkezdte a filmet, az valami gyönyörű volt. Hihetetlen, hogy kezdődhet ilyen jól egy ennyire rossz film. Egyetlenegy dologra nem lehetett egy rossz szavam se: a soundtrackre.

Sosem tudom előre, mit is várjak egy animétől. Látványt? Érzelmet? Filozófiát? Mondanivalót? Netán humort? Különleges lényeket, és mindig tök ugyanúgy megrajzolt figurákat? Olyan sokféle ez a műfaj, hogy igazából mindig tanácstalanul ülök le elé, és mindig valami egészen váratlant kapok egyenesen bele az arcomba.

A Nauszika egy érdekes világban játszódik, ami persze kellőképpen fantáziadús is. A jövőben az emberek mérgezővé tették az egész Földet, és csaknem mind kihaltak. Nem éppen rajzfilmbe illő témaválasztás. A megvalósításról pedig akkor még nem is szóltam. Ennél embergyűlölőbb rajzfilmet még soha életemben nem láttam. Tulajdonképpen az a történet lényege, hogy alig maradt élő ember a bolygón, akik pedig még élnek, azoknak eltökélt szándékuk megölni a többi embert. A főhősnő figurájának sikerül megmentenie csak az emberiséget krisztusi hozzáállásával, és feláldozásával. És az a különleges ebben az egész moziban, hogy miközben erről szól, végig gyerekfilm tud maradni, úgy hogy a felnőttek mégsem találhatják igazán gyerekesnek, vagy fárasztónak. Bár a zene engem kicsit idegesített, és talán lehetett volna kicsit rövidebb is a Nauszika, tulajdonképpen egy remek animével van dolgunk. Érdekesség, hogy a '80-as években már forgalmazta itthon ezt a filmet A VICO Amerikai-Magyar Vegyesvállalat...

"Azt üzeni, hogy vegye fel azt a kurva telefont..."

A bennfentes 2 és fél óra hosszú film. Másfél óra után úgy gondoltam, hogy kb ezt fogom róla írni: nagyon szeretem Michael Mannt, egyik kedvenc filmemet Az utolsó mohikánt is ő rendezte, Al Pacino talán az abszolút kedvenc színészem, és Russel Crowe is jelen korunk legjobbjai közé tartozik, de ez most nagyon durván nem jött össze nekik. Ugyanis a film első fele, a dohánygyár elleni harc szerintem nagyon unalmas, és sablonos. Nem tudok együtt érezni a teszetosza, döntésképtelen Russel Crowe-al, és szívből rühellem a feleségét, aki azért nyivákol, mert kicsit kisebb házba kell költözniük. Al Pacino, meg hozza ugyanazt a rágózó, nagypofájú alfa figurát, akit a Szemtől szemben is például, de eléggé háttérbe van szorulva. Feszültséget semmit nem éreztem, pedig látszik, hogy próbálkoztak az alkotók.

A film második fele viszont, amikor Al Pacinonak a média és a tévétársaság elleni harca kerül középpontba, itt megtelik élettel az alkotás. A zene mondjuk szerintem rohadtul nem illett ide sem, de itt nagyon sok téma felmerül, mint a barátság, hűség, árulás, igazság, akaraterő, rengeteg emberi érzés, Al Pacinonak pedig nyílik egy kis tere, Russel Crowe pedig háttérbe szorul a vicces frizurájával együtt. Szóval hálistennek az utolsó egy óra megmenti A bennfentest, és egy egész jó filmmé válik, ami nagy szerencse, mert igazán úgyis mindenki erre fog emlékezni. De egyik alkotónak sem válik közel sem a legjobb művévé.

Az első rész nagy meglepetés volt számomra. Egy átlagosan középszar zombifilm helyett egy iszonyatosan szórakoztató, tipikusan '80-as évekbeli, dögös és szexi horrorvígjátékot láthattam. A folytatás viszont legalább akkor meglepetés, csak sajnos negatív irányba.

Ez a film már közel sem annyira humoros, szórakoztató és élvezetes, mint az elődje volt, egyébként pedig nagyjából teljesen ugyanaz az egész, szóval egy fantáziátlan remake Az élőhalottak visszatérnek 2. Persze nem teljesen nézhetetlen, és ez nemcsak annak köszönhető, hogy nagyon rövid filmről beszélünk, hanem tényleg van benne néhány jó ötlet. Ilyen a szüzesség elvesztése-zombi párhuzam, vagy a kettészakadt zombi problematika, illetve a leszakadt, bemutató kéz. A maszkok most is profik voltak, de ezek az élőhalottak egyáltalán nem ijesztőek. Sajnos mivel a humor is már inkább fárasztó, semmint szórakoztató, így ezzel sem megyünk sokra. Néhány jó ötlet, és a '80-as évek feeling pedig önmagukban nem tudják megmenteni a filmet. Annál is inkább mivel a színészek valami hihetetlen rosszak, és hihetetlen gyengén játszanak. Szóval ezerszer inkább még egyszer az első rész, mint ez....

Nehéz ennyire régi filmeket értékelni, de ennek ellenére most sem leszek kíméletes. Fritz Lang nem véletlenül volt olyan nagy rendező, sok szempontból ez a filmje is kiváló. Nagyon érdekes, ahogy bemutatja a gyilkos utáni hajszát a motivációkat, és hogy ki képes tenni valamit ellene. A síró anyák nem, az átlagember sem, sőt sokáig a rendőrség sem, egyedül a bűnözők, de ők sem a gyerekgyilkosság szörnyűsége miatt, hanem mert a fickó tettei ártanak az üzletnek.

A másik érdekes dolog maga az ábrázolásmód. Az árnyékok, a beállítások, a mögöttes mondanivalók, a gyilkos fütyörészése, mind nagyon emlékezetes. Peter Lorre alakítása pedig több, mint kiváló. Ma már ugyanezt ripacskodásnak hívnánk, de abban a korban ez nagyon nagy lehetett. Egyébként nincs a filmnek konkrét főszereplője, valójában a nyomozást, és a hajszát mutatja be. A film végi nagy tárgyalás teljességgel hiteltelen, hiába szánták hatásosnak, a gengszterek nem szoktak tárgyalást rendezni leszámolás előtt. Az pedig külön felháborított, hogy a végén nem derült ki, hogy mi történt a gyerekgyilkossal.

Maga filmmel a legnagyobb problémám egyébként a tempója volt, amit el lehetne nézni egy 80 éves filmnél, de én nem nézem el. Ott lebeg ugyanis példaként előttem a King Kong, amely pergősebb film mind a mai napig, mint bármelyik folytatása.

Semmit sem tudtam erről a filmről, Oscar bácsi kedvéért néztem meg egyedül, gondoltam, ha már jelölték, akkor csak nem lehet olyan rossz. Mondjuk a Közösségi háló is rossz volt, de nem ennyire, mint a Winter's Bone, mert abban legalább volt néhány jó párbeszéd.

Azt hiszem azokat hívják white trashnek, akikről ez a film szól, a lecsúszott, nyomorgó fehéreket. Nem arról van szó, akár érdekesen is be lehet mutatni egy ilyesmi csóró világot, lásd Isten városa, de itt nem ez történik. Bemutatja a film nekünk a környezetet, de ennél többre véletlenül se merészkedik. A szereplőkkel nem lehet azonosulni, nincsenek nagy érzelmek, nagy drámák, csúcspontok, vagy bármi, ami egy jó filmhez kell. Mondjuk ezzel sikerült még egy párhuzamot vonnom a Közösségi hálóval. Helyette láthatunk mókusnyúzást, belezéssel. Nem tudom, én már nyúztam meg őzet, és láttam, hogy zsigerelik ki, de ez mégsem egy mókus az isten szerelmére. Arról nem is beszélve, hogy legalább olyan felesleges és öncélú a jelenet, mint a Cannibal Holocaustban. A Winter's Bone azonban alapvetően egy visszafogott dráma próbálna lenni, szóval nem igazán illik bele ez a jelenet az összképbe.

Egyébként egy valami tetszett a filmben, méghozzá a bájos főszereplőnő. De annyira ő sem jó, hogy miatta érdemes lenne végignézni a Winter's Bone-t. Már csak egy film van hátra az idei Oscar jelöltek közül, de én azt hiszem már mindenre fel vagyok készülve.

Az út után egy újabb apokalipszis után játszódó filmhez volt szerencsém. Mivel szeretem a műfajt, eszembe se jutott, hogy kihagyjam.

A két film között egyértelműen Az út sikerült jobban, ugyanis az sokkal drámaibb, sokkal izgalmasabb, életszerűbb, és szomorúbb. Az Éli könyve ahhoz képest egy kifejezetten hollywoodi mozi, cool jelenetekkel. Nagy a hangsúly az akciójeleneteken, amelyek nem váltják meg a világot, de azért elég jók. Bár érdekes, hogy a szent főhős hány embert végez ki a film során. Ha olyan "jóságos" miért nem elég, ha szimplán megnyomorítja őket. Nem ez volt a legnagyobb problémám az Éli könyvével, hanem az eredetiség hiánya. Bár ezt egész jól ellensúlyozza az igencsak meglepő csavar a történet végén.

A szereplőkre sem lehet igazán egy ross szavam se: Denzel Washington mondjuk nekem kicsit kevéssé tűnt meggyötörtnek, Mila Kunisról nem is beszélve. Gary Oldman egész jó volt, Ray Stevensonnak szintén szoktam örülni, Jennifer Beals-t se láttam már vagy ezer éve. Más kérdés, hogy az összes színész alakított már ennél sokkal jobban is.

Mindent összevetve egy abszolút nézhető apokaliptikus filmecske az Éli könyve remek színészekkel, és néhány akciójelenettel.

"én vagyok a Sorsom Ura, a Lelkem Kapitánya"

Nehéz az Invictusról írnom, mert semmi kirívó hibát nem találtam benne sehol. Clint Eastwood tökéletes rendező még mindig. Morgan Freeman tökéletes színész, mint mindig, zseniálisan ábrázolja Nelson Mandela alakját. A rögbi, mint sport engem kurvára nem érdekel, és ezen az álláspontomon az Invictusnak sem sikerült különösebben változtatnia. Matt Damon játssza egyébként a csapatkapitányt, elég viccesen néz ki szőkén. Maga a sztori igaz történeten alapul, és bár hosszú és nyugodt tempójú, mégse válik egy percre sem unalmassá. A zenei aláfestés pedig telitalálat, ez adja meg leginkább a film érzelmi töltetét.

Igen, ezért mondtam, hogy nehéz lesz. Minden a helyén van, nekem különösen tetszett a testőrök ábrázolása is. Clint Eastwoodban ezúttal sem kellett csalódnom. Bár ez nem annyira nagyon jó film, mint a Millió dolláros bébi, vagy az Elcserélt életek, de a Dicsőség zászlajánál, vagy a Levelek Iwo Dzsimáról-nál feltétlenül jobb, bárkinek ajánlom figyelmébe.