Stephen Hawking nevét szerintem mindnyájan ismerjük, ha máshonnan nem, a Big Bang Theory című sorozatban rengetegszer említik és hivatkoznak rá, még szerepelt is egy rész erejéig. Továbbá bármelyik Libribe bementek, szembetalálhatjátok magatokat valamelyik könyvével, amelyek amúgy egyáltalán nem érthetetlenek, és előjön bennük a szerző zseniális humora. Ezt képtelen vagyok felfogni valahol, mert el nem tudom képzelni, bármelyikünk hogy lehetne ilyen vicces egy olyan állapotban, amelyben fizikailag semmit nem tudsz tenni.

Törökország messze nem sorolható a legbigottabb iszlám államok közé, mégha kedves vezetőjük, Erdogan mostanában ezt nem is nézi jó szemmel. Ráadásul, a török kultúra is (a maga rendkívüli sokszínűségében) egy markáns, külön vonulatot képvisel a kisázsiai, közel-keleti népek között. A törökök történelmük során mindig is erős kapcsokkal fűződtek hozzá a nyugati világ értékeihez, ma, amikor sokmilliónyi török dolgozik Európában és az otthon maradottak között is sokan vágyják azt, hogy országuk teljes jogú tagja legyen az Európai Uniónak, talán még fokozottabban így van – miközben az iszlám is újra erőre kapott az egyik legliberálisabb muzulmán vallású országban. Azt azonban nem gondolnám, hogy az alkoholizmus társadalmi problémaként jelentkezne, hiszen részegeskedést a Próféta egyáltalán nem ajánlja, sem a hithű, sem a hitetlen követőinek. Nuri Bulge Ceylan tavaly Cannes-ban Arany Pálmára érdemesített Téli álom című filmjében viszont több részeget látni, mint a valaha iszlám országban készült filmben összesen sem.

Az FPS-játékok őse nem először tér vissza a színre, a sorozat legutóbb 2009-ben esett át egy rebootoláson. Az Activision forgalmazásában megjelent Wolfenstein vegyes kritikákat és alacsony eladásokat produkált, ezért az új rész elkészítésének illetve kiadásának terhe másokhoz vándorolt. Az id Software ezúttal a MachineGamesnek adta a jogokat, mely lecserélte a II. világháborús környezetet egy alternatív ’60-as évekre, amiben a nácik uralják a világot. Hősünk maradt B.J. Blazkowicz, az izomból dolgozó kém és katona, aki egy rosszul sikerült akció után katatón állapotba kerül és így tölt el 15 évet egy szanatóriumban. Magához térve ott folytatja, ahol abbahagyta, vagyis nácikat gyilkol. Miután végez a nyugalmát megzavaró katonákkal, az őt addig ápoló nővérrel az oldalán elindul Berlinbe megtalálni az ellenállás még életben lévő tagjait.

A L L        M E N        M U S T        D I E!

Nem is ragoznám a szót, masszív spoilerek következnek!

Aki nem látta az évadot, csak saját felelősségére kattintson a „tovább” gombra! Köszönöm.

Remélem elégedettek azok, akik folyvást azzal jönnek állandóan, "már megint milyen hülye magyar címet találtak ki ezek a ferdítők". Nesztek itt van, lehet benne gyönyörködni! Miért nem lehet felfogni, hogy azért mert valami angolul szuperkúlnak hangzik még nem biztos, hogy ugyanez magyarul is ütni fog! Ehhez a filmhez jobban szerettem volna egy csöppet hangzatosabb címet. Mondjuk: Vonat a jövőbe, vagy Snowpiercer - a terror vonata. Bármi mást, csak nem ezt, amiről nagyapám cipész szerszáma jut eszembe.

Hagyományteremtés, exkluzivitás, szórakozás! Hagyományteremtő jelleggel, első alkalommal rendezik meg a 2015. évi báli szezonban az infokommunikációs szektor gálaeseményét, az InfoBált. Ezen az eseményen most nem a szakma technológiai kérdései dominálnak, hanem a szórakozás és a társasági jelenlét.

Nick Cave szerintem egyike annak a még élő néhány hiteles rockzenésznek, akik miatt egyáltalán még érdemes komolyabban is foglalkozni ezzel a mára végletesen elüzletiesedett, eliparosodott műfajjal. Nem mintha Nick nem változott volna a hosszú, gyötrelmekkel, démonokkal és euforikus őrületekkel teli életében, hiszen mára már egy teljesen konzervatív Jaguárral hajt ki brightoni családi házának udvaráról, miután gyerekeivel pizzát majszolva megnézett valami piff-puff baromságot a hatalmas lapostévéjén, és megmosta arcát egy olyan dizájn-fürdőszobában, amilyet épeszű ember soha nem építene lakásába, mert műtárgy (és hogy szarjon az ember egy jót egy műtárgyba?).

„Úgy szeretnék szólni most hozzátok, mint egyik halott a másikhoz.” Mellbevágós mondat. Nem csoda, ha gyakorta idézik, mint a film tartalmának esszenciáját. Világosan tisztázza a tényállást, ugyanakkor felkelti a néző érdeklődését.

Ezen a héten kerül a mozikba Johnny Depp és Gwyneth Paltrow közös filmje, a Mortdecai. A MozICom felajánlásából most itt a lehetőség, hogy felszerelkezz a film alapjául szolgáló könyvvel, melyet a legendás Kyril Bonfiglioli írt. A „tovább” gombra kattintva azt is megtudhatod, mit kell ehhez tenned!

Tavaly június 29-én indult a blogon a vasárnaponként jelentkező Disney-sorozat, amelyben a cég történelmének legjelentősebb rajzfilmjeit vettem sorra minden héten a kezdeti rövidfilmektől a 2000-es évek elejéig. A cikksorozat leginkább ismertetőkből állt: igyekeztem felkutatni minden elérhető információt a filmek készítéséről, könyveket, on-line cikkeket, DVD-extrákat tanulmányoztam, hogy minél teljesebb képet alkothassak arról, hogy ezek a tündéri rajzfilmek mennyi fáradságos munka és mennyi konfliktus árán készülhettek el. Ezek után nem mondanám teljesen laikusnak magamat a témában jelen toplista összeállításakor, hogy jó nagy Disney-közhellyel éljek, mégis leginkább a szívemre hallgattam, és nem feltétlenül a szakmai szempontok vezéreltek. Összességében tehát egy szubjektív lista következik a személyes kedvenceimről, illetve figyelmeztetek mindenkit, hogy a Disney-reneszánsz, vagyis a ’90-es évek rajzfilmjei felülreprezentáltan lesznek jelen a listában, részint azért, mert én is akkor voltam gyerek, másrészt mert ez az időszak újra lerakta ennek a különös műfajnak az alapjait.

Kezdek iszonyatosan öreg lenni ehhez a szarhoz...

„Emberforma felhők kószálnak az űrben.”

Olyan 12-13 éves lehettem, mikor az általános iskolából páran elmentünk színházba, megnézni a Hair-t. A hatása leírhatatlan volt, talán életemben először élhettem át igazi katarzist a darab végén, de ez semmi ahhoz képest, ahogy az akkori gondolkodásmódomat sikerült véglegesen átformálnia. Szerény írónk azóta is megrögzötten pacifista és háborúellenes maradt, továbbá olthatatlanul szomjazik a szabadságra, ráadásul a kamaszkori lázadás is egyértelműen ezzel az élménnyel vette kezdetét. Arról nem is beszélve, hogy az előadás közepén néhány szereplő még meztelen is volt, én meg talán még nem is láttam azelőtt ruha nélkül felnőtt nőt. Kétségtelen, hogy ez az előadás ma már nem menne akkora eseményszámba: a dalszövegek magyarítása például finoman szólva is kissé gagyira sikeredett, de az akkori életkoromnak sokkal jobban megfelelt, mint az eredeti néhol kissé elvont, utalásokkal teletűzdelt frázisai.

Míg a Marvel képregény-kiadó teljesen meghódította a mozivásznakat, a rivális DC Comics hosszú ideje csak botladozik. Az aktuális Batman- illetve Superman-filmeken kívül eddig nem termett számára komoly babér, ám a játékbizniszben 2013-ban nagyot húzott, amikor a NetherRealm Studios fejlesztésében kiadta az Injustice: Gods Among Us c. bunyós játékot. Kapóra jött a Bosszúállók nem sokkal korábbi sikere, így a játékosok még nagyobb kedvvel vetették rá magukat a cuccra, melyben a DC-univerzum szinte összes hőse és gonosza felsorakozott egy világraszóló háborúra a zsarnokká előlépett Superman ellen. A történet szerint a kriptoni elméje megbomlott szerelme, Lois Lane és meg nem született gyermeke elvesztése miatt. Dühében végzett a halálukért felelős Jokerrel, majd totális uralomra tört. A hősöket, akik ellenálltak akaratának kíméletlenül elpusztította. Ebbe a szép új világba érkezik Batman, Wonder Woman, Green Arrow, Aquaman és Green Lantern, akiket egy ismeretlen rángatott át egy másik dimenzióból, hogy segítsenek megdönteni Superman elnyomó rendszerét. 

Az Áltengerészekhez hasonlóan ezt a filmet is rengetegszer láttam a 90-es évek elején, azonban ez egy sokkal minőségibb darab. A francia–olasz koprodukció legnagyobb erénye – azon túl, hogy eszméletlenül vicces –, hogy az egyik legrealisztikusabb történelmi alkotás, amellyel még csak kötözködni se igen tudnék. Gondolkodtam ugyan, hogy esetleg a történelmi sorozatomba is beillesztem, de egész egyszerűen erről a korszakról alig tudunk valamit, nagyon kevés írásos emlék maradt fenn, ráadásul I. Dagobert a frankok egyik legjelentéktelenebb uralkodója volt. Nem csinált a büdös ég egy adta világon semmit. Kínozta szolgáit, eljárt vadászni, herdálta a Merovingok megmaradt vagyonát, és – dacára annak, hogy az egyik legrondább uralkodó volt, vagy pont ezért – éjjel-nappal kefélt, már ha nem a feleségéről volt szó. Birodalma mindezt úgy honorálta, hogy a Karolingokig ő volt az utolsó „király”, aki még egy nagyjából egyesített terület felett uralkodhatott. Az utókor viszont kegyesebb volt hozzá, és kalandjaiból filmet készített.

Komolyan azt hiszitek, hogy a Disney-rajzfilmek bájosak és ártalmatlanok? Az alábbi listával szeretném eloszlatni ezt a tévhitet, így hát következnek a legelvetemültebb, legalávalóbb, legaljasabb, legfélelmetesebb, legmocskosabb, legkegyetlenebb, leggonoszabb gonoszak, akiket az egeres cég valaha megalkotott.