A magyar forgalmazás betegségeiből adódóan egyre több film esik bele a mozis és méginkább a DVD-s terjesztés hálóján terebélyesedő lyukakba. Azoknak a kisebb, független alkotásoknak, amikről például a Sundance filmfesztivál kapcsán olvasni, jó, ha egy csekély része bemutatásra kerül hazánkban. Szerencsés esetben műsorra tűzi némelyiket egy tévécsatorna. Így pótoltam legutóbb a Duplass-fivérek 2011-es Jeff, aki otthon lakik c. vígjátékát, amiben hiába szerepelnek viszonylag ismert színészek, ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy mostanáig eljusson hozzánk.

Nem árulok el újdonságot azzal, hogy válságban van a filmkészítés. Ha körülnézek, azt kell tapasztalnom, hogy az embereket egyszerűen nem érdeklik az új filmek. Egy-egy régi kedvencet újranéznek, de nem vevők az újdonságokra. Mindemellett az egész történetmesélés válságba került. Eddig még volt hova feltornászni az elvárásokat, de most már a legnagyobb trükkparádé is érdektelenséget vált ki. Ezzel párhuzamosan a csendesebb, lassabb, emberközelibb filmek sem mozgatnak meg nagyon senkit se. Unalmasnak titulálják őket, és sokak ingerküszöbét egyszerűen nem tudják megütni. És akkor ott vagyok, hogy azzal sem tudok újdonságot mondani, hogy a tömegek, az emberek hülyék. Ez ellen pedig sajnos nincs mit tenni.

2010 talán legmostohábban fogadott filmje volt ez a szuper vígjáték, amelyen első perctől az utolsóig sírva lehet röhögni - na jó, a végén kicsit leül, de így szebben hangzott. Minden siteon azon poénkodtak, hogy Brendan Frasert nem lehet komolyan venni, pedig azért aki nézi a filmjeit, tudhatja, hogy időről időre beszúr ő fajsúlyosabb darabokat is, mint az Érzelmek tengerében, vagy az Utazás az éjszaka mélyén, egyszerűen csak arról van szó, hogy ő egy igazi szórakoztató fickó.

Sziasztok, én vagyok a Szikla, és elhatároztam, hogy zsinórban gyerekfilmeket készítek, úgy talán elhiszitek rólam, hogy ez a zord külső, nemes szívet takar. Legújabb próbálkozásom ennek a 34 éve méltán elfeledett film remakelése, amelyben társam lesz a kis szöszi bögyös Terabithiás csaj, mely ez a széklet szorulásos kiscsávó, a... jah abból a rakás szarból amiben ugyanezt a pofát vágta, csak fiatalabb volt pár évvel. No hát akkor csapassuk.

A nagy sikerre való tekintettel vasárnapi Disney délután rovatunk folytatódik. Sorrendben fogunk haladni a Hófehérkétől a Micimackóig, tehát az előző cikksorozat kezdetéig. Nem feltétlenül lesz szó minden egyes filmről, önkényesen ki fogok hagyni néhány általam kevésbé kedvelt, és szerintem figyelemre nem különösebben érdemes darabot. Ez a poszt most a kezdetek kezdetével foglalkozik.

Mindig nehéz egy olyan filmről kritikát írni, amit olvastam előtte könyvben, mert nem tudom ti hogy vagytok vele, az én agyam automatikusan hozzáadja a kihagyott információkat és ezért valahogy minden cselekvés logikusabbnak tűnik a vásznon, mint annak aki nem olvasta. Nem mennék bele most szívesen az „Aha persze ez nem is így volt a könyvben!” meg „Na jó ezt a részt miért hagyták ki ez volt a kvintesszenciája a könyvnek, sőt az egész eddigi életemnek!” és a „Jaj ezt tuti az Éhezők Viadalából lopták.” mert szerintem felesleges ezen lovagolni. De azért mindenki érzékeli a mozitermekben hogy ebben a young/adult kategóriában ez már a sokadik könyv illetve film ezért elkerülhetetlen, hogy ne hasonlítgassák össze az Éhezők Viadalával vagy a Beavatottal, akár még a Végjátékkal is.

„Aki az esőt szereti, a sarat is szeresse.”

Antoine Fuqua és Denzel Washington harcba indulnak a klisék ellen. Ez még talán szépen is hangzana, de közben kínosan ügyelnek rá, hogy mégse váljon a filmjük igazán eredetivé, vagy maradandóvá. Ami fontos, hogy legalább érezni lehet bennük az igyekezetet, és ez a stáb minden tagjáról elmondható.

Szeretjük mi a kamaradrámákat? Alig néhány szereplő, általában egyetlen tér, és mindig remek színészek. Hiszen másképp nem is működhetne, különben mi ragadná meg a figyelmünket? És az esetek nagy többségében valami nagy volumenű dologról van szó. A halál és a lánykában az önbíráskodás helyessége, kínzott és kínzó újratalálkozása a téma, filozófiai kérdések merülnek fel, és hatalmas a tét. A 12 dühös emberben szintén egy ember élete forog kockán, az előítéletek behozatalával pedig egyetemleges szintre emelkedik film. Az őslakóban egyetlen szobában az egész emberi történelmet próbálják felölelni. És mindezt miért? Mert különben mégis kit érdekelne néhány ember, ahogy egy szobában dumálnak?

Ha George Lucas nevét említjük, akkor a többségnek kizárólag a Star Wars jut eszébe, pedig a mi drága George-unk még ígéretes rendező korában, a ’70-es években egy kicsit megreformálta, újrafeltalálta a tinivígjáték műfaját. Az American Graffitiben nem hitt senki, mégis kiugróan nagy siker lett, Lucas már ennek a filmnek a bevételeiből vígan eléldegélhetett volna élete végéig, de ami még ennél is fontosabb, hogy ennek köszönhetően foghatott bele a Csillagok háborúja elkészítésébe.

És hogy miért lett vége? Mert a filmek elkezdtek megbukni. Közben létrejött a Dreamworks, amelynek animációs részlegét az időközben a Disneytől kiugrott Jeffrey Katzenberg vezette. A Pixar ugyan nem tekinthető anyagilag konkurenciának, de teljesen más alkotócsapat készítette az ő filmjeiket, mint a Disney rajzfilmeket. A bukások után pedig szinte teljesen leállt az animációs részleg a nagyfilmek gyártásával, helyette minden létező korábbi sikermozihoz legyártottak egy direct to dvd gagyifolytatást. Amikkel most nem fogunk foglalkozni, viszont kiválasztottam három filmet a 2000-es évek elejéről, ezekkel fogunk megismerkedni egy kicsit, és találgatni, vajon miért nem jöttek be az egeres cég korábbi számításai.

Ha már múlt héten Oniztunk, gondoltam jó felvezetés egy másik igen remek játéknak, amit szintén a Halo vágott taccsra, annak árnyékában élte le, viszonylag rövid pályafutását.

Ha valaki a felhőkarcolók városában szenved a tériszonytól... annak nem lehet jó vége.

- Nos hölgyeim és uraim, ez itt a Skittles cukorka a Mars Inc.-től. Nagyjából olyan mint az M&M's csak nem csoki, meg mogyoró bevonva cukorzománccal, hanem gyümölcszselé ötféle ízesítésben, amelyet egymástól a fényes színskála segít megkülönböztetni. Sárga, narancs, piros, lila, és zöld. Minden egyes cukorkára pedig jól láthatóan az S betűt festettük, hogy a gyerek tudja mit eszik. Az amerikai iroda már előállt egy remek szlogennel: Ízleld meg a Szivárványt! Ugye milyen frankó?

- De Mr. Bighead a Szivárványnak hét spektruma van, kimaradt a kék, és a cián...

- Csöcsike kérem a biztonságiakat, Mr. Túlsokatgondolkodik nem dolgozik többet nálunk. No most a kérdésem a következő hogyan reklámozzuk ezt gyerekeknek? ...Nagy a csönd hölgyeim és uraim!

- Hátöööö mi lenne, ha készítenénk belőle egy számítógépes játékot? 

Ha sok filmet néz valaki, akkor jó eséllyel előbb-utóbb ráun az egy kaptafára készült középszerre, és sokkal fogékonyabb lesz a különlegességekre, legyenek azok akár a múlt, a jelen vagy a jövő érdekességei. A Sráckor koncepciója határozottan felkelti az érdeklődést, hiszen nagyon ambiciózus vállalkozásról van szó, talán a leginkább ambiciózusról a függetlenfilmek történetében. És bár nem új az ötlet – hiszen dokumentumfilmekben már előfordult ilyen korábban – azért játékfilmes keretek között megvalósítani mindezt, nem kis feladat. Ami pedig még fontosabb, hogy hatalmas elhivatottságról tanúskodik 12 éven keresztül forgatni egy filmet. Ez már önmagában nagyon becsülendő.

A legfontosabb szabály: Indulj el hamarabb!

Különben könnyen megszívhatod az első filmmel, és az akár taccsra is teheti az egész hangulatot. Nekünk se volt szerencsénk, kiderült, hogy nem jár hétvégén a 3-as metró, és valamiért nem jött a villamos sem. Mivel korábban elindultunk, ezért még így, 20 perc kieséssel sem volt semmi gond. Persze, ebbe beletartozott az is, hogy nem éppen egy premierfilmmel kezdtünk. De alapvetően az egész estéhez kell a rutin – nekünk ez volt a harmadik - , kell a szerencse, és logisztika, logisztika, logisztika. Nem volt ezúttal sem olyan film, amire ne jutottunk volna be, sőt nem volt olyan sem, hogy ne baromi jó helyen ültünk volna. Ennek ellenére nem mondanám éppen problémamentesnek az estet.